2021. december

Finom falatok az év utolsó hónapjára

Szünder Dezső

Az év két utolsó hónapja, november és december nem kifejezetten a fogyókúra jegyében telik. A Márton-nap kapcsán egyre gyakrabban kerülnek elő a libás receptek, a hideg idő miatt pedig egyre gyakrabban kívánunk melengető, krémes leveseket. A Honpolgár idei utolsó számában olyan recepteket osztok meg a kedves Olvasóval, melyek a már elmúlt Márton-naphoz is illeszkedtek volna, de a belőlük készült ételek akár a karácsonyi asztalon is megállják a helyüket. Teljes menüsor lévén most az ételek eredetével, a hozzávalók minőségével, a kialakult szokásokkal kevesebbet foglalkozom, következzenek a receptek!

Vargányakrémleves füstölt libamellel és olajos popcornnal Vegyünk 0,5 kg vargányát, tisztítsuk meg, és vágjuk vékony szeletekre. A földes részeket vágjuk le, a mosásnál igyekezzünk minél kevesebb vizet használni. Ha nem kapunk friss gombát, akkor használjunk szárítottat, amelyet 30 perc áztatás után vágjunk tetszőlegesen kockákra, az áztatólevet pedig semmi esetre se öntsük ki. Vágjunk apró kockára egy nagy fej vöröshagymát, kevés olajon, lassú tűzön dinszteljük meg, majd vegyük magasabbra a hőmérsékletet, és pirítsuk meg a gombákat. Éppen csak egy kis színt kapjanak, aranybarnánál sötétebb részek ne legyenek benne. Sózzuk, borsozzuk, szórjunk rá egy teáskanál kakukkfüvet, majd öntsük fel kb. 1 liter zöldség-alaplével. Ha ez utóbbi nincs kéznél, akkor 3-4 db répát, 2 db fehérrépát, kis darab zellert vágjunk apró kockára és adjuk a gombához, majd engedjük fel a vízzel. Amennyiben szárított gombával dolgozunk, az áztatólé mennyiségét vonjuk le az 1 literből, és azt is öntsük hozzá a levesünkhöz. Főzzük a zöldségeket és a gombát puhára, botmixer segítségével turmixoljuk egészen simára. Ha nagyon sűrű lenne, öntsük fel kevés vízzel. Adjunk hozzá 2,5 dl zsíros tejszínt, keverjük el, és még egyszer melegítsük fel forráspont közelébe, forrnia már nem kell. A füstölt libamellet vágjuk vékony szeletekre, személyenként 1 szelettel számoljunk. Szintén személyenként fél marék sózatlan popcornt forgassunk meg 1 kávéskanál olívaolajban.

Tálalás: Várjuk meg, míg a leves a forróról melegre hűl, öntsük át egy kiöntőbe. Ha vannak benne darabok, azokat szűrő segítségével szűrjük ki. A levesestányérba helyezzünk oldalra egy szelet libamellet, az egyik oldalára tegyük a popcornt, és óvatosan öntsük bele a levest a tányérba, a tányérra, nem a libamellre és a popcornra.

Konfitált libacomb burgonyapürével, petrezselyemolajjal, barnamártással és ecetes fehérkáposztával: Személyenként 1 db libacombot vásároljunk, tisztítsuk meg alaposan. Szórjuk meg a húsos oldalát darabos sóval úgy, hogy a húsrészek csak minimálisan látszódjanak ki a sóréteg alól. Fektessük a bőrös felével lefelé, csomagoljuk be egy nájlonzacskóba, hogy ne száradhasson ki. Tegyük hűtőszekrénybe 12-24 órára. Ha letelt az idő, akkor kezünkkel alaposan söpörjük le a combokról a sót, pár másodpercre tegyük folyó víz alá, hogy a combon lévő maradék só is eltávolításra kerüljön. Szórjuk meg feketeborssal, fektessük egy mély tepsibe, és öntsünk rá annyi libazsírt, amennyi felolvasztva teljesen ellepi a combokat, ez kb. 1-1,5 kg közötti mennyiség. Egy-két rozmaringágat mozsárban kissé törjünk meg, hogy a növény illóolajai felszabadulhassanak, fektessük ezt is a zsírba a combok közé. Tisztítsunk meg 3-4 egész fej fokhagymát, és az egész gerezdeket tegyük szintén a combok közé. Tegyük alsó-felső sütésre, 90-100 ºC közötti hőmérsékletre a sütőbe, és lefedve süssük 3-4 óra hosszan. Amikor a comb már 90%-os készültségű, vegyük ki a sütőből, a combokat és a fokhagymákat szedjük ki egy tányérra, és fedjük le. A maradék zsírt szűrjük le alaposan befőttes üvegekbe, ez a későbbiekben kiválóan felhasználható húsok sütésére, de akár egy zsíros kenyérre is. Készítsük el a többi hozzávalót: a fehérképosztát vágjuk csíkokra, sózzuk, alaposan csavarjuk ki, ízesítsük borssal, gyümölcsecettel ízlésünk szerint, és tegyük lefedve a hűtőszekrénybe. Készítsünk burgonyapürét, amelybe a szokásosnál kevesebb vajat teszünk, inkább kevés tejjel lágyítsuk, alaposan pürésítsük, hogy teljesen sima állagot kapjunk. A petrezselyemolajhoz a 60 g petrezselymet és 2 szál újhagyma zöldjét alaposan megtisztítjuk, nagyobb darabokra vágunk mindent. Egy edényben vizet forralunk, ebbe sót teszünk, majd 10 másodpercre beledobjuk a zöldségeket, utána kivesszük őket, és 1-2 percre azonnal jeges vízbe helyezzük. Ezután lecsöpögtetjük, majd papírtörlő segítségével felitatjuk róla a maradék vizet is. Az aprítógépbe öntünk 3 dl olívaolajat, beletesszük a megszáradt zöldségeket és 2-3 percig turmixoljuk. A keveréket egy lábosba öntjük, és óvatosan, nagyon lassan, alacsony tűzön 100 ºC-ig melegítjük. Érdemes maghőmérőt használni. Ezután a meleg olajos keveréket egy kávéfilteren átszűrjük. A barnamártáshoz 60-70 dkg marhacsontot lepirítunk úgy, hogy szép egyenletes barna színt kapjunk a csontok felületén. Vigyázzunk, hogy ne égjen meg, mert ez az egész elkövetkező hosszú munkánkat tönkreteheti! Ha a csontok megpirultak, tegyünk mellé hagymát, fokhagymát, répát, zellert, fehérrépát apró darabokra vágva. Adjunk hozzá 1 evőkanál cukrot, sót, borsot, zöldfűszereket ízlésünk szerint, majd az egészet karamellizáljuk. Ha már megpirultak a zöldségek, tegyünk hozzá egy kanál paradicsompürét, majd öntsük fel kb. 2 liter vízzel. Ezek után már csupán időre és türelemre van szükségünk. Főzzük 3-4 órán keresztül lassú tűzön, míg az egész egy koncentrált szósszá össze nem fő, vegyük ki a csontokat, kis liszttel sűrítsük, majd átszűrjük. Aki az elkészült barnamártást még izgalmasabbá kívánja tenni, az tálalás előtt forralja fel még egyszer a már átszűrt kész mártást, ízesítve kevés vörösborral, esetleg egy kis kanál paradicsompürével.

