Gyerekkorunk ízei: a zöldborsó

Szünder Dezső

Olvasóink között is minden bizonnyal vannak olyanok, akik 30 vagy akár 30+ év távlatából még élénken emlékeznek arra, hogy gyerekkorukban mi is volt a kedvenc ételük. Az az étel, amellyel az édesanya várta őket haza egy nehéz nap után, amelyet elkészített azon a vasárnapon, ami azért volt ünnep, mert a már „kirepült” fiú hazalátogatott stb. Bízom benne, hogy mire a Kedves Olvasó idáig eljutott az olvasásban, már biztosan tudja, mi is az étel, amely számára a legkellemesebb emlékeket idézi fel.

A tavasz egyik első hírnöke, mely megjelenését követően egészen nyár elejéig, nyár közepéig kitart, a cukorborsó vagy a zöldborsó. Hazánkban a táplálkozást illetően túlnyomórészt az utóbbi terjedt el, a cukorborsóval inkább csak az éttermek asztalain lehet találkozni. De mi is a különbség a két borsó között? Sokan nem tudják; ennek egyik oka az, hogy a piacokon is azt lehet hallani az árusoktól: „Jöjjenek, vegyenek cukorborsót, édes mint a cukor!”. Öntsünk tiszta vizet a pohárba: a cukorborsó és a zöldborsó közti leglényegesebb különbség a fogyasztásában, tányérra kerülésében van. A cukorborsó hüvelyében a magok lényegesen apróbbak a zöldborsóénál, valóban édesek, ám ezeket a magokat az étel elkészítése során nem fejtik ki a hüvelyből; így, ahogy van, a hüvellyel együtt főzik, párolják, tálalják, eszik. A zöldborsót ezzel ellentétben kifejtik, és csak a borsószemeket fogyasztjuk el. Természetesen mindez nem zárja ki azt, hogy egy zöldborsó is édes legyen, sőt, a korai érés után, még zsengén leszedett növény termése valóban kellemesen édeskés ízű, akár nyersen is bátran fogyasztható.

E havi témánk a zöldborsó. Konyhai felhasználása igen sokrétű: készíthető belőle egészséges és tápláló főétel, lehet köret, egy étel alkotóeleme, készíthető belőle leves, de használható elkészült ételek díszítésére is. Gyermekkoromban a főzelékek közül azon kevesek egyike volt, amelyet mindig jóízűen fogyasztottam. Készítsünk tehát mi is frissen fejtett zöldborsóval egy ízletes főzeléket, legyen mellé néhány fasírt, majd ezek mellé igyunk egy finom, kellemesen behűtött fehérbort vagy fröccsöt!

A táplálkozási szokások, ételkészítési módok némiképp átalakultak azóta, mióta gyerekek voltunk. Előtérbe kerültek a korszerű, mégis számtalan esetben otthon is könnyedén megvalósítható technikák, a különböző ételek, illetve hozzávalók iránti egyedi érzékenység pedig találékonyságra ösztönözte az ételeket készítő embereket. Ezen kívül divat lett a hagyományos étkek újragondolása is. Ezek egy részével, bevallom, nem mindig tudok azonosulni: nekem a húsleves még mindig a hagyományos módon készülő, órákon át tűzhelyen lévő csoda! Vannak viszont ételek, melyeket a hagyományos mód mellett az átgondolt verzió szerint is szívesen készítek, eszem. Ilyen az alábbi zöldborsófőzelék és a hozzá tartozó fasírt feltét is.

Zöldborsófőzelék fasírttal

Gyermekkorunk ízeit felelevenítve Szünder Dezső ezúttal a zöldborsóra talált rá, és új receptjében azt is megmutatja, hogy még egy olyan hétköznapi étel, mint a borsófőzelék és a fasírt esetében is vannak lehetőségek az újításra.

