Mayer János
November a ködös reggelek és nappalok, az egyre sötétedő világ időszaka. Talán nem is véletlen, hogy épp erre az időszakra került mindenszentek és halottak napjának az ünnepe, hiszen ebben a hűvös, borongós időszakban egyre többet zárkózunk be a fűtött szobákba, hogy elmerengjünk a ködös múltnak árnyain, és felidézzük életünk mára „tűnt idejének” szereplőit és a közös emlékeket. Lassan magam is abba a korba lépek, amikor egyre gazdagodik az a képzelt fényképalbum, amelynek szereplőivel már csak ilyen módon találkozhatok, ahogy egykor Kosztolányi megírta: „Élők, halottak. Ez a társaságom./ Olykor magamra hagynak délelőtt, / az életük egyszerre visszalátom, mikor beszélek egy-egy kép előtt./ Minthogyha kérdenék, ki ez a gyermek?/ Figyelnek./ Az élőkéi mind barnák s nevetnek. De a halottakéi oly meredtek. És kékek.”
Idén először nem kell anyám intelmeit hallgatnom, hogy melyik sírra milyen koszorút, gyertyát kell vennem, és milyen időben kell elrendezni azokat. Időközben ugyanis neki is helye lett az albumban, és bár gyakran álmodom vele, és néha a hangját is hallani vélem (mégpedig abból az időből, amikor még ereje teljében volt), az arcát már csak valamiféle ködfátyol mögül látom előtűnni. És persze ugyanígy vagyok már régebben elhunyt apámmal, nagyszüleimmel és még inkább azokkal az őseimmel, akiket már én is csak az utódok elbeszéléseiből ismertem, arcvonásaikat legfeljebb képen láttam (még ha a magaméban hordozom is egyes jegyeiket). A kollektív családi emlékezet megőrizte egyes mondásaikat, tetteiket, álláspontjukat, tapasztalataikat, és így bennünk élnek tovább akkor is, ha személyesen sohasem találkozhattunk egymással. Emlékezni jó, még ha olykor fájdalmas is: emlékeztet a hiányra, és figyelmeztet arra: a mi időnk sem végtelen. Előbb vagy utóbb mind eltűnünk a ködben, és kérdés, marad-e belőlünk az utókor számára valami; lesz-e, aki még fel tudja idézni a vonásainkat, vagy tényleg csak egy maréknyi por és hamu marad utánunk? A múlt mélységes mély kútjába azonban sosem árt belenézni – talán azért sem, mert azáltal jobban érthetjük a jelent, és valamit megsejthetünk a jövőből is.
Márpedig a jövő az egyén és a közösség szintjén is bizonytalan. Manapság is jönnek elő magyar messiások (vagy eltévedt lovasok?) a sokat elrejtő, de sokat is sejtető ködből, és sokan bennük látják a tiszta jövő zálogát. Sokak vágya szerint ők szolgáltatnak majd igazságot, számolnak le a bűnösökkel, általános jólétet teremtenek, sőt talán még a kizökkent időt is helyreállítják. Mások szerint a titokzatos ködharcosok valójában téli mesék rémei vagy legalábbis új erőre kapott hajdani eszelősök szolgái, akik egy olyan régi tompa nótát dalolnának újra, amelyet már senki sem akarna hallani. Hogy kinek van igaza, talán rövidesen megtudjuk. Ahogy azt is, hogy azok, akikre – bármely oldalon – afféle szent emberként tekintenek (akiknek minden szava veretes igazság) képesek lesznek-e megfelelni a róluk kialakított képnek, és nyomot hagynak maguk után, vagy pedig eltűnnek a mindent eltakaró, egyre sűrűbb ködfelhőben. „Köd előttem, köd mögöttem, isten tudja, honnan jöttem,/ szél hozott, szél visz el minek kérdjem: mért visz el?” – kérdezte Szabó Lőrinc az emberi lét értelmét kutatva. S ahogy saját életünkre vonatkoztatva is jogos lehet a kérdés, úgy a közélet napvilágára jutók esetében is feltehető: volt-e, van-e értelme előbújni a ködtakaróból, sikerül-e tartósan a fényben sütkérezni, vagy jobb lett volna örökké takarásban maradni. Novemberben még csak a köd bizonyos.
