Beszámoló az I. Nemzetközi „Zongoramesék” zongoraverseny gálahangversenyéről
Bősze Ádám
A zene története fölfogható és elemezhető a műfajok históriájaként, egymás mellé állíthatók a zeneszerzők és a nagyobb előadóművészek életrajzai, de az sem példa nélküli, hogy egyfajta fejlődéstörténetet láttak bele az elemzők. Biztos vagyok benne, hogy kevesen fogtak ehhez a munkához úgy, hogy nem zenei kiindulópontot választottak. Teszek egy kísérletet. Egy rövidet.
Joseph Haydn operáit nem nagyon ismerték a világban. Ennek nagyon egyszerű oka volt: ezek a darabok Kismarton vagy Eszterháza számára készültek, a komponista nem volt rákényszerítve arra, hogy Itáliában, Franciaországban vagy német udvarok számára „adja el” műveit. Nem is fütyülték a dallamait sehol. Valljuk be őszintén, a legtöbb zenés színpadi alkotását még ma is csak a szakemberek ismerik. Az egy helyben maradásnak, a zenei röghöz kötöttségnek ez a sajnálatos velejárója. Haydnnal szemben a klasszika másik két nagyja sokat utazott, illetve utazott volna. Wolfgang Amadeus Mozartot nővérével, Nannerllel együtt apjuk, Leopold cipelte végig Európán. Náluk az elsődleges cél a pénzkeresés volt, de ennek a turnésorozatnak értelemszerű velejárója, hogy a kis Mozart új és új kapcsolatokra tett szert, műveit szerte a világon megismerték. A legnagyobb eredményeket a nagyvárosokban érték el: Párizsban és Bécsben. Ezek az ő idejükben is zenei központoknak számítottak. És az sem véletlen, hogy Mozart Salzburgból Bécsbe vágyott. Nem csupán Colloredo érsek nyomasztó szolgálatából akart szabadulni, hanem egy világváros vérkeringésébe szeretett volna bekapcsolódni. Elég elolvasni azokat a leveleket, amelyekben a nővérét is a császárvárosba csábítja, mondván, ott bőven el lesz látva munkával. De példának állíthatjuk Beethovent is, akit a választófejedelem Bonnból Bécsbe küldött. Azért, hogy Mozarttól tanuljon zeneszerzést. Édesanyja betegsége miatt vissza kellett utaznia Bonnba, de másodszor is nekiindult, amikor pedig azt a jókívánságot kapta az otthoniaktól, hogy „menjen, vegye át Haydn kezéből Mozart szellemét!”
Ahhoz, hogy manapság egy város zenei gócponttá váljon, már nem feltétlenül szükséges, hogy a legnagyobb zenészek költözzenek oda. Erre adott – igaz, kényszerű – lehetőséget a koronavírus-járvány, amelynek ideje alatt az utazásra senki nem vállalkozott, így a legtöbben az internet adta lehetőségeket használva tartották a kapcsolatot. A pandémia okozta elzártság pedig egyik pillanatról a másikra nagyjából ugyanolyan esélyt adott mindenkinek, legyen szó Londonról, New Yorkról vagy éppen Bajáról.
Ezt a lehetőséget használta ki Ari-Bencses Anikó, aki egy hirtelen jött ötlettől vezérelve zongoraversenyt szervezett gyerekeknek. Még egyszer mondom, abban az időszakban, amikor az egész hercehurcába belefáradt emberek már csupán legyintettek az új ötletekre! Az I. Nemzetközi „Zongoramesék” zongoraversenyre több mint kétszázan jelentkeztek az Amerikai Egyesült Államokból, Finnországból, Ukrajnából, Szerbiából és Magyarországról. Annak rendje és módja szerint le is zajlott a megmérettetés, viszont a gálahangversenyt a járványügyi korlátozások miatt nem lehetett megrendezni. Új időpontot és új alkalmat kellett keresni. Erre pedig nem is szolgáltathatott volna jobb alkalmat a Zongoramesék című kottasorozat első kötete (A muzsikus királyfi) megjelenésének évfordulója. Azóta persze a második (Kisegér karácsonya), illetve a harmadik (Nagytakarítás a Napnál) is elhagyta a sajtót, ráadásul készülnek a német és angol nyelvű kiadványok is. „A sorozat és a verseny ötlete igazi siker” – hallottam a szeptember 24-én megrendezett gálahangverseny előtt.