Kezdjük a főzelékkel: vásároljunk egy négyfős család részére 2 kg zöldborsót, lehetőség szerint zsengét. Vonjuk be az egész családot a borsó kifejtésébe, így viszonylag hamar elkészülhetünk vele. Vágjunk apróra egy nagy vöröshagymát, kevés olajon pároljuk meg, vigyázzunk, hogy egy kicsit se égjen meg. Tegyünk hozzá még az elején egy csipet sót, hogy a hagyma a benne lévő nedvességet kissé kiengedje, ezáltal inkább párolódni fog, mint sülni. Ha a hagyma kész, tegyünk hozzá apróra vágott fokhagymát ízlés szerint, de ne vigyük túlzásba, 1-2 gerezd elegendő lesz. Forgassuk át, majd tegyük bele a kifejtett borsót. Keverjük át alaposan, szórjuk meg 1 teáskanál pirospaprikával, sózzuk, borsozzuk, tegyünk hozzá egy 2 cm-es gyömbérdarabot apró kockára vágva. Öntsük fel hús alaplével, ennek hiányában leveskockát oldjunk fel vízben, és ezt öntsük a borsóra. Ne használjunk sok folyadékot, éppen csak lássuk meg a borsószemek közt a vizet, nem kell ellepnie az egészet. Tegyünk rá fedőt, forraljuk fel, és lassú tűzön főzzük puhára, ám roppanósra a borsót. Vegyük ki egy merőkanállal a felét, turmixoljuk teljesen homogén állagúra, öntsük vissza a tűzhelyen lévő borsónkra, tegyünk hozzá egy-két mentaág levelét apróra vágva, keverjük össze, ízesítsük még, ha szükséges, egy forralás után pedig vegyük le a tűzhelyről.

Készítsük el a fasírtunkat: daráljunk le ½ kg húst. Ne legyen túl száraz, lehet csirke-, pulyka-, marha- vagy sertéshús is, de akár vegyesen is, annál izgalmasabb lesz a végeredmény. Reszeljünk hozzá 2 gerezd fokhagymát, adjunk hozzá 1 csokor petrezselymet apróra vágva, 1 teáskanálk oreganót, 4 evőkanál zsemlemorzsát, 1-1 fej apróra vágott vörös- és lilahagymát, 2 db egész tojást, 1 csokor menta apróra összevágott leveleit, 2 evőkanál lisztet, sózzuk, borsozzuk ízlés szerint. Az egészet alaposan keverjük össze. Hevítsünk egy mély serpenyőben olajat, a masszából forgassunk dió nagyságú golyókat, majd süssük őket az olajban aranybarnára.

Egy mélytányérba szedjünk a főzelékből, helyezzünk rá tetszőleges számú fasírtgolyót. Egy kis doboz tejfölt keverjünk össze kis őrölt borssal és 1 teáskanál őrölt római köménnyel. Tegyünk ebből 1 evőkanállal a tányérunk közepére, díszítsük mentával.

A Honpolgár is nyári szünetre megy, a meleg nyári hónapokban vigyázzanak magukra és ne feledjék: jót enni nyáron is jó.

Jó étvágyat kívánok!

„…mert az élet értelmével nem szabad játszani. Nem igaz…?”

Lex Orsolya

Tudtam jól, hogy mire számítsak, hisz olvastam a regényt… Láttam a történet korábban színpadra alkalmazott változatát is, sőt a mostani előadás egyik próbáján is jelen lehettem, s mégis majdnem kiszaladtam a világból, mikor történet legfeszültebb pillanatához érkeztünk… Az embernek ugyanis nem fér a fejébe, hogy hogyan is történhet meg ilyesmi családban élő gyermekekkel, hogy miért hagyjuk ennyire magukra a tizenéveseket manapság, hogy miért engedjük el a kezüket idejekorán, amikor a leginkább szükségük volna az iránymutatásra, amikor leginkább bizonytalan a talaj a lábuk alatt? Persze egyből érkezhetne a válasz, hogy ez csak egy kitalált történet, s nincs is semmi köze a valósághoz… Pedig nagyon is van. S ha az előadás nézői csupán annyival gazdagodtak e lelket borzongató történet közben/után, hogy ezt követően jobban ügyelnek a körülöttük forgó tizenéveseinkre, már meg is nyertük a legfontosabbat. Köszönjük e felhívó, felkavaró előadást a bajai Rábl Színpad tagjainak.