Tálalás: Helyezzünk el személyenként egy darab, előzetesen kevés libazsíron megpirított combot a tányéron, szórjuk meg a fokhagymákkal, tegyünk mellé a formára alakított ecetes édeskáposztából, emellé kerül a krumplipüré. Merjünk a tányérokra egy-két kanál petrezselyemolajat és barnamártást úgy, hogy ne tudjanak összekeveredni, és helyezzük a tányért az ünnepi asztalra.

Lúdlábtorta A karácsony persze nem múlhat el sütemény nélkül, hiába készülnek minden évben csodaszép bejglik, azért egy finom, selymesen krémes, nem túl édes süteménynek mindenki örül: a család, a vendégek, no és persze az alkotó is, látva a munkájának az eredményét, a mosolytól csillogó elégedett arcokat. Engedjünk ki 150 g fagyasztott meggyet, alaposan nyomkodjuk ki, majd áztassuk 1-2 órára, de akár egy egész éjszakára is 1,5 dl rumba. 40 g lisztet és 4 púpozott evőkanál keserű kakaóport csipetnyi sóval összeszitálunk egy tálba. Egy másik tálban felhabosítunk 4 db tojásfehérjét, egy harmadik tálban pedig kikeverjük a 4 db sárgáját 4 púpozott evőkanál porcukorral. A sárgáját óvatosan hozzákeverjük a fehérjéhez, majd a kakaós lisztet adagoljuk a habba. Sütőpapírral bélelt tortaformába öntjük és 180 ºC-os sütőben 15-20 percet sütjük. Ha elkészült, hűtsük ki teljesen. A krémhez 0,5 liter zsíros tejszínt egy szószos edényben melegítsünk forráspontig 100 g vajjal és 100 g kristálycukorral. Elzárjuk alatta a tüzet, és elkeverünk benne 150 g jó minőségű, apróra darabolt étcsokoládét. Addig keverjük, míg a csokoládédarabok mindegyike el nem olvad. Levesszük a forró tűzhelyről, kihűtjük, és egy éjszakára hűtőbe tesszük. Másnap a sütemény összeállításához alaposan kihabosítjuk. Ha úgy látjuk, hogy nem elég tartós a csokoládéhab, akkor egy kis habfixálót tehetünk bele, de jó minőségű alapanyagoknál – különösen csokoládéból válasszunk jó minőséget – nem szabad folynia a csokoládékrémnek. A meggyet alaposan leszűrjük, körbe-körberakjuk vele a tortaforma szélét, majd a közepét is, ráöntjük a kihabosított krémet, amennyire csak tudjuk, a tetejét elsimítjuk. Hűtőbe tesszük néhány órára a teljes szilárdulásig. 50 g étcsokoládét apró kockákra vágunk, egy kanál vajjal összeolvasztjuk a csokival, a hűtőből kivett torta tetejét bevonjuk vele. Legalább 1 órára a hűtőbe tesszük, hogy a csokoládé meg tudjon dermedni. A torta teteje tetszés szerint díszíthető alaposan kinyomkodott meggyszemekkel.

Minden kedves Olvasónak jó készülődést, békés adventi időszakot, kellemes ünnepeket, jó étvágyat kívánok!

Különös karácsony este

Emesz Margit

A gyúródeszka lisztes volt. Olyan fehér, mint kint a decemberi hótakaró. Fenyőágak elhullajtott tűlevelei mutattak utat a Szentháromság tér felé, ahol a fenyőfát árulták. Sehol egy sodrófa. Bár a hó olyan mélyen tapadt a városra, ahogy akár sodrófa is tehette volna.

Konyhájában csipkeszélű pöttyös kötény fogta csokorba derekát. A megdarált mák felé igyekezett. Behintette finom porcukorral, így finomabb lett. Készült a bejgli. Hat rúd hat családnak – ajándékba minden karácsonykor szeretetszolgálat módján –, négy rudat fiának készített. Ők vannak öten, de a három lány párja is ott az asztalnál. Kell az a négy rúd, olyan házi készítésű, olyan nagyiféle finomság.

Azóta, hogy férje meghalt, a karácsonyt otthon töltötte. Egyedül.

Idén sem akart a családdal lenni, a lelke így kívánta. Őszinte volt a karácsonyi magány csöndes kívánsága. Amúgy is szeretett egyedül lenni, férje hiánya így igazította el a napokat. Ám egy reggelen csörgött a telefon. Fia telefonált, hogy mégis töltse velük a szentestét, mert nem tudja elképzelni, hogy az anyja egyedül legyen. Erre nem készült, legalábbis nem úgy, ahogyan ők elképzelik. A férjével régen a karácsonyt nem ajándékosztással töltötték, hanem csöndes szeretetben, kézfogással. Valahogy más volt az a karácsony.

Nagy odafigyeléssel becsomagolta a négy bejglit. Csinosra sikeredett. „Elég lesz-e nekik? Nem hiányzott ez a meghívás!” Magában vívódott. A lányok igen nagy lábon éltek, szemben a bejglivel. Leroskadt a fotelba. Megoldást kell találnia. Új és hamis karácsony estére készült, mert úgy gondolta, pénzt kell kölcsönkérnie. Talán elégedettek lesznek így. Három borítékban lapult a pénz.

