2021. november

Lány a hídon – egy kép születése

Bozár Csaba

Siklód egy hagyományait őrző zsákfalu Székelyföld szívében. Dombok és hegyek hullámai veszik körül, dúsan zöldellő természettel. A környező erdőket medvék járják – olykor a helyiek nem kis riadalmára és bosszúságára. Siklód nem csak régi falu, de öreg is: a házak kétharmada üresen áll, mert lakóik kihaltak, a fiatalok pedig elmentek. A települést jobbára idősek lakják – két éve volt az utolsó keresztelő.

Elzártság és ismeretlenség jellemezte Siklódot századokon át, de a világban végbemenő fejlődés nyomot hagyott a falun: már nem ökrökkel járnak szántani, hanem gépekkel; a nagyszobában tévét néznek gyertyaláng helyett, és mobiltelefonon hívják a hozzátartozóikat – ha van éppen térerő. Mindeme változások ellenére Siklód sikeresen megőrzött valamit a régi Székelyföld világából a XXI. században is. Mi is azért utaztunk oda, hogy találkozzunk azzal az érintetlen légkörrel, amely harmonikusan egyesíti az élővilágot és az emberi kultúrát. A hagyományok vendégszerető őrizői a falut lakó idősek, és félő, hogy velük együtt idővel az átörökített hangulat is eltűnik – vagy legalábbis nem lesz már ugyanaz. Célunk az volt, hogy a még fellelhető értékekből megragadjunk valamit a fotográfia segítségével: legyen az egy kékre festett öreg ház, egy mívesen faragott kapu, egy kidőlt kerítés, egy úton poroszkáló tehéncsorda, egy mosolygós arc – kinek mi a kedvelt témája.

Arra a jelenetre viszont egyikünk sem számított, amelyet egyik falubéli kalandozásunk alatt találtunk: egy huszonéves lány piros tornadresszben egy fahídon végzett gyakorlatokat. A fotós szeme felcsillant, mert amit talált, az több volt egy piros ruhás lány hajlékony testénél, csinos arcánál és hosszú, copfba fonott hajánál.

Erika (így hívják) a nagyszebeni konzervatóriumban tanul, hogy profi táncossá váljon. Siklódon a nagyszüleinél volt éppen látogatóban. Édesanyja magyar, édesapja román, benne pedig Erdély sokszínűsége egyesül. A fotós azonban valami mást is észrevesz: olyat, ami szavak nélkül is átadható.

A kontraszt a lényeg: a háttérben birkákat terelnek, az úton apró traktor pöfög, de Erika csak végzi a gyakorlatokat, pózol, mosolyog és a legnagyobb természetességgel veszi tudomásul a zár kattogását. Ő még nem tudja, amit a fotós igen: két világ találkozott ezen az ódon fahídon. Megértjük, hogy a valóság nem skanzen, és az idő akkor sem áll meg, ha ezt szeretnénk. Elsőre talán kicsit abszurdnak, szürreálisnak hathat a jelenet, amely valójában mégsem az, mert a lány számára ez természetes, és a környezete számára is. Csak számunkra nem, mert egy bizonyos elvárással érkeztünk: hogy egy letűnőben lévő világot örökítsünk meg. Erikának köszönhetően mégis sikerült elkapnunk valami új és egyedi pillanatot a régi díszletek háttere előtt.

Már nem nyár, de még nem tél – itt van az ősz

Szünder Dezső

Néhány évtizeddel ezelőtt ez az írás minden bizonnyal nem születhetett volna meg… Akkor, a 20-as éveim elején még egész más elképzelésem volt erről a mostanára szememben csodaszéppé váló évszakról. Akkor csak azt láttuk, éreztük, hogy már nem lehet rövidnadrágban szaladgálni, reggel és este fel kell jobban öltözni, az iskoláról nem is beszélve. Dehogy gondoltunk akkor arra, hogy a természetben végbemenő változások nem csak valaminek a végét jelentik, hanem valami jónak a kezdetét is. Hiszen a téli szürkeség előtt mennyi, de mennyi árnyalatot, színt kapunk lépten-nyomon, csodaszép, szőlőt érlelő meleg sugarakat a Naptól; esélyt arra, hogy egy szerencsés napon még a szabadban lehessen egy jó halászlevet, pörköltet készíteni, majd jókedvvel elfogyasztani azokkal, akiket szeretünk. Egyetlen évszakban sem ilyen gazdag a kisváros piaca, még tavasszal sem, az árusok pultjai szinte roskadoznak a sok finomságtól, csak győzzünk választani közülük!

