Dorogi-Kovács Krisztina
A kétségbeesett, durva kopogásokat meglepődve fogadtam ilyen késői esti órákban, de a szemem elé táruló látványt már annál kevésbé. A legjobb barátnőm, Betti állt az ajtómban. Szerencsétlenül tartotta az esernyőjét a kezében, a ruhái annyira eláztak, mintha az út során nem is használta volna. Patakokban folytak a könnyei; annyit sírt, hogy az arca vörös volt, és fel is puffadt kissé.
-Mi történt? – kérdeztem annak ellenére, hogy már tisztában voltam a válasszal.
-Ádám megcsalt… – ezt a két szót is alig tudta kinyögni; a karjaimba vetette magát, és heves, kétségbeesett zokogásba kezdett.
-Menjünk inkább beljebb… – kezdtem óvatosan, majd szó szerint behúztam a kis pesti lakásomba. – Szerintem jobb, ha most megfürödsz, mielőtt megfázol. Adok neked tiszta ruhát. Míg lezuhanyozol, csinálok neked egy kávét… Vagy inkább bort innál? Mit kérsz?
-Bort – sírt keservesen. Gondoltam, hogy ez lesz a válasz, hiszen Betti hajlamos a bánatot alkoholba fojtani. Nem a legjobb megoldás, de most nem is akartam ellenkezni vele.
-Rendben, nyitok egy finom rozét, összedobok valami kaját. Menj, zuhanyozz le!
Szinte könyörögnöm kellett neki, hogy végre beálljon a zuhanyrózsa alá. Tudtam, hogy ez lesz, mégis eluralkodott rajtam az idegesség. Többször kellett újra nekiállnom a zöldségek feldarabolásának, mert a remegő kezem nem volt alkalmas a feladat elvégzésére. Féltem, hogy kiderül az igazság, az eltitkolt érzéseim és a kapocs, amely hármunk között van. Nem, az nem lehet! Erről csak én és Ádám tudunk, ő meg csak nem fogja Bettit beavatni ebbe!
Miután végzett a fürdéssel, továbbra is pocsékul festett, de most legalább nem nézett úgy ki, mint egy ázott kutya. Barátságosan magam mellé invitáltam a kanapéra.
-Nézd csak miket szereztem! – mutattam mosolyogva a dohányzóasztalra kikészített borospoharakra és kedvenc salátájára. Ő – velem ellentétben – a zöldségeket preferálja, úgyhogy igyekeztem minden tekintetben a kedvében járni. Látszólag nem hatották meg az erőfeszítéseim, hiszen ugyanazzal a szenvedő arccal nézett vissza rám, de tudtam, hogy nagyon is jólesik neki a gondoskodásom.
-Gyere és mesélj! – folytattam.
-Emlékszel arra a fogadásra, amelyen mindannyian ott voltunk? – kezdett bele félénken.
Emlékeztem arra az estére… Vegyes érzelmeket hagyott bennem; egyszerre taszított és vonzott. Bűnösnek érzem magam, amiért nem csak negatív benyomásaim alakultak ki, de erről Betti előtt inkább hallgattam. Nem tudhatja meg, hogy mi történt aznap, hiszen akkor nem csak Ádám, hanem én is megbántanám. Nem mondom el, és akkor olyan, mintha meg sem történt volna, nemde? Próbáltam ebbe a kegyes hazugságba ringatni magam, de nem jártam sikerrel.
-Persze – mondtam idegesen, de szerencsére ez neki ez sem tűnt fel.
-Akkor merült fel bennem a gyanú, hogy nem hűséges hozzám… Láttam, ahogy egy nővel flörtöl, de nem ismertem fel hátulról, mert sötét volt a szobában, ahol voltak. Elvonultak a bálteremből, úgyhogy csak azt vettem ki, hogy barna, hosszú, hullámos haja van, kék ruhát viselt, és hogy Ádám nagyon flörtölget vele meg fogdossa…
Nagyot nyeltem, és alig láthatóan hátraigazítottam egy barna tincset.
-Utána meg konkrétan rajtakaptam egy szöszivel, akivel éppen szenvedélyesen csókolózott… Az a vicces, hogy több vasat is tart a tűzben. Hogy lehettem ennyire vak?
-Nagyon sajnálom… Mindig is volt valami furcsa érzésem Ádámmal kapcsolatban. Jobb, hogy ez most derült ki, mielőtt házasság lett volna a vége – próbáltam a dolgok pozitív oldalát mutatni Bettinek, hiszen már az eljegyzés gondolata is felmerült közöttük annak ellenére, hogy csak egy éve voltak együtt.