A társulat második alkalommal, ám új szereplőgárdával, s megújult rendezésben mutatta be Baján a dán írónő, Janne Teller Semmi című regényének színpadi adaptációját. Teller ifjúsági regényéről – magyar nyelvű megjelenése óta – sokan formáltak sokféle véleményt. A bajai közönséghez most újra Dely Géza rendezésében jutott el e történet. S bár a történet szereplői fiatalkorúak, akarva-akaratlanul közvetítik a felnőttek világát is. Nehéz filozófiai kérdésekre keresik a válaszokat a maguk furcsa, tizenéves, lázadó módján. Az élet értelmét keresik – ha létezik ilyen egyáltalán.

A színdarab szereplői saját maguk akarnak rálelni a válaszra, a nagy igazságra, s ezzel egyszersmind bizonyítani maguknak és „ellenfelüknek”, Elsa-Kierstennek, hogy igenis van értelme élni, szeretni, rajongani, lelkesedni, áldozatokat hozni. Egyszerűen, hogy érdemes élni! Furcsa „játékba” fognak hát, mely fokozatosan egyre nehezebbé, fájdalmasabbá válik mind a nézők, mind a szereplők számára. Elkezdik hát összegyűjteni „fontos dolgaikat”, melyekből egy furcsa, már-már bizarr halom jön össze a történet végére. Ott van a halomban minden, ami a darabban szereplő gyerekek számára fontos. Így egy idő után azt vesszük észre, hogy a Fontos dolgok halma önálló életre kell, s átveszi az uralmat a gyerekek felett, akiknek cselekedetei egyre inkább kontrollálatlanná válnak. Már-már úgy tűnik, szem elől veszítik a célt, melyért gyűjtésük korábban valójában megindult. Attól azonban eltántoríthatatlanul hisznek, hogy az életnek bizony van értelme. S ezzel játszani nem tréfadolog.

Ahogyan egy szilárd és pozitív értékrenddel bíró felnőtt ezt jól tudja, úgy ébrednek rá erre a Semmi című darab szereplői is felnőtté válásuk küszöbén, egy nem mindennapi eset eredményeképpen. Mert ez a darab az élet értelmét kérdőjelezi meg, mégis végig arról szól, hogy van értelme élni, hogy a számunkra értékes, fontos dolgokat nem szabad feláldozni, s hogy önmagunkat sosem szabad feladni, mert ezek adják életünk valódi értelmét.

Ahogyan az eredeti mű írója, Janne Teller hideget-meleget egyaránt kapott ifjúsági regénynek kikiáltott könyve kapcsán, úgy az előadás nézőközönsége is többféleképpen vélekedhetett a darabról, a hatásáról, a szereplőkről, a rendezésről. Lehet kiábrándító, agresszív, nihilista, romboló történetnek titulálni, ám előbb gondolkodjunk el azon, hogy mi mindennel találkozik egy mai tizenéves a mindennapokban. Ami a televízióból, internetről, mozivászonról ömlik a gyerekekre nap mint nap, súlyos értékválságba sodorhatja a gyakran túl elfoglalt, rohanó szülők, nagyszülők nélkül felnövekvő generációkat.