Ilyenkor, ősszel étkezéseink is megváltoznak. A friss, tavaszi, nyári ízeket felváltják a koncentráltabb, összetettebb ízek, hiszen ezeket a zöldségeket, gyümölcsöket érte a legtovább az éltető Nap sugara, amíg a teljes érettséget el nem érték. (A belőlük készült ételek pedig ezért is lesznek többek közt sokkal tartalmasabbak.) Természetesen sokunk ilyenkor már nem könnyed nyári salátát kíván, hanem mondjuk egy jó sültet, pörköltet, tartalmas levest. Ezért aztán úgy gondoltam, hogy az e havi írásban egy konyhai tűzhelyen vagy kint, bográcsban is könnyen elkészíthető ételt ajánlok az Olvasó figyelmébe.

Azokban a néhány évtizeddel ezelőtti időkben faluhelyen még teljesen megszokott látvány volt a házak mögötti gazdasági területeken az ólak látványa, melyekben kis és nagyobb haszonállatokat tartottak a gondos gazdák. Egész évben szeretettel, féltő gondoskodással táplálták, óvták őket, hiszen ez biztosította a család részére a táplálék egy részét hétről hétre, nagyobb állatok esetén pedig a következő évre is. Sajnáljuk vagy sem, a mostani falukép már nem ilyen. Az üzletek árubősége, azok kedvező árai szinte teljesen megszüntették ezt a fajta gazdálkodást. Persze teljesen nyilvánvaló, hogy egészen más íze van egy otthon, saját magunk által megtermelt zöldségnek, és azt is tudjuk, mit evett az az állat egész életében, de ez rengeteg munkával jár, és sokkal több pénzbe kerül. Ezért is különösen fontos, hogy ha mi magunk már nem tartunk állatot, nincs kiskertünk a zöldségeinknek, akkor olyan helyről vásároljunk alapanyagokat a család asztalára kerülő ételekhez, amely megbízható. Nem győzöm hangsúlyozni: egy jó hentes vagy zöldséges aranyat ér!

A sertéshús fogyasztásáról, annak egészséges voltáról megoszlanak a vélemények. Magyarországon a 2013 óta tartó, ezt népszerűsítő kampánynak köszönhetően az egy főre jutó éves sertéshúsfogyasztás 25 kg-ról 32 kg-ra emelkedett. Ez azt mutatja, hogy ezen húsfélének van létjogosultsága hazánkban. Az átgondolt, jól megtervezett étkezésnek azonban nagyon fontos szerepe van. Sok évtizeddel ezelőtt azok az emberek, akik reggel 10-15 dkg zsírszalonnával, két hatalmas karéj kenyérrel és két vöröshagymával indították a napot, majd a nap 24 órájából 16-18-at a szabad ég alatt, friss levegőn, a szabad ég alatt töltöttek, szinte megvásárolták a jegyüket a 90+ éves életkorra. A mai hétköznapokon, rohanó világunkban ezt azért nem ajánlanám már egyikünknek sem. Sok minden változott, a szalonna sem olyan már, de leginkább a szabad levegőn eltöltött órák száma, valamint az életvitelünk okolható azért, hogy az, ami régen működött, az ma már nem tud. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy ne ehetnénk sertéshúst és zsíros ételt sem; minden csak a mértéken, az elkészítési módon és (előtte) azon múlik, hogy alapanyagnak minél egészségesebb húst vásároljunk.

Végül pedig következzen a recept! Ha azt halljuk, hogy csülökpörkölt, sokan legyintenek: semmiség, olyan étel ez, amelyet bárki könnyedén elkészíthet! Ez így is van, de mintha mindennapjainkból kiszorult volna: kevesen készítik, még kevesebben jól. Ezek a gondolatok jutottak eszembe akkor, amikor az egyik népszerű közösségi oldalt böngészve „jött szembe velem” mintegy ötletadóként az étel. Készítsük szabad tűzön vagy bent a tűzhelyen, egy évben egyszer legalább érdemes!

