Anyámmal beszélni

Kárpáti Jonatán

Meg kellene kérdezni anyámat.

Sokszor eszembe jut, hogy mostanában mindent elfelejtek. Főleg régi dolgokat, leginkább távoli (és közeli) rokon öregasszonyok nevét, és távoli rokon öregasszonyok férjeinek nevét és távoli rokon öregasszonyok gyerekeinek és menyeinek és vejeinek és egyéb le-, és főleg felmenőági rokonainak nevét.

A nevekkel vagyok bajban. Az arcokat csak néha felejtem el, a hangokat soha. Sőt, az arcok nem is elfelejtődnek, csak valahogy szétesnek, pontosan úgy, ahogy az idős emberek ábrázatával ez a valóságban is megtörténik. A szemek kifakulnak, az orr hajlata, az áll szögletessége, a fülek koponyával bezárt szöge valahogy mind-mind feloldódik valami megfoghatatlan és ködös szellemarcú emlékegyvelegben, de egy-egy részlet, néha a szájak vonala – amely hol szigorú, keskeny, mint a késpenge, hol mosolygós, olykor bajusz takarja, de általában közös bennük a mögöttük lapuló műfogsor –, néha valami más megmarad; gesztusok, fintorok, ráncok, májfoltok és bibircsókok örökre az emlékeimbe vésődtek, tudom viselőik hovatartozását, ismerem unokáikat és dédunokáikat, talán még arra is emlékszem, hova temették őket, fülemben cseng göcögős nevetésük, felidézem százszor hallott történeteiket, száraz, érdes kezük érintése itt bizsereg a bőrömön, csak a nevek… Azok tűnnek el rendre.

Meg kellene kérdezni anyámat.

Mégsem járja, hogy emberek (még ha csak távoli rokon öregasszonyokról és férjeikről és gyerekeiről, menyeikről és vejeikről, valamint egyéb le-és főleg felmenőági rokonairól van is szó) akik valaha voltak valakik, névvel pontosan meghatározott egyének, egyszerre csak áttetsző árnyakká váljanak, akiknek már nevük sincs, anekdotikusan fel-feltűnnek egy-egy családi beszélgetésnél, ahol jó esetben átmenetileg visszakapják ugyan a nevüket, de már egyre inkább csak történetekké formálódnak, a név újra meg újra leválik róluk, aztán végül senki nem tudja, hogy Gizi nénje vagy Juliska néni vagy Lajos bácsi, csak annyi marad, hogy igen, valakivel megesett ez vagy az a nevezetes esemény, és a legöregebb élő családtag is bizonytalanná válik az illető pontos elhelyezéséről térben és főleg időben, végül aztán nem is emlegeti őket többé senki, mert elillannak, mint hajnali pára a ködös augusztus végi reggeleken.

Mondom, meg kellene kérdezni anyámat, ő biztosan tudná a régi emberek nevét, sőt, a régi emberek felmenőinek és azok felmenőinek nevét is, bár meglehet, hogy néhányan már anyám emlékeiben is csak tántorgó szellemalakok lennének, és mindegy is, mert anyámat már nem tudom megkérdezni, elment rég, elindult azon az úton, ahol az emberekről leválik a név, lassan ő is elsüllyed a múltban, emlékké fakul; „Ilonkám”, így hívta öreganyám még hetven-akárhány éves korában is, öreganyám, a Kati mama, akit névről még a gyerekeim ismernek ugyan, de ha nem mesélek róla többet, még többet, újra meg újra, akkor eltűnik ő is, meg Ilonka is, nem marad más, csak az egyre halványuló történetek, amikből lassan kiszivárog az élet, mint ahogy a nevek viselőiből is eltűnt lassan vagy hirtelen, de mindenképpen visszavonhatatlanul.

És akkor mi van, ezt mondtuk húsz vagy harmincévesen, erőtől és élettől telten; és akkor mi van, ilyen az élet, elmegyünk mindannyian, ne ezzel foglalkozzunk, carpe diem, annyi dolgunk van, nem érünk rá régi idők emlékeit dédelgetni.

Aztán évtizedekkel később egy hajnalon azon gondolkodom, hogy mennyi embert veszítettem már el így, és vajon még hányat fogok?