Felült a buszra, és máris ott volt az ünnepi asztalnál. A bejgli is helyet kapott valahol. Gyertyafény világította meg az arcokat. Titokban nézte az egyenes derekú gyertyák fényes, cinkos pillantásait. Összenéztek. Lelkében húrokat pengettek. Lobogásuk fel-felvillant az ima között. Már hinni kezdte, hogy jó lesz ez az este, és örült, hogy eljött.

Vacsora után odalépett hozzál a fia, és megajándékozta. Egymás szemébe néztek. Olyan meleg szeretet áhítozott a szemekből… A szobában csak ketten voltak. Mindenki már másutt, ahol az ajándékbontás lázában dúlt a vacsora utáni este. Fia is átment a többihez. Egyedül maradt. Leült és szétnézett. Szeme az ünneplőbe öltözött bejglin pihent. A gyertyák erősen világítottak. Némelyik pattogott, némelyiknek a kanóca elmerült a folyékony faggyúban. Egy másik önmagát formálta újjá, ahogy olvadozott. Most mindent másként látott, ahogy elmerült szokásos magányában. Keze retikülje szélét markolászta. Csendben kinyitotta. Legalul szép sorjában ültek a fehér borítékok. Nézte, csak nézte. Szemügyre vette őket. Mintha el akarnának bújni, hogy ne tudja megtalálni a furcsa ajándékot. Jó hely volt táskája mélyedésében az a sarok, ahol megbújtak. Elő bizony nem akartak jönni. Igazából nem is látta már mindezt, mert rövid tépelődés után finoman bekattintotta retiküljét.

Hosszan múlott az idő. Megjött a másik szobából az ajándékokkal a vidám hangú ifjúság. A társalgás tovább folyt. Ettek-ittak, a hangulat egyre jobb lett. Vele nemigen törődtek. A javán túl volt mindenki.

Lassan menni készült. Az egyik unoka kocsival hazarepítette a városba. Otthon, amikor leült, nagyon nagy fáradtságot érzett. Erejét otthagyta falusi harangszóban, a csillagok fényében. Imát mondott értük, hogy Isten áldást adjon erre a különös estére, világosságot gyújtson a fejekben, hogy a nagy titkot az övéi is megérthessék.

Kaotikus kapcsolatok az időjárásban

Hágen András

Időjárásunk változékonysága több időskálán mutatkozik meg. A néhány napostól (egy vihar vagy frontátvonulás), a pár hetes-hónapos skálán át (az évszakhoz képest hűvösebb vagy éppen melegebb), a több éves, akár évszázados változásokig megfigyelhető. A néhány napos változékonyságot a meteorológusok által használt numerikus előrejelzési modell jól kimutatja, a több hetes, pontos előrejelzés azonban a légkör kaotikussága miatt lehetetlen.

A cikk további része csak online előfizetőink számára hozzáférhető!

30 éve a zene ösvényein

Ad Libitum-jubileum a kórustagok szemével

Fennállásának 30. évfordulóját ünnepli városunk egyik büszkesége, a számtalan díjjal és minősítéssel kitüntetett Ad Libitum kórus. Jubileumi hangversenyüket a járványhelyzet miatt ugyan elhalasztani kényszerültek, ám bizonyosan lesz még mód arra, hogy a jeles évfordulót azzal ünnepeljék, amit a legjobban tudnak: énekléssel. A Pethő Attila és Pethőné Kővári Andrea által vezetett kar ellőtt lapunk is számos alkalommal tisztelgett már. Ezúttal a kórus egykori és mai tagjai osztják meg olvasóinkkal az Ad Libitumhoz fűződő emlékeiket és gondolataikat.

Összeállította: Pethő Attila

Péter Szandra: „A jubileumi év alkalmat ad arra, hogy egy pillanatra megálljunk és visszatekintsünk. Megpróbálom én is felidézni a múlt eseményeit, amelyek az Ad Libitumhoz kötnek. Mikor is kezdtem énekelni a kórusban? Táncsics utca, Ének-zenei, lépcsős terem… Ide kötnek az első emlékek. Előkerestem a régi kottákat és fotókat, melyekről sok szép emlék jut most eszembe. Lenti, Nemzetközi Éneklő Hét – Veszprém, az ottani műhelymunkák, Waiblingen, Ulm, Vác, Cantonigros, ósükösdi táborok, önálló hangversenyek, karácsonyi koncertek, kórusversenyek Budapesten, fellépés a Magyar Rádióban, kórusos bulik, jelmezbál… – a legemlékezetesebb pillanatok. Éneklés a próbateremben, buszon, egy kávézó teraszán, templomokban, magyar vagy külföldi városok különféle terein. Most már tudom: énekelni bárhol lehet. Mi bárhol és bármikor tudtunk is. Szerettem, hogy sokféle kórusművet énekeltünk: egyházi műveket, madrigálokat, népdalfeldolgozásokat, spirituálékat és könnyűzenei átiratokat is. Orbán György: Ave verum, Orbán: Ave Maria, Csemiczky: Pater noster, Csenki: Széki nóták, Bárdos: I. népdalrapszódia… – csak néhány a kedvencek közül. Még mindig a fülemben cseng a dallamuk. Igényesség, minőség és sokszínűség jellemezte és jellemzi a kórus munkáját. Egy közösség, akiket összeköt a zene szeretete és az éneklés öröme. És van még valami, ami oly kedves számomra: tesómmal (Péter Barbara) évekig együtt énekeltünk a kórusban, sőt, a két »altos« Péter-lány néha egymás mellett állt. Köszönöm, és örülök, hogy tagja lehettem az Ad Libitumnak.”

Tubákos Zsuzsanna: „Ad Libitum… Amikor 1994-ben rátaláltam a kórusra, szinte szó szerint életmentő – de mindenképpen lélekmentő – volt számomra ez a közösség, az éneklés öröme. Addigra tíz év telt el az életemből a zenével való komolyabb foglalkozás és kóruséneklés nélkül, így én az első pillanattól fogva úgy éreztem: hazataláltam. Pedig szinte kottát olvasni is újra kellett tanulnom. De épp az a csoda, hogy egy kórus hangzása összmunka, benne minden tag egyéni hangjával, lelkesedésével, zeneszeretetével. Hogy mit őrzök a köztetek töltött évekből legkedvesebb emlékként? Talán hihetetlen, de a könnyeket – örömét és meghatottságét, katarzisét egyaránt. Egy életre belém égett, soha nem feledhető pillanatokét.