Az én csülökpörköltem

Vegyünk első vagy még egy nagyobb hátsó csülköt. Vágjuk le a csontról a húst, kockázzuk fel falatnyi adagokra, természetesen bőrrel együtt. A csontot vágjuk 4-6 darabra, mert az is a hússal együtt fog főni. Ha a csonton nem maradt semmi hús, akkor is tegyük bele az ételbe, jobb íze lesz tőle. Kb. 2 kg húshoz vágjunk fel 2 nagy fej vöröshagymát, 4 evőkanál zsíron dinszteljük meg, majd tegyünk hozzá 6 gerezd apróra vágott fokhagymát, és futtassuk meg. Rakjuk bele a kockára vágott csülköt, pirítsuk addig, amíg a hús ki nem fehéredik. Húzzuk le a tűzről egy pillanatra, amíg bele nem tesszük a 2 teáskanál pirospaprikát, melyet alaposan elkeverünk a csülök darabjaival. Tegyük vissza a tűzre, öntsük fel kevés vízzel, tegyünk bele 2 db paprikát, 1 paradicsomot, mindkettőt felkockázva. A paprika magjait se dobjuk ki, nyugodtan mehet bele az is. Fűszerezzük sóval, borssal, majoránnával, őrölt köménnyel, fedjük le, és alacsony lángon főzzük majdnem teljesen készre. Főzés közben néhányszor kevergessük át, figyeljünk oda, hogy ne égjen le; ha szükséges, a hiányzó vizet pótoljuk. Amikor már majdnem kész, öntsük fel 2 dl jóféle száraz vörösborral, és fedő nélkül forraljuk még 10-15 percet.

Tálaljuk hasábokra vágott főtt burgonyával, amelyet esetleg a csülökkel együtt is megfőzhetünk, vagy akár csak az edényben átmelegíthetünk tálalás előtt, valamint csemegeuborkával – viszont egy hozzám hasonló sváb ember csak komoly betegség, vagy korlátozott elmeállapot esetén tesz ilyet! Az én csülökpörköltemhez friss, ropogós fehér kenyér és ecetes almapaprika jár. A választás a kedves Olvasóé…

Bármi legyen is a köret, jó étvágyat kívánok!

A bajai pedagógusképzés másfél évszázadáról

Mayer István

Baja város egyik legpatinásabb oktatási intézménye, az Eötvös József Főiskola – vagy ahogy sokkal inkább emlegetik, a Képző – tavaly ünnepelte alapításának 150. évfordulóját. A pandémia sajnos csak szerényebb megemlékezést tett lehetővé, viszont Sztanáné Babics Edit és Zorn Antal munkájának köszönhetően kézzelfogható emléket is állítottak a neves jubileumnak: a 150 éves a bajai tanítóképzés címmel megjelent kötet az intézmény múltja mellett jelenét is bemutatja. Szilágyiné Szinger Ibolya rektor köszöntőjét követően Zsigó Róbert, Baja országgyűlési képviselője is méltatja az EJF-et; úgy véli, a főiskola a bölcsesség, a megbecsülés és a jövő nemzedékeinek biztonságának jelképe volt a 19. és 20. század zűrzavaros időszakaiban.

A főiskola kiadójának gondozásában megjelent 184 oldalas könyv nagyobbik része az iskola történetét foglalja össze, annak nagyobb korszakai szerint tagolva. Első fejezetében az alapítástól egészen a főiskolává alakulásig eltelt 100 év eseményeit foglalja össze. A nevezetes 1868-as népiskolai törvény 20 tanító- és 10 tanítónőképző alapítását tűzte ki célul. A bajai intézmény élére 1870-ben Czirfusz Ferencet nevezte ki Eötvös József vallás- és közoktatásügyi miniszter. A tanítóképzőben ténylegesen 1873-ban kezdődött meg az oktatás, és mindmáig gyakorlatilag folyamatosan működik – ez egyetlen társintézményéről sem mondható el! Ahogy az országnak, a Képzőnek is sok viszontagsággal kellett szembenéznie fennállása során, és itt nem kizárólag a háborúkra és a teljes népet érintő csapásokra kell gondolni: sok esetben az oktatáspolitika „szeszélyeivel” is meg kellett küzdenie az iskola vezetőinek. Hogy Baja és a tanítóképző mennyi mindent adott egymásnak, azt jól jelzi, hogy városunk több utcája korábbi igazgatók nevét viseli.