-Ez igaz… De attól még fáj – a végtelen szomorúság és a düh váltogatták egymást: egyszer sírt, aztán a következő pillanatban pedig képes lett volna Ádámot pofán vágni.
Az én érzéseim is ilyenek voltak… Egyszerre akartam eltaszítani és magamhoz rántani őt. A szavai még mindig nagy hatással voltak rám.
„Nem tudja meg senki.”
„Mindig is tetszettél.”
„Nem most csinálom először, ne aggódj.”
„Nem szabad!” – mondtam és menekülőre fogtam, de egyértelmű volt, hogy ennek itt nem lesz vége.
-Látod ezt a csodás ezüst ékszerdobozt? – tettem fel ezt a látszólag a témához egyáltalán nem illő kérdést, hogy megszabaduljak a baljós gondolataimtól.
Először zavarodottan nézett rám, majd jobban szemügyre vette a kezemben lévő dobozt.
-Hiszen ennek csak három lába van – jegyezte meg kissé lekezelően, majd el is fordult. Az érdeklődését látszólag gyorsan elveszítette, de ettől függetlenül sem adtam fel.
-Van egyfajta szomorú gyönyörűség a törött dolgokban, nem gondolod?
-Hogy érted ezt? Hiszen ha valami eltört, akkor seb keletkezett rajta, amit sosem lehet eltüntetni teljesen. Mondjuk megjavítani lehet, de az sem olyan, mint régen, eredeti állapotában.
-És ez baj?
-Igen, hiszen eredeti, hiba nélküli állapotában minden szebb. Ha valami eltörött, veszít az értékéből – vágta hozzám dühösen. Kezdte elveszíteni a türelmét, hiszen nem értette, hogy ennek most mi köze a bánatához.
-Szerintem ez nincs így. A karcolások pont a nehézségeket, erőt, kitartást és végül a győzelmet jelképezik. Valami rossz történt, de mégsem törött el teljesen, nem került kukába ez az ékszerdoboz sem attól függetlenül, hogy egyik lába letörött. Kitartott és győzelmet aratott. Ez igaz az emberekre is: aki mer élni, szerez sebeket, hiszen nehézségekkel kell szembenéznie, de éppen ez élteti. Ha ránéz ezekre, akkor csordultig tölti a szívét büszkeséggel, hiszen túlélte a vihart.
-Lehet, hogy igazad van…
-És mi van akkor, hogyha ez az ékszerdoboz új lábat kap? Nem olyan lesz, mint ahogy megvettem, de talán az új lába jobban fog illeni hozzá, erősebb lesz… minden tekintetben jobb lesz. Nem kellene félnünk az újtól, a változástól. Ha megmaradsz valakinél, aki csak „nem rossz”, akkor elszalasztod a lehetőséged attól a személytől, aki nagyszerű lenne hozzád.
– Köszönöm… Annyira jó barát vagy, akire mindig számíthatok – mondta, miközben gyengéden átölelt. Éreztem, ahogy a könnyei ráhullanak a ruhámra, úgyhogy szorosabban magamhoz húztam. Most éppen nem éreztem magam jó barátnőnek. Hatalmas bűnnek gondoltam azt, hogy nem vetettem véget mindennek ott rögtön, gondolkodás nélkül.
A világa romba dőlt, mert minden, amit a barátjáról gondolt, egy hatalmas hazugság. Időre lesz szüksége, hogy összeszedje a darabokat, és felépítsen valami újat, valami lélegzetállítót. Hatalmas fájdalmat érez, de ez pár hónappal később csak egy távoli, múltbeli emlék lesz, amire már mosolyogva fog visszatekinteni, hiszen tisztában lesz azzal, hogy ezek a nehézségek mekkora fejlődést indítottak el. Lehet, Ádám letért az útjáról, de én végig itt leszek mellette, és fogom a kezét; átsegítem minden rosszon, együtt küzdünk meg a felmerülő akadályokkal, és amikor célba érünk, rettentő büszke leszek magamra. Nem aggasztott, hogy mi lesz a barátnőmmel a jövőben, viszont Ádám tekintete, ahogy az utolsó találkozásunkkor rám nézett, az érintése a derekamnál, a szavai és az erős vonzalom, amelyet kiváltott belőlem, már annál inkább…