Párizs, Notre Dame, a világ egyik leghíresebb temploma, amelynek minden építészeti elemét jól ismertem már a könyvekből, hisz annyiszor tanítottam stílustörténeti óráimon. És egyszer csak ott lehetek benne, megérinthetem a köveit! Aztán a kereszthajóban felsorakozik a kórus, és az ősi falak által még tisztábbra, erősebbre csiszolva felzeng az Ave Maria. Az addig csendes megilletődöttségben hömpölygő, a világ legkülönbözőbb országaiból összeverődött turistatömeg egyszer csak egy emberként megtorpant, felénk fordul, és egy pillanat alatt mindenki részese lesz a vox humana csodájának. És én ebben a soha vissza nem térő pillanatban szinte nem vagyok képes énekelni – olyan erővel tör rám a katarzis élménye.

Budapesti Nemzetközi Kórusverseny a Vigadóban – az első igazán komoly szakmai megmérettetés. Helytálltunk becsülettel, várjuk az eredményhirdetést is: hadd tapsoljunk a legjobbaknak! A legutolsóktól indul a visszaszámlálás, a pontértékek egyre magasabbak. A Libitum neve még mindig nem hangzott el. Már a tíz legjobbnál tartanak… Már csak öt… Összenézünk, értetlenség a szemekben: minket valahogy kihagytak. És aztán kategóriagyőztesként: Ad Libitum Kórus! Kiáltozva ugrunk egymás nyakába, sírunk, nevetünk – olyan hihetetlen az egész. És ennek az útnak egy részén én is ott mehettem veletek. Életem feledhetetlen pillanatait kaphattam tőletek, köszönet érte mindenkinek, akinek része volt benne!

Silke Chors (német vendégtanár): „Ha visszagondolok arra az időre az Ad Libitumban, akkor először eszembe jutnak azok a nehéz magyar dalok. Azok voltak a kedvenceim. És azok nagyon hiányzanak. Mai napig nem értem, mit jelent, hogy »Járd ki lábam!«. Hová járjon a lábam?? Németben ennek nincs értelme. Gondolok vidám kórusi próbaórákra, minden szerda és péntek este. Néha fáradtan jöttem, de mindig új energiákat nyerve távoztam. Nagyon élveztem ezt a közösséget a kórusban, és nagyon hálás vagyok, hogy ilyen szeretettel felvettetek. Hálás vagyok csodálatos és igényes koncertekért, és büszke arra, hogy veletek mentem egy darabig az utatokon. A távolból is büszke vagyok Ad Libitumra. Szerettem volna több időt veletek tölteni. És akkor még nem is beszéltem a kórusi mulatságokról és utazásokról! Milyen élvezetesek voltak!

Andi és Attila, ti ketten szeretettel és szívvel a kórusot azzá tettétek, amivé mostanra alakult. És mindig azt sugároztátok, hogy zene valami nagyon különös, szórakoztató, ami összeköti az embereket. Ezt érzem most is a messzi Hannoverben. Köszönöm, hogy ezt a szép időt veletek tölthettem!”

Dr. Laki Tamás: „Egy alkalommal – évtizedekben mérhető időkkel ezelőtt – a bajai református templomban énekeltünk. Számomra különös alkalom volt, mert két, nekem akkor fontos »csapat« útjai találkoztak térben és időben. Nem is tudtam pontosan megfejteni, hogy mi a közös a kórushoz és a gyülekezethez való tartozásban. Bán Béla tiszteletesünk köszöntő gondolatai segítettek, amelyek időről időre azóta is eszembe jutnak: arról beszélt, hogy ebben a helyét kereső országban a rendszerváltás utáni mindent szabad közegben (ld. a mai világban) nagyon nagy érték minden közösség. Egyrészt az, hogy tanuló, dolgozó, és családos emberek egy csoportja hajlandó rendszeresen időt áldozni valamire, és ezt kitartóan, éveken, évtizedeken át teszi. Ez már önmagában csoda, mert racionális érvekkel nehezen lenne magyarázható. Másrészt pedig e közösség nem belterjes önképzőkör, hanem másoknak is adni tud. Andinak sokszor kiszámoltam, hogy ha egyenként összeadogatjuk a próbaidőket, pár percnyi műben körülbelül hány száz, esetenként hány ezer órányi próba van. Ez időarányosan nem hatékony műfaj. Viszont, mint minden az életünkben, elért sikereink, átélt élményeink, pontosan annyit érnek, amennyi áldozatot hoztunk értük. Köszönet az értékessé tett élményekért, a közös munkáért, a reménytelen emberi és zenei helyzetekben való kitartásért, a fel nem adásért. A szólampróbákat követő hosszú, néha fülcsikorgató munkával elővarázsolt harmóniákért, amikor értelmet nyertek, egymásra találtak a külön-külön beadott hangjaink. És azért, hogy ezáltal közösen, időről időre megélhetjük a racionálison túl lévő dolgok valóságát.”

Koós Zoltán: 

Nem számít, hogy honnan jöttél,
Talán még nem is énekeltél.
De itt vagy végre, szíved dobban:
Te is hang vagy! Egy kórusban!
Tapasztalsz majd sok-sok csodát,
Úgy élünk, mint egy család.
Társra lelhetsz jóban-rosszban,
Felvidulhatsz bánatodban.
Hangodból egy dallam válik,
Szólamoddal együtt játszik,
Majd alt és tenor, basszus, szoprán,
Együtt táncol egy harmónián.
Életre keltett kottafejek,
Irányító, értő kezek.
Néha álmos, szorgos próbák,
Megszülető zengő csodák!
Izgatottan állunk sorban,
Kedves kéz vár a magasban,
Majd megfürdünk a sok-sok hangban,
Eggyé válunk mind a dalban.
Nem számít, hogy honnan jöttél,
Csak az, hogy velünk énekeltél.
Ha el kell menned, szívünk dobban:
Szép Hang voltál – a Kórusunkban.

