Bozár Csaba
Siklód egy hagyományait őrző zsákfalu Székelyföld szívében. Dombok és hegyek hullámai veszik körül, dúsan zöldellő természettel. A környező erdőket medvék járják – olykor a helyiek nem kis riadalmára és bosszúságára. Siklód nem csak régi falu, de öreg is: a házak kétharmada üresen áll, mert lakóik kihaltak, a fiatalok pedig elmentek. A települést jobbára idősek lakják – két éve volt az utolsó keresztelő.
Elzártság és ismeretlenség jellemezte Siklódot századokon át, de a világban végbemenő fejlődés nyomot hagyott a falun: már nem ökrökkel járnak szántani, hanem gépekkel; a nagyszobában tévét néznek gyertyaláng helyett, és mobiltelefonon hívják a hozzátartozóikat – ha van éppen térerő. Mindeme változások ellenére Siklód sikeresen megőrzött valamit a régi Székelyföld világából a XXI. században is. Mi is azért utaztunk oda, hogy találkozzunk azzal az érintetlen légkörrel, amely harmonikusan egyesíti az élővilágot és az emberi kultúrát. A hagyományok vendégszerető őrizői a falut lakó idősek, és félő, hogy velük együtt idővel az átörökített hangulat is eltűnik – vagy legalábbis nem lesz már ugyanaz. Célunk az volt, hogy a még fellelhető értékekből megragadjunk valamit a fotográfia segítségével: legyen az egy kékre festett öreg ház, egy mívesen faragott kapu, egy kidőlt kerítés, egy úton poroszkáló tehéncsorda, egy mosolygós arc – kinek mi a kedvelt témája.
Arra a jelenetre viszont egyikünk sem számított, amelyet egyik falubéli kalandozásunk alatt találtunk: egy huszonéves lány piros tornadresszben egy fahídon végzett gyakorlatokat. A fotós szeme felcsillant, mert amit talált, az több volt egy piros ruhás lány hajlékony testénél, csinos arcánál és hosszú, copfba fonott hajánál.
Erika (így hívják) a nagyszebeni konzervatóriumban tanul, hogy profi táncossá váljon. Siklódon a nagyszüleinél volt éppen látogatóban. Édesanyja magyar, édesapja román, benne pedig Erdély sokszínűsége egyesül. A fotós azonban valami mást is észrevesz: olyat, ami szavak nélkül is átadható.
A kontraszt a lényeg: a háttérben birkákat terelnek, az úton apró traktor pöfög, de Erika csak végzi a gyakorlatokat, pózol, mosolyog és a legnagyobb természetességgel veszi tudomásul a zár kattogását. Ő még nem tudja, amit a fotós igen: két világ találkozott ezen az ódon fahídon. Megértjük, hogy a valóság nem skanzen, és az idő akkor sem áll meg, ha ezt szeretnénk. Elsőre talán kicsit abszurdnak, szürreálisnak hathat a jelenet, amely valójában mégsem az, mert a lány számára ez természetes, és a környezete számára is. Csak számunkra nem, mert egy bizonyos elvárással érkeztünk: hogy egy letűnőben lévő világot örökítsünk meg. Erikának köszönhetően mégis sikerült elkapnunk valami új és egyedi pillanatot a régi díszletek háttere előtt.