Második fejezetében a kötet az 1976 és 1996 közötti intervallum történéseit mutatja be. Ezek az évek sem nélkülözték a jelentős változásokat, hiszen ekkor vált a Képző főiskolává, vette fel az alapító nevét, és természetesen a rendszerváltozás társadalmi-politikai változásai sem hagyták érintetlenül. A könyv részletes portrét közöl az 1970 utáni intézményvezetőkről.

A harmadik tartalmi egység lényegesen rövidebb, ám szintén jelentős változásokat hozó időszakot mutat be: az 1996 és 2000 közötti évek a bajai felsőoktatás integrációjának jegyében teltek, ekkor került közös vezetés alá a vízügyi főiskola (Műszaki Fakultásként) és a tulajdonképpeni tanítóképző (Pedagógiai Fakultás).

A negyedik fejezetben összeolvad a közelmúlt és a most: bár az ezredforduló óta csaknem negyedszázad telt el, a feladatok és a problémák nem változtak, így a Képző múltjának tényszerű felvázolása mellett részletes áttekintést olvashatunk az iskola jelenéről. Megállapíthatjuk, hogy az 1976 óta immár felsőfokú végzettséget nyújtó intézmény főiskolához méltó tárházát kínálja a különböző képzéseknek, emellett szakmai, tudományos, sport, művészeti tevékenységekre is számos lehetőséget biztosít. A tehetséges hallgatóknak az alapképzésen túl jó néhány formában juttathatják érvényre kvalitásaikat a főiskola segítségével, támogatják őket diplomájuk megszerzése utáni eredményes pályakezdésükben is. Az olvasók megismerkednek a Képző oktatást támogató intézményhálózatának felépítésével és működésével, sok más mellett a Nyelvvizsga Központtal, a könyvtárral és a kollégiumokkal. Felsorolás szintjén találkozhatunk a főiskolán 1970 óta dolgozó valamennyi oktatóval.

A jubileumi megjelenés második felében a főiskola tevékenységét mutatja be az adatok tükrében, megismerkedhetünk az intézmény munkájának eredményeivel – ide értve a tudományos diákköri munkáktól a rendezvényeken át a különböző kiadványokig sok területet. Tartalmazza a kiadvány az 1996-ot követő években díjazott tudományos diákköri dolgozatok főbb adatait. Az eredmények jól mutatják, hogy a Képzőben élénk szakmai munka folyik. Külön alfejezetet szenteltek a németországi kooperációval 1993 óta megvalósuló Német Nemzetiségi Tanítók Nyári Akadémiájának és a Magyar Tudomány Napja alkalmából megrendezett konferenciáknak, áttekintik az oktatói testület publikációit is.

A kiadvány nem takargatja a hiányosságokat sem: az utóbbi évek szervezeti átalakulásai, a költözések sokban megnehezítették a Képző működését. Szükség és lehetőség egyaránt van a fejlődésre, reméljük, az ehhez nélkülözhetetlen támogatást is megkapja az emblematikus intézmény. Minden gátló tényező ellenére bízvást állíthatjuk, hogy a főiskola, mely 1984 óta viseli Eötvös József nevét, méltó az alapítók örökségéhez.

A kötetet jó szívvel ajánljuk mindazoknak, akik valamilyen módon kötődnek a bajai tanítóképzőhöz, különösen volt és jelenlegi hallgatóinak. (Sztanáné Babits Edit – Zorn Antal: 150 éves a tanítóképzés Baján. Baja, Eötvös József Főiskolai Kiadó, 2020.)

Az Eötvös József Főiskola iskolamúzeumának története és állománya

Sztanáné Babits Edit

I. Intézménytörténeti bevezetés

Az Eötvös József nevéhez köthető 1868/XXXVIII. tc. lerakta a magyar elemi iskolai hálózat alapjait. Az intézkedés nem volt előzmények nélküli. Az Eötvös első minisztersége alatti, 1849. évi rendeletben megfogalmazódott, hogy a népiskolában nagy hangsúlyt kell fektetni a nevelésre: „…a magyar nemzet jövőjét tisztán kultúra-kérdésnek tartom, ennélfogva a nevelési ügyet, a közoktatási ügyet a nemzet legfontosabb ügyének tekintem: mindent, mit ez ügy előmozdítására tehetek, úgy tekintek, mint legfontosabb teendőt, melyet elmulasztva, a nemzetnek jövőjét kockáztatom.” (vö. Eötvös József (1976): Kultúra és nevelés. In.: Mezei Márta (szerk.): Eötvös József művei. http://mek.oszk.hu/06300/06330/06330.htm. Letöltés: 2020. 06. 20. 396. o.)