Kovács László evangélikus lelkész: „Gyermekkorom óta szeretem a kórusban éneklést, a közös, néha fáradságos munka eredményeként szépen megszólaló kórusművek semmihez sem fogható élményét, örömét. Hivatásomnál fogva az éneklés és a zene különösen az életem része. Korábbi szolgálati helyemen, Sopronban a Fidelissima kórusban énekeltem, amelytől 2018 nyarán, Bajára költözésemkor kellett elköszönnöm.

Nem sokáig küzdöttem azonban a kórustalanság »elvonási tüneteivel«, hiszen Pethő Attila még abban az évben ősszel meghívott az Ad Libitum Kórusba. Frissen bevándorolt, helyét kereső bajaiként, a korábbi kötődések elszakadt szálai miatt szomorkodva sokat jelentett nekem a kórus befogadó közössége, amiért ma is hálás vagyok.

Az éneklés szeretete értékes embereket vonz egy ilyen társaságba. Heti két próbára erőt és időt általában azok szánnak, akiknek fontos az együtt éneklés koncentrált fegyelemmel és figyelemmel átélhető élménye. Ez a munka természetesen elképzelhetetlen a kórusvezető nélkül. Mindig élmény és feltöltődés számomra az, ahogyan karvezetőnk, Andi vezet minket. Személyes kisugárzása, szakmai tudása és embersége a kórus lelkületét és szakmai színvonalát alapvetően meghatározza, »behangolja«.

Az elmúlt harminc évről nem írhatok, hiszen csak szűk három éve tartozom közéjük. Akik régebben, vagy akár alapító tagként énekelnek a kórusban, olyan élményeket elevenítenek fel, amelyekből sajnálom, hogy kimaradtam. De egyáltalán nem éreztem azt, hogy emiatt másodrendű tagként tekintenének rám. Ez nem jellemző minden kórusra. A püspökszentlászlói kórustáborok és egyéb közösségépítő alkalmak pedig a próbán elkezdődő, de azon kívül is folytatódó összhang csalhatatlan jelei. Az Ad Libitum kórusban még rövid a múltam, de remélem, hogy annál tovább tart a jövőm.

Ritzl Réka (a legfiatalabbak nevében): Hogy milyen érzés a felnőtt életünk még át nem lépett küszöbén egyensúlyozva az Ad Libitum tagjainak lenni? Közülünk többen már három évvel ezelőtt, a gimnáziumi tanulmányaik kezdetén csatlakoztak a kórushoz. Az igazán komoly, bélás kórusban is éneklőket Andi néni invitálta, hisz látta rajtuk, hogy ezek a gyerekek megküzdenek egy igazi felnőtt közösséggel is, és átlépve mindenféle generációs határokat, ez bizony egy gyümölcsöző együttműködés lesz!

Igen nagy kihívással kellett szembenézzenek, akik 2018-ban érkeztek. A fa, amelybe a kórus vágta a fejszéjét, nem volt más, mint a Cigánybáró című operett. Komoly feladat, s különösen emlékezetes esemény volt ez. Nemcsak a nemessége miatt, hanem a szopránokat alaposan megdolgoztató magas hangok okán is.

A szerencsésebbje már kórustáborban is volt. A táborban lehetősége nyílik az altnak a tenorral, a szopránnak a basszussal is barátkozni (ha már ez a próbákon a fizikai távolság miatt nehezített…). De tényleg olyanokkal is szóba elegyedik az ember, akikkel egyébként nem biztos, hogy lehetősége adódna. S ez olyan jó!

Szerencsére a hétköznapokon is akad idő a próbák előtt, után (s néha még közben is) »kóruskeresztanyákra és kóruskeresztapákra« találni, akik tesznek róla, hogy az ember azt érezze: megérkezett. Talán elmondhatjuk, mindamellett, hogy egy-egy próba lehetőség is a barátokkal való találkozásra, hazaérkezés is a kórus közösségébe. S emiatt az »érzés a felnőtt életünk még át nem lépett küszöbén egyensúlyozva« nem más, mint a H Á L A. Így, csupa nagybetűvel.

Hoffbauer Bori: „Már nem is emlékszem pontosan, mikor kezdtem az Ad Libitumban énekelni, olyan régen volt. A kezdeteknél ugyan nem voltam jelen, de még javában gimnazista voltam, amikor »libitumos« lettem – az érettségim pedig már több mint húsz éve volt…

A kóruséneklés nem volt újdonság számomra már akkor sem, hisz’ ének-zeneis kisdiákként, majd a bélás lánykar tagjaként megtapasztalhattam, mi fán terem a műfaj. Azonban volt két megkülönböztető jellemzője ennek a kórusnak: itt többségében felnőttek közt énekeltem, és ebben a csapatban voltak fiúk/férfiak is – ami nekem meglehetősen szokatlan volt a csak lányokból álló iskolai kórusok után. Mégis gyorsan beleszoktam, mert a társaság nagyon befogadó volt, a próbák pedig jó hangulatban teltek, annak ellenére, hogy közben persze kemény munka folyt. Rengeteg élményben volt részem a Libitum által: önálló koncertek, minősítő versenyek, élő rádióadás, CD-felvételek, utazások, kórusbulik, kórustáborok.

Az egyetemi évek alatt azonban már egyre nehezebb volt a próbákra, fellépésekre eljutni. Egyre távolabb sodródtam a várostól: Szeged, Budapest, majd Belgium. Külföldi életem alatt már annyira szenvedtem a »kórusmegvonástól«, hogy jelentkeztem egy brüsszeli nemze

tközi vegyeskarba, ahol – talán annyira nem is meglepő módon – magyarokra is leltem. Az a közösség és hangulat azonban távolról sem volt olyan, mint amit Baján megszoktam, így ez a fejezet rövidre sikeredett.

Nem véletlen talán, hogy amikor hosszú évek után újra szülővárosomba vetett a sors, egyik első dolgom volt, hogy visszakéredzkedtem az Ad Libitumba. Régi-új tagként nagy örömmel töltött el, hogy sok ismerős arc fogadott, és bár bőven akadt számomra ismeretlen ember is, összességében a próbák hangulata és a csapat összhangja mit sem változott a kihagyott évek alatt.