Meg kellene kérdezni anyámat, vagy akárki mást, akit még lehet, mert az mégsem járja, hogy valakik, akik most még itt élnek közöttünk, névvel pontosan meghatározott egyének, öregasszonyok és öregemberek, és azok gyerekei, vejei és menyei, egyszerre csak imbolygó jelenésekké változzanak, és lassan tovalibbenjenek, mint a hajnali köd a párától terhes augusztus végi reggeleken…

Közhely, hogy az emberek addig élnek, amíg valaki emlékszik rájuk, (én szeretem a közhelyeket, régi, kipróbált igazságok válnak csak azzá), szóval emlékezni szeretnék, igen, határozottan életpárti vagyok, nézzünk hát vissza, hadd éljenek még kicsit köztünk a régen és nem régen elmentek, a szétesett arcok kapják vissza eredeti kontúrjaikat, nevessenek és sírjanak velünk, élőkkel; ünnepeljünk mind, öregek és fiatalok együtt, emlékezzünk az életre, ami valahogy mindig több és mélyebb, mint a halál, több és mélyebb, de egyben ijesztőbb is; életre ítélt rabként a mi vállunkat nyomja a batyu, amit az elmentek már nem cipelnek tovább: múlt és jelen, öröm és bánat, hideg és meleg, mosoly és könny, zaj és csend, fájdalom és enyhülés, kín és gyönyör, tűz és víz, béke és háború, ború és derű, fény és árnyék, születés és halál – emberi lét.

Meg kellene kérdezni anyámat, de talán nem is a nevekről, hanem arról, hogy mégis, mire jó ez az egész; mondom, meg kellene kérdezni, ha az utcán összefutnék vele, biztosan megállítanám, azt hiszem, anyám nem szólna semmit, csak nézne, élet lenne a szemében újra, élet, amit egyszer már láttam elillanni azokból a szemekből, de most csillognának ismét, hallgatna, de mindketten pontosan értenénk, mit mond ez a csend és a nézés, aztán megfordulna lassan, tovatűnne, mint tétova köd a párás augusztus végi hajnalokon, és mindez már semmit nem számítana, mert ha egyszer találkoztál a válasszal, akkor nem kell többé faggatózni.

Jó, hogy végül megkérdeztem anyámat.

Bács-Bodrog vármegyei német civilek Szovjetunióba deportálása, 1944/1945

Dr. Márkus Beáta

A második világháború mind a magyar, mind a világtörténelem legsötétebb időszakainak egyike. Ebben nagy szerepe volt annak, hogy a hagyományos háborúkkal ellentétben az 1939 és 1945 közötti évek nem csak a harcban álló alakulatoknak, hanem a hátországok civil lakosságának is mérhetetlen szenvedést okoztak. Diktatórikus rezsimek emberek tömegeit gyilkolták meg, hurcolták el, kényszerítették munkára nemzeti, faji, etnikai hovatartozásuk miatt – köztük olyanokat is, akik sosem fogtak a kezükben fegyvert. Az ilyen tragédiák sorába illeszkedik a német származású kisebbségek Szovjetunióba deportálása 1944 decembere és 1945 februárja között.

Az elhurcolások története a rendszerváltozásig tabunak számított Magyarországon, amelyről sem beszélni, sem írni nem lehetett nyilvánosan. 1990 óta ez megváltozott, Magyarországon is számos kiadvány jelent meg a témában, amelyekben főként túlélőkkel készített interjúkat jelentettek meg szerzőik. Ebben az időszakban az oroszországi levéltárak is megnyíltak a kutatók előtt, és a nemzetközi kutatás jelentős eredményeket ért el olyan témák feltárásban, mint a szovjet hadifogság, a gulág és az elhurcolások. Ismertté vált az a határozat is, amelyben Sztálin elrendelte a Vörös Hadsereg által elfoglalt államok német kisebbségeinek „jóvátételi munkára” deportálását.

A háború évei alatt a Szovjetunió rettenetes károkat szenvedett el: európai részén emberek milliói vesztették életüket, váltak hontalanná, az infrastruktúra romokban hevert. Ebben szerepe volt a rossz szovjet szervezésnek és politikai döntéseknek éppúgy, mint a németek és szövetségeseik pusztító hadjáratának, amely brutalitását tekintve új dimenziót nyitott a hadviselés történetében, mivel a cél nemcsak a területszerzés volt, hanem ideológiai okból az ellenség teljes megsemmisítése is. Az újjáépítéshez 1944/1945-ben hiányzott a munkaerő, ez vezetett oda, hogy a Szovjetunióban ekkor fokozottan a kényszermunka eszközéhez nyúltak. Ennek évszázados hagyományai voltak már a cári Oroszországban is, a háború végén pedig két külön intézményrendszer működött a kényszermunka szervezésére a Szovjetunióban. A hírhedt GULAG a „javítómunka-táborokat” foglalta magába. Ott ekkor főként szovjet állampolgárokat tartottak fogva és dolgoztattak embertelen körülmények között, akik ellen vélt vagy valós bűncselekmények miatt ítélet született. A másik lágerrendszer, a GUPVI a hadifoglyok és internáltak életét és kényszermunkáját szervezte meg. Az úgynevezett internáltak egyik csoportját alkották a Közép- és Délkelet-Európából deportált német kisebbségek. 1944. december 16-án a szovjet Állami Védelmi Bizottság határozatot adott ki 7161-es számmal arról, hogy a munkaképes, német származású civileket – nőket 18 és 30, férfiakat 17 és 45 év között – jóvátételi munkára kell „mobilizálni és internálni” a Szovjetunió területére. Az érintett államok Bulgária, Csehszlovákia, Jugoszlávia, Magyarország és Románia voltak, célként pedig elsősorban a Donyec szénmedencéit jelölték ki. A szovjet források alapján összesen 112 480 főt deportáltak, közülük 31 923 főt Magyarországról.