Eötvös az egész magyar közoktatás átalakítását határozta el, s az átalakítás első lépcsőfokának a népoktatást jelölte meg. Az 1868-as népoktatási törvényt követően sorra alakultak az országban a tanítóképző intézetek, 1869-ben Buda, Csurgó, Sárospatak, Losonc, 1870-ben Déva, Székely-Keresztúr, Zilah, Máramarossziget, Léva, Znió-Váralja (Túróc megye), Modor (Pozsony mellett) és Baja adott otthont tanítóképzőknek, Budán és Kolozsváron pedig tanítónőképző kezdte meg működését. 1870 és 1880 között további intézmények nyíltak, pl. Pozsonyban, Csongrádon, Szabadkán, Iglón, Aradon, Győrben, Kiskunfélegyházán, Csáktornyán (vö. Sztanáné Babics Edit: Tanítóképzés Baján. In.: Fusz György és mtsai (szerk.) A felsőfokú tanító- és óvóképzés első 50 éve. Schubert Grafikai Stúdió. Szekszárd, 2010).

Az Eötvös József Főiskola tehát az 1870-ben báró Eötvös József miniszter által alapított képezdék közé tartozik, 150 éve állja a történelmi viharokat, és folyamatosan készítette/ készíti fel a „prepákat” a pályára, hivatásukra. 1870. július 23-án kelt leiratával Eötvös József vallás- és közoktatásügyi miniszter rendelte el a tanítóképző felállítását Baján, 1870. október 17-én Czirfusz Ferenc igazgatásával kezdte meg működését az új intézmény a mai képző épületével szemben levő egykori csendőrlaktanya épületében. A város 3 hold kertet és 300 000 db téglát biztosított egy új épület emeléséhez, mely 102 000 koronába került, 1873-tól már ebben az új épületben folyt a tanítás. Czirfusz Ferenc és Samu József után a kiváló természettudós, Dr. Bartsch Samu, majd közel húsz éven keresztül Scherer Sándor irányították a Képzőben folyó munkát. Ez az időszak tekinthető a Képző első fénykorának.

A cikk további része csak online előfizetőink számára hozzáférhető!

Baja a gócpont

Beszámoló az I. Nemzetközi „Zongoramesék” zongoraverseny gálahangversenyéről

Bősze Ádám

A zene története fölfogható és elemezhető a műfajok históriájaként, egymás mellé állíthatók a zeneszerzők és a nagyobb előadóművészek életrajzai, de az sem példa nélküli, hogy egyfajta fejlődéstörténetet láttak bele az elemzők. Biztos vagyok benne, hogy kevesen fogtak ehhez a munkához úgy, hogy nem zenei kiindulópontot választottak. Teszek egy kísérletet. Egy rövidet.

Joseph Haydn operáit nem nagyon ismerték a világban. Ennek nagyon egyszerű oka volt: ezek a darabok Kismarton vagy Eszterháza számára készültek, a komponista nem volt rákényszerítve arra, hogy Itáliában, Franciaországban vagy német udvarok számára „adja el” műveit. Nem is fütyülték a dallamait sehol. Valljuk be őszintén, a legtöbb zenés színpadi alkotását még ma is csak a szakemberek ismerik. Az egy helyben maradásnak, a zenei röghöz kötöttségnek ez a sajnálatos velejárója. Haydnnal szemben a klasszika másik két nagyja sokat utazott, illetve utazott volna. Wolfgang Amadeus Mozartot nővérével, Nannerllel együtt apjuk, Leopold cipelte végig Európán. Náluk az elsődleges cél a pénzkeresés volt, de ennek a turnésorozatnak értelemszerű velejárója, hogy a kis Mozart új és új kapcsolatokra tett szert, műveit szerte a világon megismerték. A legnagyobb eredményeket a nagyvárosokban érték el: Párizsban és Bécsben. Ezek az ő idejükben is zenei központoknak számítottak. És az sem véletlen, hogy Mozart Salzburgból Bécsbe vágyott. Nem csupán Colloredo érsek nyomasztó szolgálatából akart szabadulni, hanem egy világváros vérkeringésébe szeretett volna bekapcsolódni. Elég elolvasni azokat a leveleket, amelyekben a nővérét is a császárvárosba csábítja, mondván, ott bőven el lesz látva munkával. De példának állíthatjuk Beethovent is, akit a választófejedelem Bonnból Bécsbe küldött. Azért, hogy Mozarttól tanuljon zeneszerzést. Édesanyja betegsége miatt vissza kellett utaznia Bonnba, de másodszor is nekiindult, amikor pedig azt a jókívánságot kapta az otthoniaktól, hogy „menjen, vegye át Haydn kezéből Mozart szellemét!”