A darabban játszó fiatalok és a nézőtéren ülő hasonló korúak a történet riasztó tartalmi elemeinek ellenére is mind úgy érezték, hogy végre valami róluk szól. A történet ugyanis olyan kérdéseket feszeget, melyek leginkább őket foglalkoztatják. Van-e értelme létünknek, cselekedeteinknek, mit és miért tegyen valaki, mennyire szabad mások hatására cselekedni, mikor és hogyan lehet és kell nemet mondani valamire, amivel nem értünk egyet? S bár a közönség fiatalabb tagjai jó véleménnyel, s tapasztalataim szerint a darab lényegi mondandóját megértve távoztak az előadás után, a felnőtt nézőket bizonyosan megosztotta a darab. Egyrészt azért, mert valamiért kódolva van belénk, hogy színházba szórakozni járunk, holott ez a színjátszás kezdetén sem volt már így. Másrészt azért, mert néhol bizony valóban brutális dolgokkal szembesülünk a darab során. Aki mulatni érkezett a Semmi című darabra, bizonyosan csalódva távozott. Talán csalódott az is, aki a benne szereplő gyerekközösségtől csupa szépet és jót várt… Tudjuk, hogy ez önámítás. Annyi azonban bizonyos, hogy senkit sem hagyott hidegen ez az előadás. Mindenkiben felébresztett valamilyen érzést. Rögtön érezzük, hogy tiltakoznunk kell a brutalitás ellen, hogy meg kell kérdezzük magunktól, vajon, mi mikor mondtunk volna nemet, vajon mi mit tettünk volna a Fontos Dolgok Halmára, s vajon számunkra mi az igazán fontos az életben?

Először talán mi is „csak” tárgyakat vinnénk a fűrésztelepre: tárgyakat, melyek sokat jelentenek. Majd jönnének az egyre fontosabb, már-már pótolhatatlan dolgok. Aztán elgondolkodnánk, hogy mi jöhet még ezután? Szorongás, félelem… Mert az ember egy ilyen pillanatban már nem a maga ura, s ha mások uralják, akkor hajlamos maga ellen, saját értékrendje, erkölcse ellen cselekedni. A résztvevőket hajtja a gyerekes bosszúvágy, hat a tömegpszichózis, a vállalt feladat súlya, így a helyzet egyre inkább eldurvul. S amikor már mindenki önként vagy felszólításra feláldozta azt, ami számára a legfontosabb volt, elérkeznek a felnőttek világába. Cselekedeteik, felajánlásaik, áldozataik egyre inkább rítusszerűvé, rituálissá válnak, hiszen érzik, hogy valami furcsa dolog történik velük. Felnőtté válnak, felnőttek nélkül. Átjutnak az elválasztó, az eltávolító és a beépítő fázison. Ezt a folyamatot korábban a társadalom felnőtt, idősebb tagjai segítették. Ám itt egy felnőttek nélküli világban járunk, amilyen – be kell vallanunk – napjaink ifjúságának világa.

A magyar néphagyományban, a hagyományos társadalmakban igen jelentős esemény volt korábban a szertartásokkal körülfont beavatás, főképpen az átmeneti rítusok (születés-szülés, lakodalom, halál-temetés) szokáskörében. Ha Arnold van Gennep kulturális antropológus fogalmait használjuk, akkor ezen rítusokat viszik végig a darabbeli fiatalok is saját kis zárt, fűrésztelepi társadalmukban. Gennep klasszikus elmélete az átmeneti rítusokat három szakaszra osztja. Az első az elválasztó rítusok sora, melynek során az egyén megteszi első lépéseit az új életállapot felé, tehát a rítus biztosítja a megelőző csoporttól való elválást. Ez történik meg, amikor elhangzik Elsa Kiersten monológja, mely elindítja a sodró lendületű történetet: „Semminek sincs értelme. Ezt régóta tudom. Ezért semmit sem érdemes csinálni. Erre most jöttem rá.”

