Dr. Márkus Beáta
A második világháború mind a magyar, mind a világtörténelem legsötétebb időszakainak egyike. Ebben nagy szerepe volt annak, hogy a hagyományos háborúkkal ellentétben az 1939 és 1945 közötti évek nem csak a harcban álló alakulatoknak, hanem a hátországok civil lakosságának is mérhetetlen szenvedést okoztak. Diktatórikus rezsimek emberek tömegeit gyilkolták meg, hurcolták el, kényszerítették munkára nemzeti, faji, etnikai hovatartozásuk miatt – köztük olyanokat is, akik sosem fogtak a kezükben fegyvert. Az ilyen tragédiák sorába illeszkedik a német származású kisebbségek Szovjetunióba deportálása 1944 decembere és 1945 februárja között.
Az elhurcolások története a rendszerváltozásig tabunak számított Magyarországon, amelyről sem beszélni, sem írni nem lehetett nyilvánosan. 1990 óta ez megváltozott, Magyarországon is számos kiadvány jelent meg a témában, amelyekben főként túlélőkkel készített interjúkat jelentettek meg szerzőik. Ebben az időszakban az oroszországi levéltárak is megnyíltak a kutatók előtt, és a nemzetközi kutatás jelentős eredményeket ért el olyan témák feltárásban, mint a szovjet hadifogság, a gulág és az elhurcolások. Ismertté vált az a határozat is, amelyben Sztálin elrendelte a Vörös Hadsereg által elfoglalt államok német kisebbségeinek „jóvátételi munkára” deportálását.
A háború évei alatt a Szovjetunió rettenetes károkat szenvedett el: európai részén emberek milliói vesztették életüket, váltak hontalanná, az infrastruktúra romokban hevert. Ebben szerepe volt a rossz szovjet szervezésnek és politikai döntéseknek éppúgy, mint a németek és szövetségeseik pusztító hadjáratának, amely brutalitását tekintve új dimenziót nyitott a hadviselés történetében, mivel a cél nemcsak a területszerzés volt, hanem ideológiai okból az ellenség teljes megsemmisítése is. Az újjáépítéshez 1944/1945-ben hiányzott a munkaerő, ez vezetett oda, hogy a Szovjetunióban ekkor fokozottan a kényszermunka eszközéhez nyúltak. Ennek évszázados hagyományai voltak már a cári Oroszországban is, a háború végén pedig két külön intézményrendszer működött a kényszermunka szervezésére a Szovjetunióban. A hírhedt GULAG a „javítómunka-táborokat” foglalta magába. Ott ekkor főként szovjet állampolgárokat tartottak fogva és dolgoztattak embertelen körülmények között, akik ellen vélt vagy valós bűncselekmények miatt ítélet született. A másik lágerrendszer, a GUPVI a hadifoglyok és internáltak életét és kényszermunkáját szervezte meg. Az úgynevezett internáltak egyik csoportját alkották a Közép- és Délkelet-Európából deportált német kisebbségek. 1944. december 16-án a szovjet Állami Védelmi Bizottság határozatot adott ki 7161-es számmal arról, hogy a munkaképes, német származású civileket – nőket 18 és 30, férfiakat 17 és 45 év között – jóvátételi munkára kell „mobilizálni és internálni” a Szovjetunió területére. Az érintett államok Bulgária, Csehszlovákia, Jugoszlávia, Magyarország és Románia voltak, célként pedig elsősorban a Donyec szénmedencéit jelölték ki. A szovjet források alapján összesen 112 480 főt deportáltak, közülük 31 923 főt Magyarországról.