Kíváncsi voltam, milyen lesz az ünnepi esemény, hányan mernek eljönni, illetve hogy milyen zongoristákat hallok majd a Bácskai Kultúrpalotában. Sajnos sokak számára (teljesen érthetően) még mindig komoly dilemma, hogy részt szabad-e venni kulturális eseményeken; nem véletlen, hogy a fővárosban is számos komolyzenével foglalkozó rendezvényszervező vakarja a fejét, amikor negyed- vagy félházak előtt megrendezett koncertek nézőterét látja. Ennek ellenére úgy tűnt, Baján fontosnak tartják a gálakoncertet. Nem csupán a gyerekek szülei, rokonai és tanárai jöttek el, hanem a kollégák közül és az önkormányzat vezetőségéből is többen képviseltették magukat. Ugyan komolyabb díjátadási ceremónia nem volt, hiszen a tavaszi verseny elismeréseit már korábban postán elküldték a nyerteseknek, de jelképes ajándékot így is kaptak azok, akik az ünnepi koncerten játszottak. Az első díjazott Prehoffer Emília volt, aki Kadosa Pál két népdalfeldolgozását adta elő. Jó kezdés, Kadosa olyan mestereknek volt a tanára, mint Kocsis Zoltán, Ránki Dezső vagy Schiff András. A szombathelyi díjazott után az Aszódról érkezett Gera Flóra Eliza lépett a színpadra. Ő volt az első a sorban, aki nem csak a Zongoramesék kötetből választott darabot, hanem saját művet is játszott. Két pécsi induló, Villányi Dorka és Pál Róza játéka után Ari-Bencses Anikó egyik tanítványa játszott. Marázi-Vuity Adél volt az egyetlen, aki a Békacsalád című darabot választotta. A fővárosi Andreeva Éva Majkapartól játszott egy prelúdiumot. Ennek hallgatása közben eszembe jutottak azok az évek, amikor nekem kellett Majkapartól, vagy Kabalevszkijtől apróbb darabokat tanulni. Az egyik, sok skálát tartalmazó darabnál, amikor már hónapok óta küzdöttem az egyenletes játékmóddal, a tanárom azt javasolta, menjek ki este a Duna partjára, és nézzem meg a kivilágított Lánchidat. „Ahogyan az égők azon sorakoznak, szépen egymás után, úgy kell a passzázsok hangjait is játszani!” – hangzott a jótanács. Nos, ki is mentem, meg is néztem, és rájöttem, nincs a játékomban hiba, hiszen a Lánchídon minden második égő világított csupán. A nosztalgiázásra nem maradt sok idő, hiszen az este számomra egyik legnagyobb meglepetése, Borszéki Zsombor következett. A bajai induló saját darabot játszott. A beethoveni gyökerekből táplálkozó mű mellett a fiatalember kiállása, komolysága is megragadó volt. Varjú Botond (Aszód) követte az előtte induló példáját, szintén önálló művet adott elő Egy fiú kalandos útja Gödöllőtől Aszódig címmel. A Dunakeszin tanuló Pol Vera játékával visszatértünk a zongoramesékhez, majd egy „sarkos” stíriai tánc következett. Ez utóbbit a Pécsről érkezett Szokodi István járta (és játszotta). A gálahangverseny vége felé két aranyérmes, a kalocsai Aranyos Janka és a bajai Blank Berta zongorázott. Az előbbi egy ritkán hallható művet, Sohlström Elégia című kompozícióját, míg az utóbbi két Hajdu András-darabot mutatott be. Az estet a két Zenevilág reménysége fődíjas, a Dunakesziről érkezett Nyíri Alexander Noel (Tardos Béla: Bagatell) és a szabadkai Jović Sara (Liszt Ferenc: Un sospiro) játéka zárta. És ne hagyjuk ki a tanárokat sem: Vlasitsné Kardos Éva, Dr. Magyari Zita Ida, Iván Katalin, Forgóné Villányi Krisztina, Lucánics Mária, Berg Noémi, Milbauer Mária, Filus Mónika, Dr. Domoszlai Erzsébet, Tara Glončak Karapandžić és nem utolsósorban Ari-Bencses Anikó. Azért is tartom fontosnak a műsort, a közreműködők és a tanárok nevét fölsorolni, mert ez is jól jellemzi, milyen komoly munkát végeztek.
Sokan összejöttek tehát ünnepelni, miközben talán nem is gondoltak arra, hogy ezzel Baját a zenei világ egyik gócpontjává tették. Olyan központtá, amely a későbbiekben is vonzza majd az embereket, legyen szó tanulókról, szülőkről, vagy éppen zenerajongókról. Lendületet és erőt adtak azoknak, akik a karantén ideje alatt már-már lemondtak arról, hogy valaha „élő” hangversenyen lehet majd részt venni. És ha a zenei gócpontkeresésre már volt példa a zenetörténetben is, úgy a karantén sem maradhat ki, hiszen például 1830-ban, Berlinben a kanyarójárvány miatt kényszerültek többen szobafogságra. Így volt ez a világ egyik leghíresebb zeneszerzőjének, Felix Mendelssohn Bartholdynak a családjában is. Először a komponista húga, Rebecka betegedett meg, majd jött az öcs, Paul, és végül Felix sem menekült. A berlini Leipzigerstrasse 3. szám alatti házuk óriási volt, így az egyik szárnyban maradt Fanny (ő volt a legidősebb gyermek) és a másik szárnyban elzárt többiek között közel egy hónapig tartó levelezés kezdődött. Olyan küldemények voltak ezek, amelyekben egy csomó vicc, egymás ugratása, szépirodalmi részletek és külön erre az alkalomra komponált művek szerepeltek. Ezekből a szövegekből és muzsikákból állítottam össze egy előadást, amelyet örömmel mutatok be Baján, november 3-án este. És igen, ugyanott, ahol az idézett és emlékezetes gálahangverseny volt, a Bácskai Kultúrpalotában. Alig várom!