Nemrégiben egy olyan mű is terítékre került, amelyett 23 éve én is énekeltem a magam tinilány hangjával. Hangfelvétel is őrzi ezt, mert Orbán György e rövid szerzeménye, amelyet József Attila Tószunnyadó című versére komponált, a kórus első CD-jén is szerepel. Most újra énekeljük, és magam is meglepődtem, hogy az ezer éve nem hallott, jól ismert dal felcsendültekor még mindig kívülről tudom a dallamot és a szöveget.”

Virág Zsófia: „Énekelni: öröm. Ketten-hárman énekelni: kétszeres-háromszoros öröm. Kórusban énekelni: olykor maga a határtalan boldogság. Különösen akkor, ha egy olyan kórus tagjaiként tehetjük, amelyhez tartozni büszkeséget jelent. Ilyen kórus Baja zenei életében az Ad Libitum Kórus.

Énekkarosként végigénekelt iskoláséveim után egyre jobban hiányzott a közös éneklés élménye. Az Ad Libitumot eleinte az elérhetetlen magaslatoknak járó csodálattal hallgattam. Később el-eljátszottam a gondolattal, hogy jó lenne beállni soraiba. 2011-ben, a húsz éves jubileum évében, hetekkel az ünnepi koncert előtt lettem hivatalosan is „libitumos”. Egy olyan utazás vette kezdetét a szólamok szárnyain, amely reményeim szerint nagyon sokáig tart még! Villanásnyi képekben mutatom most meg ezt az utat.

2011. november 19.: Lehetséges sírva énekelni. Lehetséges a boldogságtól sírni. Mint újdonsült kórustag, még nem a hangommal segítem a többieket. Tudásom még bizonytalan. A kórus CD-it árulom a »Gyaxi« előcsarnokában, s amikor a közönség nem mozog, lesem a műsort. És ekkor látom: egy régi tagokkal kibővült kórusnyi boldog ember énekli könnyek közt Moore Ír áldását annak, aki oly sokszor ad fontos instrukciókat, akár ragyogó szeme egyetlen villanásával is: Andreánknak.

2012. november 17.: Rajtunk a zsűri szeme… Kodály Zoltán VI. Magyar Kórusverseny, Budai Ciszterci Szent Imre Gimnázium. Előtte konstruktív hölgyviták az új, előzőnél szélesebb és színesebb kórussál viseletéről. Az anyakönyvvezető-lobbi győz. Sálaink átlós eleganciájával állunk a szigorú szakmai szemek elé, mögöttünk a tenor-basszus „hátországgal”: kilenc vegyeskarból 3. helyezést érünk el énekünkkel. A 121. genfi zsoltár (a kötelező Kodály-mű) után spontán taps tör ki a teremben, a szervezők előzetes kérései ellenére: felbecsülhetetlen különdíj!

2013. október 11-13.: Pethő Attila Szelim basává változik, s őt köszönti a batikolt liszteszsákok éneke: Szöktetés a szerájból. A jelmeztervező a háremhölgyeket (azaz az Ad Libitum női szólamait) burkába öltözteti, de ezen senki nem húzza fel az orrát, inkább kihasználjuk szokatlan öltözékünk lehetőségeit: ki-kicsoda játékot játszunk, belakjuk egyszemélyes sátrainkat – és még a hangunk is kihallatszik!

2014. május 16-20.: Első külföldi utazásom a kórussal – úticélunk: Németország. Waiblingen… Testvérvárosok… »Musik kennt keine Grenzen« (A zene nem ismer határokat!) Vidám éneklés belvárosi forgatagban, kánikulai éneklés egy körforgalomban, énekes szentmiseszolgálat hűs templomfalak közt, és a gálaműsoron éneklés egészen éjjel tizenegyig… A zene nem ismer földrajzi határokat, és nem ismer életkori határokat sem: Waiblingen után irány Landshut, a Männerchor Ergolding öregfiús vendégszeretete… Éneklés a közös asztalok körül… A német szöveggel felhangzó Amazing grace, közös zárószámunk egyik sora, »wir müssen leider geh’n« (sajnos mennünk kell) elnyeri aktualitását: barátainktól indulunk haza.

2015. július 25-31.: A kórusénekesek földi Paradicsoma: Europa Cantat, 1988 után ismét Pécsett. És tényleg Pécsett énekel egész Európa! Ránk pedig záporoznak az élmények: délceg fiaink a bordalos műhely zárókoncertjén brillíroznak a zsúfolásig megtelt Dóm téren… Egy izlandi kórus igazi északi fénnyel, éteri tisztasággal itatja át lelkünket… A horvátok tapsolós-dobbantós istendicsérete nyomán kottaszerző útra indulunk, zsákmányunk, mellyel mindmáig meg-megharcolunk, a Plaudite manibus… Új beéneklő gyakorlatok, új kották, új impulzusok… A Megyeháza előtt délszláv táncházzá alakul a Széchenyi tér egyik sarka… Török táncokat járunk a Dóm téri színpad előtt… Táncot jár bennünk a lélek ezekben a napokban.

2016. november 19.: Lehetséges széles mosollyal énekelni. Lehetséges bizsergető makedón ritmussal a cipőnkben is énekelni. Lehetséges 25 évet néhány órába sűrítve elénekelni úgy, hogy perceknek tűnjön az egész. Lehetséges megfürödni több száz ember tapsba öntött szeretetében. Már nem a CD-árusító kisasztalnál ülök bizonytalan tudással. Ott állok a többiek közt öt évnyi kórusélettel, öt év minden gyakorlásával, emlékével és már tudom, hogy lehetséges énekelni úgy is, hogy a szemünkben örömkönny ragyog. Halleluja – énekeljük Leonard Cohen dallamát, és tele a szívünk hálával az együtt megélt évekért. Andreánkért. Egymásért. Mindenért.