A cikk további része csak online előfizetőink számára hozzáférhető!

Köd előttem, köd mögöttem

Mayer János

November a ködös reggelek és nappalok, az egyre sötétedő világ időszaka. Talán nem is véletlen, hogy épp erre az időszakra került mindenszentek és halottak napjának az ünnepe, hiszen ebben a hűvös, borongós időszakban egyre többet zárkózunk be a fűtött szobákba, hogy elmerengjünk a ködös múltnak árnyain, és felidézzük életünk mára „tűnt idejének” szereplőit és a közös emlékeket. Lassan magam is abba a korba lépek, amikor egyre gazdagodik az a képzelt fényképalbum, amelynek szereplőivel már csak ilyen módon találkozhatok, ahogy egykor Kosztolányi megírta: „Élők, halottak. Ez a társaságom./ Olykor magamra hagynak délelőtt, / az életük egyszerre visszalátom, mikor beszélek egy-egy kép előtt./ Minthogyha kérdenék, ki ez a gyermek?/ Figyelnek./ Az élőkéi mind barnák s nevetnek. De a halottakéi oly meredtek. És kékek.

Idén először nem kell anyám intelmeit hallgatnom, hogy melyik sírra milyen koszorút, gyertyát kell vennem, és milyen időben kell elrendezni azokat. Időközben ugyanis neki is helye lett az albumban, és bár gyakran álmodom vele, és néha a hangját is hallani vélem (mégpedig abból az időből, amikor még ereje teljében volt), az arcát már csak valamiféle ködfátyol mögül látom előtűnni. És persze ugyanígy vagyok már régebben elhunyt apámmal, nagyszüleimmel és még inkább azokkal az őseimmel, akiket már én is csak az utódok elbeszéléseiből ismertem, arcvonásaikat legfeljebb képen láttam (még ha a magaméban hordozom is egyes jegyeiket). A kollektív családi emlékezet megőrizte egyes mondásaikat, tetteiket, álláspontjukat, tapasztalataikat, és így bennünk élnek tovább akkor is, ha személyesen sohasem találkozhattunk egymással. Emlékezni jó, még ha olykor fájdalmas is: emlékeztet a hiányra, és figyelmeztet arra: a mi időnk sem végtelen. Előbb vagy utóbb mind eltűnünk a ködben, és kérdés, marad-e belőlünk az utókor számára valami; lesz-e, aki még fel tudja idézni a vonásainkat, vagy tényleg csak egy maréknyi por és hamu marad utánunk? A múlt mélységes mély kútjába azonban sosem árt belenézni – talán azért sem, mert azáltal jobban érthetjük a jelent, és valamit megsejthetünk a jövőből is.

Márpedig a jövő az egyén és a közösség szintjén is bizonytalan. Manapság is jönnek elő magyar messiások (vagy eltévedt lovasok?) a sokat elrejtő, de sokat is sejtető ködből, és sokan bennük látják a tiszta jövő zálogát. Sokak vágya szerint ők szolgáltatnak majd igazságot, számolnak le a bűnösökkel, általános jólétet teremtenek, sőt talán még a kizökkent időt is helyreállítják. Mások szerint a titokzatos ködharcosok valójában téli mesék rémei vagy legalábbis új erőre kapott hajdani eszelősök szolgái, akik egy olyan régi tompa nótát dalolnának újra, amelyet már senki sem akarna hallani. Hogy kinek van igaza, talán rövidesen megtudjuk. Ahogy azt is, hogy azok, akikre – bármely oldalon – afféle szent emberként tekintenek (akiknek minden szava veretes igazság) képesek lesznek-e megfelelni a róluk kialakított képnek, és nyomot hagynak maguk után, vagy pedig eltűnnek a mindent eltakaró, egyre sűrűbb ködfelhőben. Köd előttem, köd mögöttem, isten tudja, honnan jöttem,/ szél hozott, szél visz el minek kérdjem: mért visz el?” – kérdezte Szabó Lőrinc az emberi lét értelmét kutatva. S ahogy saját életünkre vonatkoztatva is jogos lehet a kérdés, úgy a közélet napvilágára jutók esetében is feltehető: volt-e, van-e értelme előbújni a ködtakaróból, sikerül-e tartósan a fényben sütkérezni, vagy jobb lett volna örökké takarásban maradni. Novemberben még csak a köd bizonyos.