Mayer János
Elmúlt a nyár, amelynek során szinte semmi sem úgy történt, ahogy terveztük. Amikor azt hittük, hogy legyőztük a járvány első hullámát, egyre riasztóbb hírek érkeztek a világ számos országából, s a lazításokat újabb szigorítások követték. Tervezett nyaralásokat, külföldi nyelvtanulási programokat, régóta tervezett osztálykirándulásokat kellett lemondani, szinte minden komolyabb nyári fesztivál, koncert elmaradt, ahol legalább a felgyülemlett feszültségeket le lehetett volna vezetni.
Persze aki mit sem érez a koronavírus-járvány közvetlen hatásaiból (családtagja, ismerőse nem fertőződött meg, s maga is egészséges) hajlamos azt hinni: meglopták, elvettek tőle valamit, ami szinte alanyi jogon jár neki. Amikor a pedig legszigorúbb karanténidőszak véget ért, egyetlen célja, hogy minden azonnal pótoljon, amit hónapokig elmulasztott. Talán valamennyire érthető mindez a mindenfajta kötöttséget eleve rosszul viselő, bulizásra, ismerkedésre kiéhezett fiatalok esetében. Sokkal nehezebb azonban együttérezni azokkal, aki a „koronavírus-hisztiben” csak valami tudatosan gerjesztett összeesküvés, gonosz hatalmi játszma részét látják, és a veszélyekről tudomást venni sem hajlandók, a mindannyiunk érdekében elrendelt, ajánlott korlátozásokban pedig személyi szabadságuk súlyos megsértését látják. („A vírus nem létezik, vagy ha van, nem komolyabb, mint egy szezonális influenza!”, „Tudok én vigyázni magamra!” „Oda megyek, ahova akarok – nekem ne tiltsák meg, hova utazzam!” – mondják.) Az is tény persze, hogy az elmaradt rendezvények (és bevételek) sokaknak okoznak nehéz időket, és ilyenkor könnyen lehet a szigorításokat elrendelő kormányt, helyi önkormányzatot, operatív törzset az „álmok gyilkosának” látni, a megtartható rendezvények gazdáit pedig a „hatalom csókosainak” nevezni, vagy épp az óvatosságból itthon nyaralókat cinikusan megszégyeníteni. (Ki ne látta volna a közösségi oldalon a balatoni számlát?)
Nem akarunk senkit meggyőződésében megingatni (fafejűekkel úgysem lehet vitázni), inkább egy apró történelmi sztorit említünk. A 17. század egyik legnagyobb hadvezére, az addig minden csatájában győztes II. Gusztáv Adolf svéd király a harmincéves háború során aratott diadalaiból azt a következtetést vonta le, hogy Isten vele van, és aki a protestánsok szent ügyét támogatja, azt nem fogja a golyó és a kard sem. Ezért az 1632-es lützeni csata előtt nem volt hajlandó védőpáncélt ölteni, és közvetlen védelmét is elutasítva hadai élén vonult az ütközetbe. A csatát a svéd zsoldossereg megnyerte, de a korábban komoly sebesüléseket sem szerző király holtan maradt a csatatéren, és a következő években a hadiszerencse is a svédek kárára fordult. Valahogy így vagyunk mi is ezzel a vírusdologgal: amíg nem közvetlenül minket talál el (mint Gusztávot a Katolikus Liga gyilkos golyója), addig könnyen látjuk az óvintézkedéseket fölösleges tehernek (mint a király a páncélinget), ám ez esetben is igaz: jobb félni, ment megijedni. Másrészt képzeljük magunkat a (helyi vagy országos) hatalom helyébe; a közvélemény nyomására, saját megítélését javítandó engedélyezi a népszerű rendezvények megtartását. Ám aztán – mondjuk – akár csak néhány ember óvatlansága folytán tömeges fertőzés alakul ki, amelynek neadjisten áldozatai is lesznek; vajon milyen jelzőkkel illetné a döntéshozókat a hangos kisebbség (tömeggyilkos, mészáros)?
A jelenlegi bizonytalan helyzet senkinek sem jó. Nem tudjuk azt sem, hogy a járvány java mögöttünk vagy előttünk van. (A régi nagy járványok – kolera, spanyolnátha – szomorú tapasztalata, hogy a második hullám mindig pusztítóbb volt, mint az első; a legtöbb áldozatot akkor kezdték szedni, amikor sokan fellélegeztek, hogy a veszély elmúlt.) Ne legyünk tehát dühösek és türelmetlenek, ha egyelőre régi életünket nem kapjuk vissza teljesen – lehet, hogy soha nem is fogjuk. Ilyen szituációból (politikai, anyagi) hasznot remélni, az indulatokat tudatosan gerjeszteni, tudatlan embereket manipulálni több mint felelőtlenség. És jó, ha tudjuk: a modern világ számos vívmánya nem alapvető emberi jog.