2018 tavasza: Újabb gyümölcsöket terem az Erkel Ferenc vegyeskarral ápolt barátságunk: karnagyuk, Cseri Zsófi ránk gondolt, hogy az általa vezetett fővárosi és szegedi kórusok mellett mi is közreműködői legyünk Mendelssohn Elias című oratóriumának. Sokunk életében egy újabb sosem próbált műfaj. A befektetett munka mennyisége, színvonala kivételes élményt ígér. És valóban kegyelmi pillanatokat élünk meg a közönséggel együtt Baján is, Budapesten is, Szegeden is. Hatalmas előadói apparátus lélegzik, él együtt. Karnagy, szólisták, zenekar és kórusok… Előadásaink előtt lebilincselő darabelemzések Cseri Zsófitól, a közönség útjelzőket kap, hogy értő füllel kísérhessen minket. Így már ők is részesei együtt lélegzésünknek, mozdulásunknak. Azóta is nagyot dobban a szívem, ha a Bartókon meghallok egy-egy Elias-tételt. És ha magam vagyok a rádióval, hangosan együtt énekelek a felvétellel.

2019. május 5.: Magyar mise-előadás Katymáron Tolcsvaytól Tolcsvayval és persze további szólistákkal: izgalmas dolog látni, hogyan szólal meg »dobozos zenekarral« és élő kórussal egy rockoratórium. Olykor a legegyszerűbbnek tűnő részekben fekszik a legtöbb munka. A pillanatok, amelyek óta, ha valaki azt mondja: idehozom – én azt válaszolom: odaadom. A pillanatok, amelyekben egy kicsit minden tag szólistává lesz, saját ritmusában újra és újra megszólaltatva: »Érintsd meg a lelkem!« Az érintés pedig újra és újra megtörténik. A közönség lelkén is átsuhan az érintés. A pillanatban együtt vagyunk.

Ismétlődő pillanataink… A fentiekben felvillantott egyedi események egy olyan ritmusba simulnak bele, melynek részei a meghitt karácsonyi koncertjeink, önfeledten dolgos kórustáboraink, csendes énekléseink kórusunk kisbabás fiataljainak ablakai alatt, közös kirándulásaink, fejtöréseink a kvízjátékokon, és minden, ami színt és ritmust ad közös életünknek.”

2020 és 2021 – új kihívások előtt az Ad Libitum: Józan belátást, tervek elengedni tudását, önmérsékletet és kreatív megoldásokat kíván a világjárvány mindenkitől, aki közösségben zenélve vagy énekelve alkot.

Nú hverfur sól í haf – népdal, egyenesen Izlandról. 2020 májusában az első »karanténdarabunk«. Ki-ki otthon harcol telefonja hangfelvevőjével, diktafonjával, majd szabadkozva bocsátja útjára felvételét egy-egy arckép kíséretében… És visszatér a kész, összevágott mű: a bizonytalan hangok megnyugtató dallamban simulnak eggyé – megható egységben vagyunk a szétszóratásban is.

30 évesek lettünk. Próbáink folytatódnak, amíg csak a helyzet engedi: hogy ne aludjon el bennünk mindaz a tudás, amely kitartó gyakorlásunk gyümölcse. Reméljük, mihamarabb találkozhatunk közönségünkkel. Adassék meg nekünk még sok-sok együtt végigénekelt év, a zene örömének ajándékával számunkra – s mindazoknak, akik jó szívvel hallgatnak minket!

 

Bajai kosarasok az orosz medve barlangjában,1986

Idén volt 35 éve annak, hogy egy bajai kosárlabdacsapat (a Bajai SK férficsapata) először szerepelt valamely nagy nemzetközi kupában. Ráadásul a bácskai gárda 1986 őszén mindjárt a sportág egyik ikonikus csapatával, a szovjet CSZKA Moszkvával játszhatott, amely a Szovjetunió egész területéről gyűjthette össze a legjobb játékosokat. Az elitalakulat bajai fellépése is életre szóló élményt jelentett mindazoknak, aki részesei voltak – köztük e sorok írójának is –, ám a hazai sajtóban visszhangtalan moszkvai visszavágó azért is emlékezetes, mert a bajai gárda győzni tudott a híres Luzsnyiki Arénában, és magyar csapat e sportágban szovjet gárdát saját otthonában évtizedek óta nem győzött le. A bajai kosárcsapat „nagy évtizedét” (1980 – 1990) feldolgozó könyv előmunkálataként tekintünk vissza erre a párharcra a korabeli sajtó híradásaira és a résztvevők visszaemlékezéseire támaszkodva.

Mayer János

Miután az 1985/86-os szezonban a Bp. Honvéd gárdája a Magyar Népköztársasági Kupa mellé a magyar bajnoki címet is bezsebelte, a Bajai SK MNK-ezüstjével részvételi jogot szerzett a Kupagyőztesek Európa Kupájában (KEK) való szereplésre, így történetében először a nemzetközi kupaporondon is megmérethette magát. A bajaiak bizakodva várták első fellépésüket, és ez nem is volt alaptalan: sokak szerint minden idők legerősebb bajai kerete gyűlt össze az 1986/87-es idényre. Az előző szezonban remekül szereplő, bajnoki bronzérmet és kupaezüstöt kiharcoló maghoz csatlakozott a Kecskemétről igazolt, két méter magas Veress Kornél, a jogi tanulmányait befejező Varga Imre visszatért Szegedről, és térdműtétje után a center Likár László ismét a csapat rendelkezésére állhatott. A bajai csapat magját ekkor a ponterős Hosszú István, a nagyszerű irányító Kovács László (az edző fia) és az elnyűhetetlen csapatkapitány, a szezon végén visszavonuló Ágfalvi György alkották, de rajtuk kívül aránylag sok szerepet kapott Gorjanácz Marin és a korán elhunyt Kiss László is.

A sorsolás azonban nem kedvezett különösebben a merész bajai álmoknak: a gárdát ugyanis mindjárt az első fordulóban a nagy hírű CSZKA Moszkva gárdájával hozta össze a (bal)szerencse. A szovjet főváros híres katonacsapata az 1980-as években nemcsak a Szovjetunió, hanem egész Európa egyik legerősebb alakulata volt. 1990-ig 24-szer nyertek szovjet bajnokságot – 1976 és 1984 között megszakítás nélkül –, és a litván Žalgiris Kaunas mellett ők adták az előző évben Európa-bajnokságot nyerő, 1986-ban világbajnoki ezüstérmes szovjet válogatott magját is. Az 1985-ben kontinensbajnok szovjet csapat keretének hat játékosa (Heino Enden, Andrej Lopatov, Szergej Tarakanov, Valerij Tyihonyenko, Vlagyimir Tkacsenko, Alekszandr Volkov) volt a moszkvai klub tagja, de a szovjet válogatott bő keretében ekkor Valerij Goborov és Viktor Pankraskin is szerepelt. Az 1986 nyarán lebonyolított világbajnokságon négyen szerepeltek közülük. A csapat edzője Jurij Szelihov volt, aki játékosként 1968-ban olimpián is szerepelt a bronzérmes csapatban, egy évvel korábban világ- és Európa-bajnok volt, és némi magyarországi kötődéssel is bírt: sorkatonai szolgálatát hazánkban töltötte. (Később, 1988–1992 között szövetségi kapitány is lett hazájában.) Egy ilyen sztáralakulat ellen a bajai továbbjutásban reménykedni természetesen illúzió lett volna, de annak mindenképp örülni lehetett, hogy igazi világklasszisok léphetnek pályára a Pósta Sándor Sportcsarnokban.