A második az eltávolító rítusok szakasza, amikor az egyén mintegy átmeneti állapotban, küszöbhelyzetben van, független a megelőző, s a bekövetkező csoporttól is. Ebben a „se itt, se ott” szakaszban történik meg a végleges elválás a korábbi helyzettől, de még nem történik meg a kapcsolatok újraértelmezése. Ez a beavató rítusoknak, az új élethelyzetet meghatározó szertartásoknak a feladata. E szokásokat hídhoz vagy komphoz szokták hasonlítani, mely átvezeti a közösség tagjait az új helyzetbe, s annak elfogadásába. Kétségtelenül az átmeneti szakasz a legdrámaibb, de az odavezető és az eltávolító út nélkül értelmezhetetlen. Az áldozatok, a felajánlások jelölik e szakaszt a regényben s az előadásban. Mindenkinek más és más a fontos, hiszen egyénekkel állunk szemben.

A harmadik szakasz, a beépítés, melynek rítusa(i) állítja vissza a megbomlott kultúra szervezettségének korábbi állapotát, s alakítja ki az új szervezettséget, viszonyt. Ez az, aminek már nem lehetünk tanúi a regényben, bár kapunk néhány információt a szereplők későbbi sorsáról a naplóíró Sophie-nak köszönhetően.

A Semmi című darabban olyan fiatalok csoportját látjuk, akik éppen a legdrámaibb szakaszban járnak. Sem itt, sem ott. Keresik a fogódzókat, ám magukra maradnak, nincs mögöttük törődő, segítő felnőtt társadalom, mely segítené e folyamat traumatikus hatásain való átlendülést. Így is beavatódnak a fiatalok, de milyen áron? Látható tehát, hogy finom utalások segítségével a felnőtt társadalom, s az iskolarendszer kritikáját is magába foglalja a darab.

A fiatalok végigjárják a kijelölt utat, beavatottak lesznek, s az őket sodró indulatok, félelmek tragikus kusza szövedékéből kirajzolódik számukra, hogy ami valóban érték, azt nem szabad eldobni, mert azzal meg is fosztjuk értéktől. Fájdalmas történet ezeké a gyerekeké, mint sok-sok gyereké mai világunkban. Tragikus, félelmetes, megmagyarázhatatlan események részesei a mai fiatalok. S óhatatlanul eszembe ötlenek népballadáink, melyeket szintúgy a tragédiák vezérelnek, melyekben mindig az emberi-lelki-társadalmi mondanivaló a lényeges. Lehet, hogy fiktív, de sosem esetleges, egyéni, személyhez kötött történetekről olvasunk bennük. A népballadák világa tipikus, stilizált, egyéni vonások nélkül idéz fel és emel költői síkra tipikus emberi helyzeteket, s minden esetben olyan érzelmi-és szenvedélyrendszert, amely egy társadalmat jellemezhet.

S ahogyan a népballadákat sem irodalmi divat, hanem elemi szükség hívta életre, úgy ez a történet is valami hasonlóból fakad. Csoóri Sándor szavaival élve „…tragédia ott van, ahol megoldhatatlan problémák vannak. S ennek ellenére egy ilyen történetben sem csak az éjszaka van jelen, a fojtogató, a csillagtalan, a vér álmaira rátörő, akármennyire a halál élteti nagy részüket, a sebek, a kések virradatában a legerősebb életösztön ébred rá önmagára… mert a legfontosabb dolgok halálos értékűek.”

A Semmi című előadás fiataljai nagy árat fizettek azért, hogy megtudják mindezt. Ám cselekedeteikért nem ők egyedül ők. Az egész felnőtt társdalom felelőssége ez. S nyugodtan fordítsunk hátat az ilyen történeteknek, bátran tegyünk úgy, mintha nem is léteznének? Játsszuk azt, hogy a valóságban nem történhetett volna meg ugyanez, hunyjuk be szemünket, ne is vegyünk róla tudomást, hiszen a nagyvilágban is csupa szép, és jó történik?

Vegyük észre, hogy ezek a gyerekek áldozatokat hoztak, rettegve, szorongva, s egy idő után már akaratuk ellenére, de tulajdonképpen a jó ügyért vállalva mindezt! Saját ötletük áldozataivá válnak. Lépésről lépésre emelik a tétet, s a néző tudja jól, hogy át fogják lépni azt a határt, amit már nem szabadna. Áldozat lesz a hit, az emlék, a haza, a személyiség, a család, az emberi test. Azonban, aki a történet felületét látja csak, s nem hajlandó a mélyére hatolni, annak csupán a brutalitás, a bosszú ragadja meg figyelmét.