Ahhoz, hogy manapság egy város zenei gócponttá váljon, már nem feltétlenül szükséges, hogy a legnagyobb zenészek költözzenek oda. Erre adott – igaz, kényszerű – lehetőséget a koronavírus-járvány, amelynek ideje alatt az utazásra senki nem vállalkozott, így a legtöbben az internet adta lehetőségeket használva tartották a kapcsolatot. A pandémia okozta elzártság pedig egyik pillanatról a másikra nagyjából ugyanolyan esélyt adott mindenkinek, legyen szó Londonról, New Yorkról vagy éppen Bajáról.

Ezt a lehetőséget használta ki Ari-Bencses Anikó, aki egy hirtelen jött ötlettől vezérelve zongoraversenyt szervezett gyerekeknek. Még egyszer mondom, abban az időszakban, amikor az egész hercehurcába belefáradt emberek már csupán legyintettek az új ötletekre! Az I. Nemzetközi „Zongoramesék” zongoraversenyre több mint kétszázan jelentkeztek az Amerikai Egyesült Államokból, Finnországból, Ukrajnából, Szerbiából és Magyarországról. Annak rendje és módja szerint le is zajlott a megmérettetés, viszont a gálahangversenyt a járványügyi korlátozások miatt nem lehetett megrendezni. Új időpontot és új alkalmat kellett keresni. Erre pedig nem is szolgáltathatott volna jobb alkalmat a Zongoramesék című kottasorozat első kötete (A muzsikus királyfi) megjelenésének évfordulója. Azóta persze a második (Kisegér karácsonya), illetve a harmadik (Nagytakarítás a Napnál) is elhagyta a sajtót, ráadásul készülnek a német és angol nyelvű kiadványok is. „A sorozat és a verseny ötlete igazi siker” – hallottam a szeptember 24-én megrendezett gálahangverseny előtt.

