Gergely Gyula
Mayer János Kasziba Istvántól búcsúzó, szépen összeszedett, tárgyszerű írását (Bajai Honpolgár, 2020/9.) szabad legyen személyes vonásokkal kerekebbé tenni. Teszem ezt Pista barátom emlékének és a III. Béla Gimnázium dicsőségének jeleként. E vonatkozásban érdemes megjegyezni, hogy hogy az 1963/64. tanévi Országos Középiskolai Röplabda Bajnokság szombathelyi, 3:0-ra megnyert döntőjének kulcsjátékosa Kasziba István volt. (Személyi változások miatt ezt a csapatot nem örökíti meg tabló a gimnázium falán.) Rá épült a csapat támadójátéka, ami azt jelentette, hogy a hátsó sorból is leütött. Ezt a támadási formát fejlesztette tovább a Csepel SC röplabdacsapata, Buzek László (a világ egyik legeredményesebb támadó, leütő játékosa), de érdemes hangsúlyozni, hogy a III. Béla Gimnázium csapata – Rácz Sándor – dolgozta ki, gyakorolta be és alkalmazta eredményesen a szombathelyi döntőn. Ez volt az utolsó országos röplabdadöntő, amelyet megnyert a gimnázium, de minden idők legjobb, a kezdő hatos közel egyforma képességű játékosból álló csapata akkor volt kialakulóban. A korábbi bajnokcsapatokból 1-2 felnőtt válogatott szintű játékos került ki, az utánunk jövőkből hárman is, közülük kettő nyugati országokban lett profi.
Mayer János összeállításában olvashatunk Kasziba István edzésvezetési felfogásáról. Valóban a legjobb edzők közé tartozott, de a legkiválóbb edző volt, aki a mérkőzésen is győzelemre tudta vinni csapatát. Sok edző szurkolóvá válik a kispadon, és „nem látja a mérkőzést” – szokták mondani. Pista nem ilyen volt. Baráti beszélgetés közben mondta el az egyik országos döntő eseményeit. Az első játszmát elvesztette csapata, és a másodikban is vereségre állt. A kispadról úgy érzékelte, hogy a lányok elégedettek a második hellyel. Ilyenkor az edző ideges, vérmérséklete szerint leszid, kioktat, stb. A lányok is hasonlót vártak, amikor a mester időt kért. Ezzel szemben Pista feltette a meglepő kérdést: mondjon közületek valaki egyetlen egy nevet is, vagy csapatot aki, vagy amelyik az olimpián második lett. Döbbent csend lett, nem tudtak ilyet mondani. Nem kellett többet mondania, megértették a célzást, a csapat megnyerte a döntőt. Pista tudott „meccselni” is, kreatív tudott lenni a kispadon is.
A bajai III. Béla Gimnáziumban sodort össze az élet Kasziba Istvánnal. Évekkel később tudtam meg, hogy Jánoshalmán a Szent Anna-templomban tartottak bennünket a keresztvíz alá, őt 1945 decemberében, engem augusztusban. Ettől kezdve valamilyen láthatatlan erő összetartott bennünket. Elsodort, őt vidékre, aztán ismét összehozott Budapesten. Amikor Baján megszűnt a Honvéd röplabda csapata, akkor kis híján csapattársak lettünk a Bp. Spartacusnál. A hetvenes évek első felében, egymástól teljesen függetlenül lettünk a Budapesti Honvéd SE alkalmazottai, ő a szervezési, én a módszertani csoportnál. A Vasas SC röplabda szakosztályához ő hívott, miután utánpótlásedző nélkül maradt. Így lettem első edzője, többek között Szikora Ildikónak és Dambedzet Nathalie-nak is. A baráti beszélgetéseknek olykor anyagi haszna is volt. Figyelemfelhívásra kikérte a Nyugdíjfolyósító Intézettől a ledolgozott éveinek a számát, ekkor derült ki, hogy a vidéki klub négy évig nem fizette munkadíja után a járulékokat. Szerencsére meg tudta találni azokat a személyeket, akik igazolni tudták a munkavégzését.
Betegsége utolsó félévében nem fogadott látogatót (rengetegen szerették, keresték). „Irtózom a panelszövegektől” – mondta. Velem, szigorú titoktartás mellett kivételt tett. Fürdőköpenyben (február volt!) állva várt az utca közepén. Aggódtam, hogy megfázik, mert az végzetes lehet számára; meglepő, de ez nem izgatta. A beszélgetést három órára korlátoztuk, azzal, hogy ha fáradtnak érzi magát, akkor távozom. Végigbeszélgettük a három órát. Szó volt életről-halálról, a betegségéről, eltávozott barátainkról, szeretteinkről, akik örökre velünk maradnak. Keserédes mosolyt ébresztett az arcán az egyik iskolai labdarúgódöntő emléke, ahol ő lett a főszereplő. A kapus szerepét vállaló Pista a második félidő vége felé megunta a csatárok tehetetlenségét, az önmagának kidobott labdával megiramodott a jobb szélen. és a tizenhatos sarkáról hatalmas gólt ragasztott a hosszú felső sarokba. Ezzel a góllal a III/b megnyerte az iskolai bajnokságot. Sok szép gólt láttam, de ilyet, mint amit ő produkált, még soha – ebben maradtunk. Kollégiumi társa – a döntő után elmondta, hogy – felrúghatta volna a felezővonal környékén – de nem tette. Mint látjuk, ez végzetes hiba lett. Pista ilyen színes egyéniség volt. Lehetett szeretni. Sáfrán László tanár úr, aki végigszurkolta a mérkőzést, teljesítményét történelem ötössel jutalmazta. Ez utóbbira ő emlékeztetett a beszélgetés során. Mint arra is, hogy a mezei futó váltót úgy nyertük, hogy a befutót váltotta, de még (versenyen kívül) ő is harmadikként beért a célba. (Nagyon jól futott, középtávon többször az iskola legjobbja volt.) Emlékeztünk röplabda-mérkőzésekre is. Én már nem emlékeztem rá, ő igen, amikor egy Baján, a kápolnában játszott országos elődöntőn, „Saca” az egész kezdőcsapatot lecserélte, és a jövő csapatát küldte pályára. Így is nyertünk 3:0-ra. Ez lett a későbbi bajnokcsapat beavató mérkőzése.
Mindketten tudtuk, de nem mondtuk, hogy ez az utolsó találkozás, beszélgetés, amikor (akkor is) a III. Béla Gimnáziumban jártunk, és a szép emlékek derűt keltettek betegségtől gyötört arcára. Az időszakosan szervezett osztálytalálkozók alkalmával kérte, hogy mi ketten egy órával előbb menjünk, hogy zavartalanul beszélgethessünk, emlékezhessünk, bejárhassuk ifjú életünk, indulásunk színhelyét, kiemelten a hátsó lépcsőházat és a tornatermet. Kasziba István a bajai III. Béla Gimnázium ragaszkodó, örök diákja magad!
Örökre itt marad velünk. Búcsúzó kézfogásod most is érzem a tenyeremben. Nyugodj békében!