Izgalmas volt látni, hogy a darab ifjú szereplő miként tudnak azonosulni az általuk megformált hasonló korú karakterekkel. Voltak olyan pillanatok ezen a színházi estén, melyekben nagyon erőteljesen jelen volt ez az azonosulás, például Hodován Jolán (Anine) és Helyes Csenge (Sophie) alakításában. Minden szereplőt dicséret illet a jól érthető szövegmondás és a koncentrált színpadi jelenlét miatt. A belépők, a koreografált csoportos jelenetek pontosak, jól működőek, s izgalmassá, különlegessé teszik a darabot. Néhol a hangos szó helyét azonban suttogásra cseréltem volna, mely ugyan halkabb, néha mégis ütőképesebb a színpadon.

A színpadképről szólva, s a korábbi színpadi változatot is megemlítve, mondhatni, hogy Dely Géza rendező minimalista megvalósításra törekedett, ami jót tett a darabnak. Semmi nem terelte el figyelmünket a gyerekek feje fölé függesztett keretről, melyen szép sorjában gyűltek a fontos dolgok, és amely egyre inkább fölébük emelkedett. Jó ötletnek tartom a létrát, melyre a történet végéhez közeledve valamennyien felléptek, kifejezve ezzel haladásukat az úton, a felnőtté válás útján, s az úton, melyen egyre közelebb kerülnek a valósághoz, a felnőttek világához. Központi helyet kap a történetben, s a színpadképben is a kereszt, mint az áldozatvállalás, áldozattá válás szimbóluma.

Dramaturgiailag jól felépített darabról van szó. A legerőteljesebb jelenetek után ugyan sok idő telik el a történet befejezéséig, de érzésem szerint ennyire szükségünk is van nézőként a viszonylagos megnyugvásra. Véleményem szerint kevesebb technikai eszköz (fényeffektek, füstgép) bevetésével néhol nagyobb eredményt lehetett volna elérni, ami a darab lelkületét, a gyermeki ösztönök nyers mivoltát jobban kifejezte volna.

A darabban szereplők erőteljes, lendületes játékát látva biztosak lehetünk abban, hogy ők mindahányan megértették, megérezték az általuk eljátszott történet lényegét, melynek legfontosabb üzenete az, hogy sose áldozzuk fel a számunkra legfontosabb dolgokat semmiért, mert azok önmagukban hordozzák az élet titkos értelmét! (Jane Teller: Semmi. A Rábl Színpad és Zenei Közösség felújított bemutatója. Szent László ÁMK, 2021. június 17. Színpadra alkalmazta és rendezte Dely Géza)

Még nem végeztünk…

Dorogi-Kovács Krisztina

A kétségbeesett, durva kopogásokat meglepődve fogadtam ilyen késői esti órákban, de a szemem elé táruló látványt már annál kevésbé. A legjobb barátnőm, Betti állt az ajtómban. Szerencsétlenül tartotta az esernyőjét a kezében, a ruhái annyira eláztak, mintha az út során nem is használta volna. Patakokban folytak a könnyei; annyit sírt, hogy az arca vörös volt, és fel is puffadt kissé.

-Mi történt? – kérdeztem annak ellenére, hogy már tisztában voltam a válasszal.

-Ádám megcsalt… – ezt a két szót is alig tudta kinyögni; a karjaimba vetette magát, és heves, kétségbeesett zokogásba kezdett.

-Menjünk inkább beljebb… – kezdtem óvatosan, majd szó szerint behúztam a kis pesti lakásomba. – Szerintem jobb, ha most megfürödsz, mielőtt megfázol. Adok neked tiszta ruhát. Míg lezuhanyozol, csinálok neked egy kávét… Vagy inkább bort innál? Mit kérsz?