Kíváncsi voltam, milyen lesz az ünnepi esemény, hányan mernek eljönni, illetve hogy milyen zongoristákat hallok majd a Bácskai Kultúrpalotában. Sajnos sokak számára (teljesen érthetően) még mindig komoly dilemma, hogy részt szabad-e venni kulturális eseményeken; nem véletlen, hogy a fővárosban is számos komolyzenével foglalkozó rendezvényszervező vakarja a fejét, amikor negyed- vagy félházak előtt megrendezett koncertek nézőterét látja. Ennek ellenére úgy tűnt, Baján fontosnak tartják a gálakoncertet. Nem csupán a gyerekek szülei, rokonai és tanárai jöttek el, hanem a kollégák közül és az önkormányzat vezetőségéből is többen képviseltették magukat. Ugyan komolyabb díjátadási ceremónia nem volt, hiszen a tavaszi verseny elismeréseit már korábban postán elküldték a nyerteseknek, de jelképes ajándékot így is kaptak azok, akik az ünnepi koncerten játszottak. Az első díjazott Prehoffer Emília volt, aki Kadosa Pál két népdalfeldolgozását adta elő. Jó kezdés, Kadosa olyan mestereknek volt a tanára, mint Kocsis Zoltán, Ránki Dezső vagy Schiff András. A szombathelyi díjazott után az Aszódról érkezett Gera Flóra Eliza lépett a színpadra. Ő volt az első a sorban, aki nem csak a Zongoramesék kötetből választott darabot, hanem saját művet is játszott. Két pécsi induló, Villányi Dorka és Pál Róza játéka után Ari-Bencses Anikó egyik tanítványa játszott. Marázi-Vuity Adél volt az egyetlen, aki a Békacsalád című darabot választotta. A fővárosi Andreeva Éva Majkapartól játszott egy prelúdiumot. Ennek hallgatása közben eszembe jutottak azok az évek, amikor nekem kellett Majkapartól, vagy Kabalevszkijtől apróbb darabokat tanulni. Az egyik, sok skálát tartalmazó darabnál, amikor már hónapok óta küzdöttem az egyenletes játékmóddal, a tanárom azt javasolta, menjek ki este a Duna partjára, és nézzem meg a kivilágított Lánchidat. „Ahogyan az égők azon sorakoznak, szépen egymás után, úgy kell a passzázsok hangjait is játszani!” – hangzott a jótanács. Nos, ki is mentem, meg is néztem, és rájöttem, nincs a játékomban hiba, hiszen a Lánchídon minden második égő világított csupán. A nosztalgiázásra nem maradt sok idő, hiszen az este számomra egyik legnagyobb meglepetése, Borszéki Zsombor következett. A bajai induló saját darabot játszott. A beethoveni gyökerekből táplálkozó mű mellett a fiatalember kiállása, komolysága is megragadó volt. Varjú Botond (Aszód) követte az előtte induló példáját, szintén önálló művet adott elő Egy fiú kalandos útja Gödöllőtől Aszódig címmel. A Dunakeszin tanuló Pol Vera játékával visszatértünk a zongoramesékhez, majd egy „sarkos” stíriai tánc következett. Ez utóbbit a Pécsről érkezett Szokodi István járta (és játszotta). A gálahangverseny vége felé két aranyérmes, a kalocsai Aranyos Janka és a bajai Blank Berta zongorázott. Az előbbi egy ritkán hallható művet, Sohlström Elégia című kompozícióját, míg az utóbbi két Hajdu András-darabot mutatott be. Az estet a két Zenevilág reménysége fődíjas, a Dunakesziről érkezett Nyíri Alexander Noel (Tardos Béla: Bagatell) és a szabadkai Jović Sara (Liszt Ferenc: Un sospiro) játéka zárta. És ne hagyjuk ki a tanárokat sem: Vlasitsné Kardos Éva, Dr. Magyari Zita Ida, Iván Katalin, Forgóné Villányi Krisztina, Lucánics Mária, Berg Noémi, Milbauer Mária, Filus Mónika, Dr. Domoszlai Erzsébet, Tara Glončak Karapandžić és nem utolsósorban Ari-Bencses Anikó. Azért is tartom fontosnak a műsort, a közreműködők és a tanárok nevét fölsorolni, mert ez is jól jellemzi, milyen komoly munkát végeztek.

Sokan összejöttek tehát ünnepelni, miközben talán nem is gondoltak arra, hogy ezzel Baját a zenei világ egyik gócpontjává tették. Olyan központtá, amely a későbbiekben is vonzza majd az embereket, legyen szó tanulókról, szülőkről, vagy éppen zenerajongókról. Lendületet és erőt adtak azoknak, akik a karantén ideje alatt már-már lemondtak arról, hogy valaha „élő” hangversenyen lehet majd részt venni. És ha a zenei gócpontkeresésre már volt példa a zenetörténetben is, úgy a karantén sem maradhat ki, hiszen például 1830-ban, Berlinben a kanyarójárvány miatt kényszerültek többen szobafogságra. Így volt ez a világ egyik leghíresebb zeneszerzőjének, Felix Mendelssohn Bartholdynak a családjában is. Először a komponista húga, Rebecka betegedett meg, majd jött az öcs, Paul, és végül Felix sem menekült. A berlini Leipzigerstrasse 3. szám alatti házuk óriási volt, így az egyik szárnyban maradt Fanny (ő volt a legidősebb gyermek) és a másik szárnyban elzárt többiek között közel egy hónapig tartó levelezés kezdődött. Olyan küldemények voltak ezek, amelyekben egy csomó vicc, egymás ugratása, szépirodalmi részletek és külön erre az alkalomra komponált művek szerepeltek. Ezekből a szövegekből és muzsikákból állítottam össze egy előadást, amelyet örömmel mutatok be Baján, november 3-án este. És igen, ugyanott, ahol az idézett és emlékezetes gálahangverseny volt, a Bácskai Kultúrpalotában. Alig várom!