Schindler Mátyás plébános
Tolsztoj Feltámadását olvasom, és amikor még alszik a város, és még adventi rorátés köd üli meg a kolostori ablakommal szembeni reggeli Szentháromság teret, azon tűnődöm, mit is hoz, milyen lelki tartalmakat hordoz ez az évenként visszatérő és várakozássokkal teli adventi-karácsonyi időszak nekünk? Kint, az ablakon túl hideg van, és a hidegben mégis valahol egyre inkább majd egybeolvadnak a szívek. A leginkább az emberek talán mégiscsak ilyenkor keresik egymást, amikor Krisztus születésnapjára készülődik a keresztény világ. Ilyenkor megérteni és megértetni akarunk. És egészen világossá válik a főparancsnak legalábbis a második része: „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!” Ilyenkor, mint Tolsztoj is tette, és maga a könyv főszereplője, a bűnbánó Nyehljudov herceg is, a lelkünk minden erejével azon van, hogy kifejezze önnön tágasságát és így nagyságát; ha nem is minden ember, de legalább a legközelebbi hozzátartozók és barátok, a munkatársak, és ismerősök iránt. Adventen túl karácsonyra rádöbbenünk, hogy túl minden ellenségeskedésen, és politikai, társadalmi, közéleti vitán mégiscsak mindannyian szeretni való testvérek vagyunk.
Az orosz íróóriás erről így írt: „A legelterjedtebb és legáltalánosabb tévhitek egyike, hogy mindenkinek megvannak a maga határozott sajátságai; van jó és rossz ember, okos és buta, erélyes és tehetetlen és a többi. Az emberek nem ilyenek. Annyit bárkiről állíthatunk, hogy többször jó, mint rossz, többször okos, mint ostoba, többször erélyes, semmint tehetetlen vagy megfordítva; de nem lehet igaz, ha az egyik emberről azt állítjuk, hogy jó vagy okos, a másikról pedig, hogy gonosz vagy ostoba. Pedig többnyire így osztjuk fel az embereket, s ez merőben téves. Az emberek olyanok, mint a folyók: a víz mindegyikben víz, egy és ugyanaz, de mindegyik folyó az egyik helyen keskeny, a másikon sebes, hol széles, hol csendes, hol tiszta, hol hideg, hol zavaros, hol langyos. Ugyanígy van az emberekkel is. Mindenki magában hordja az összes emberi tulajdonságok csíráit, néha az egyik nyilvánul meg benne, néha a másik, s olykor egyáltalán nem hasonlít önmagához, holott ugyanakkor mégiscsak önmaga marad. Némelyeknél ezek a változások különösen hirtelen mennek végbe. Így volt ez Nyehljudovval is. E változások nála olykor fizikai, máskor lelki okokból eredtek. S ilyen változás ment végbe most is benne.” (Lev Tolsztoj: Feltámadás. Európa Kiadó, Bp. 1975. 201.o.)
Ha igaza van, márpedig úgy vélem, nagyon is igaza van a Háború és béke, az Anna Karenina és a Feltámadás szerzőjének, akkor közös sorsunk nyomán valóban mindenki megérdemli, hogy legalább Krisztus születésnapján némi ajándékot – test és lélek meleget- kapjon, és kell, hogy egy kicsit maga is ajándékká legyen.
Hogy milyen ajándékokra is éhezünk? Nyilván ahányan vagyunk, annyifélére. Annyiféleképpen kell kifejeznünk a szeretetünket is. Mást vár a gyermek, mást a felnőtt, a szülő, és talán bölcsebben készülődik még náluk is a téli napforduló nagy napjára az, aki már megette a kenyere javát. De amit mindenki vár, az a béke. Valamiféle szívbéli csendes nyugalom kellene nekünk. Most azt hiszem, leginkább arra éhezünk, hogy valahol ebben a sokszor szanaszét szakadó, önmagát kereső, hol kegyetlen, hol szépséges világban otthon érezhessük magunkat. Igen, azt hiszem, mindannyian valami otthon-meleget keresünk. Hogy megértessünk, hogy elfogadtassunk, és nem megy ez másként csak azon a sokszor tövises, fáradságos úton át, amelyen nekünk is a legfőbb dolgunk, hogy megértsünk és elfogadjunk.
Hogyan is írta Nagy Gáspár a Háromkirályok paraboláját használva lassan már klasszikussá váló Hótalan a hegyek inge című versében?
„Ez a tél még megváltatlan, / nincs rá mentség: fehér paplan, / se hó, se hold nem világol – / amíg fölragyog a jászol // hordjuk szívünk szakadatlan, / kormos arcot száz darabban, / nincs ajándék, semmi tömjén – / rí Boldizsár, Menyhért meg én. // Az indul el akaratlan / kinek angyala jelen van, / hótalan a hegyek inge – / el kell érnünk Betlehembe!”
Áldott adventet, áldott karácsonyt kívánok mindenkinek!