-Bort – sírt keservesen. Gondoltam, hogy ez lesz a válasz, hiszen Betti hajlamos a bánatot alkoholba fojtani. Nem a legjobb megoldás, de most nem is akartam ellenkezni vele.

-Rendben, nyitok egy finom rozét, összedobok valami kaját. Menj, zuhanyozz le!

Szinte könyörögnöm kellett neki, hogy végre beálljon a zuhanyrózsa alá. Tudtam, hogy ez lesz, mégis eluralkodott rajtam az idegesség. Többször kellett újra nekiállnom a zöldségek feldarabolásának, mert a remegő kezem nem volt alkalmas a feladat elvégzésére. Féltem, hogy kiderül az igazság, az eltitkolt érzéseim és a kapocs, amely hármunk között van. Nem, az nem lehet! Erről csak én és Ádám tudunk, ő meg csak nem fogja Bettit beavatni ebbe!

Miután végzett a fürdéssel, továbbra is pocsékul festett, de most legalább nem nézett úgy ki, mint egy ázott kutya. Barátságosan magam mellé invitáltam a kanapéra.

-Nézd csak miket szereztem! – mutattam mosolyogva a dohányzóasztalra kikészített borospoharakra és kedvenc salátájára. Ő – velem ellentétben – a zöldségeket preferálja, úgyhogy igyekeztem minden tekintetben a kedvében járni. Látszólag nem hatották meg az erőfeszítéseim, hiszen ugyanazzal a szenvedő arccal nézett vissza rám, de tudtam, hogy nagyon is jólesik neki a gondoskodásom.

-Gyere és mesélj! – folytattam.

-Emlékszel arra a fogadásra, amelyen mindannyian ott voltunk? – kezdett bele félénken.

Emlékeztem arra az estére… Vegyes érzelmeket hagyott bennem; egyszerre taszított és vonzott. Bűnösnek érzem magam, amiért nem csak negatív benyomásaim alakultak ki, de erről Betti előtt inkább hallgattam. Nem tudhatja meg, hogy mi történt aznap, hiszen akkor nem csak Ádám, hanem én is megbántanám. Nem mondom el, és akkor olyan, mintha meg sem történt volna, nemde? Próbáltam ebbe a kegyes hazugságba ringatni magam, de nem jártam sikerrel.

-Persze – mondtam idegesen, de szerencsére ez neki ez sem tűnt fel.

-Akkor merült fel bennem a gyanú, hogy nem hűséges hozzám… Láttam, ahogy egy nővel flörtöl, de nem ismertem fel hátulról, mert sötét volt a szobában, ahol voltak. Elvonultak a bálteremből, úgyhogy csak azt vettem ki, hogy barna, hosszú, hullámos haja van, kék ruhát viselt, és hogy Ádám nagyon flörtölget vele meg fogdossa…

Nagyot nyeltem, és alig láthatóan hátraigazítottam egy barna tincset.

-Utána meg konkrétan rajtakaptam egy szöszivel, akivel éppen szenvedélyesen csókolózott… Az a vicces, hogy több vasat is tart a tűzben. Hogy lehettem ennyire vak?

-Nagyon sajnálom… Mindig is volt valami furcsa érzésem Ádámmal kapcsolatban. Jobb, hogy ez most derült ki, mielőtt házasság lett volna a vége – próbáltam a dolgok pozitív oldalát mutatni Bettinek, hiszen már az eljegyzés gondolata is felmerült közöttük annak ellenére, hogy csak egy éve voltak együtt.

-Ez igaz… De attól még fáj – a végtelen szomorúság és a düh váltogatták egymást: egyszer sírt, aztán a következő pillanatban pedig képes lett volna Ádámot pofán vágni.

Az én érzéseim is ilyenek voltak… Egyszerre akartam eltaszítani és magamhoz rántani őt. A szavai még mindig nagy hatással voltak rám.

Nem tudja meg senki.”

Mindig is tetszettél.”

Nem most csinálom először, ne aggódj.”

Nem szabad!” – mondtam és menekülőre fogtam, de egyértelmű volt, hogy ennek itt nem lesz vége.

-Látod ezt a csodás ezüst ékszerdobozt? – tettem fel ezt a látszólag a témához egyáltalán nem illő kérdést, hogy megszabaduljak a baljós gondolataimtól.

Először zavarodottan nézett rám, majd jobban szemügyre vette a kezemben lévő dobozt.

-Hiszen ennek csak három lába van – jegyezte meg kissé lekezelően, majd el is fordult. Az érdeklődését látszólag gyorsan elveszítette, de ettől függetlenül sem adtam fel.

-Van egyfajta szomorú gyönyörűség a törött dolgokban, nem gondolod?

-Hogy érted ezt? Hiszen ha valami eltört, akkor seb keletkezett rajta, amit sosem lehet eltüntetni teljesen. Mondjuk megjavítani lehet, de az sem olyan, mint régen, eredeti állapotában.

-És ez baj?

-Igen, hiszen eredeti, hiba nélküli állapotában minden szebb. Ha valami eltörött, veszít az értékéből – vágta hozzám dühösen. Kezdte elveszíteni a türelmét, hiszen nem értette, hogy ennek most mi köze a bánatához.

-Szerintem ez nincs így. A karcolások pont a nehézségeket, erőt, kitartást és végül a győzelmet jelképezik. Valami rossz történt, de mégsem törött el teljesen, nem került kukába ez az ékszerdoboz sem attól függetlenül, hogy egyik lába letörött. Kitartott és győzelmet aratott. Ez igaz az emberekre is: aki mer élni, szerez sebeket, hiszen nehézségekkel kell szembenéznie, de éppen ez élteti. Ha ránéz ezekre, akkor csordultig tölti a szívét büszkeséggel, hiszen túlélte a vihart.

-Lehet, hogy igazad van…

-És mi van akkor, hogyha ez az ékszerdoboz új lábat kap? Nem olyan lesz, mint ahogy megvettem, de talán az új lába jobban fog illeni hozzá, erősebb lesz… minden tekintetben jobb lesz. Nem kellene félnünk az újtól, a változástól. Ha megmaradsz valakinél, aki csak „nem rossz”, akkor elszalasztod a lehetőséged attól a személytől, aki nagyszerű lenne hozzád.

– Köszönöm… Annyira jó barát vagy, akire mindig számíthatok – mondta, miközben gyengéden átölelt. Éreztem, ahogy a könnyei ráhullanak a ruhámra, úgyhogy szorosabban magamhoz húztam. Most éppen nem éreztem magam jó barátnőnek. Hatalmas bűnnek gondoltam azt, hogy nem vetettem véget mindennek ott rögtön, gondolkodás nélkül.

A világa romba dőlt, mert minden, amit a barátjáról gondolt, egy hatalmas hazugság. Időre lesz szüksége, hogy összeszedje a darabokat, és felépítsen valami újat, valami lélegzetállítót. Hatalmas fájdalmat érez, de ez pár hónappal később csak egy távoli, múltbeli emlék lesz, amire már mosolyogva fog visszatekinteni, hiszen tisztában lesz azzal, hogy ezek a nehézségek mekkora fejlődést indítottak el. Lehet, Ádám letért az útjáról, de én végig itt leszek mellette, és fogom a kezét; átsegítem minden rosszon, együtt küzdünk meg a felmerülő akadályokkal, és amikor célba érünk, rettentő büszke leszek magamra. Nem aggasztott, hogy mi lesz a barátnőmmel a jövőben, viszont Ádám tekintete, ahogy az utolsó találkozásunkkor rám nézett, az érintése a derekamnál, a szavai és az erős vonzalom, amelyet kiváltott belőlem, már annál inkább…