„Nem azt kell kiemelni, hogy erős ellenféllel találkozunk, hanem azt, hogy Európa egyik legjobb klubcsapata ellen tétmérkőzést játszhatunk. Ez nem mindenkinek adatik meg pályafutása alatt” – nyilatkozta Kovács József edző a Petőfi Népének. A párharcban esélytelennek elkönyvelt BSK-nak azonban némi reményt adhatott, hogy az oda- és visszavágó idejére az oroszok legjobb játékosai közül többen Moszkva-válogatott néven az Egyesült Államokban túráztak, és így Baján sem számíthattak rájuk. A Baja önbizalmát feltétlenül javíthatta, hogy az új bajnoki szezon addig lejátszott hat mérkőzésén veretlen maradt, így reménykedhetett abban, hogy a tartalékos szovjet csapat ellen lehet is lehet keresnivalója. „Bármennyire is hihetetlen, a hazai mérkőzésünkön győzelmet várok” – mondta Kovács edző, bár azt is hozzátette: „A legfontosabb, hogy emlékezetes estét szerezzünk a publikumnak, hiszen mind a 2000 belépő elkelt.” A Népsportnak kicsit bővebben fogalmazott: „Vérmes reményeink nem lehetnek, de ne gondolja senki, hogy megadjuk magunkat. A saját harcmodorunkat játsszuk, tehát távoli dobásokkal próbálunk operálni. Védekezésünkkel pedig szeretnénk megakadályozni, hogy beszorítsanak bennünket a palánk alá, mert ott vitathatatlanul ők az urak. Nem tartok lehetetlennek egy itthoni győzelmet, már csak azért sem, mert a szovjet válogatott a napokban kezdte amerikai túráját, s talán magával vitte a CSZKA legjobbjait is.”

Ebben az edző nem is tévedett: a szovjet csapat mindössze hét (!) játékossal érkezett az 1986. október 28-án lejátszott első találkozóra, ám a névsort végigböngészve a foghíjas gárda sem akárkikből állt. A totális telt házas mérkőzésen (szó szerint még a bordásfalon is lógtak az emberek) az ellenfél csapatában pályára lépett két aktuális Európa-bajnok (Enden, Lopatov) és egy korábbi szovjet válogatott (a később Magyarországon is légióskodó Viktor Kuzmin) is. 1986-ban még keveseknek mondott valamit az akkor 21 éves Szergej Bazarevics neve, ám ő 2003-ig tartó pályafutása alatt később sokszoros szovjet (majd orosz) válogatott, olimpiai, világ- és Európa-bajnoki érmes lett, sőt az NBA-ben és neves európai élklubokban is megmutatta kivételes tehetségét. De minden más pályára lépő játékos legalább a korosztályos válogatottságig eljutott a Szovjetunióban, és a magassági fölény is az ő oldalukon volt. Hát ez volt a „tartalékos” CSZKA, amely ellen a BSK-nak győznie kellett volna… Egy játékost egyébként magyarországi sorkatonai szolgálatából hívtak be, s minthogy ő a többiektől eltérő időpontban érkezett meg Bajára, a kedvéért külön ki kellett nyitni a sportcsarnokot, hogy edzeni tudjon. A szovjet csapatot néhány nagyon hivatalos személy (KGB-ügynök?) is kísérte, akik a „Pósta” minden egyes zugát ellenőrizni kívánták, nehogy bármi atrocitás történjen.

E sorok szerzője – akkor elsős gimnazista – jobb híján egy bordásfalra felmászva, a terem hátsó traktusából próbálta figyelni az eseményeket, és hiába próbálta onnan leparancsolni egy szigorú rendező (mondván, „alattunk étel van”), azt ugyanis pontosan tudta: az állóhelyről semmit sem fog látni a sztárokból. Mellette pedig egy későbbi első osztályú játékos évfolyamtársa, Thuma Róbert feszengett, akitől a szakkommentárokat is megkapta a sportággal akkor csak ismerkedőként, a másik oldalán pedig Heipl Tibor barátja üldögélt, akivel utána is évekig együtt jártak mérkőzésekre.

A bajai első mérkőzés egy félidőn át kiegyenlített küzdelmet hozott, a kék-sárgák hét hárompontos dobással tartották a lépést ellenfelükkel, ám a második félidő elején mutatott szigorúbb orosz védekezéssel a Baja nem tudott mit kezdeni, és hosszú perceken át nem volt képes pontot szerezni, miközben a szovjetek sikeresen leindították az ilyen tempóhoz nem szokott bácskaiakat. Az addig remekül dobó Hosszút a szovjetek kivették a játékból, s ezzel el is dőlt a mérkőzés. Az egészen kivételes hangulat láthatóan a sportnapilap tudósítóját is magával ragadta: „Valóságos népünnepély előzte meg a Sugovica-parti városban a KEK-selejtezőt. Már hetekkel ezelőtt elfogyott minden jegy, ezért a rendezők zárt láncú televízión át külön helyiségben élő adásban közvetítették a kupafordulót. Látványos jazzbalett-előadás és divatbemutató vezette be a mérkőzést, s már a kezdet előtt egy órával egy gombostűt sem lehetett leejteni. A szokásos Hajrá, Bácska! buzdítással indult rohamra a bajai gárda, és az első játékrészben nagy meglepetésre végig fej fej melleit haladt a két csapat, pedig a mieink először szerepelnek európai kupában. Elsősorban a válogatott Hosszú nyújtott kiváló dobóteljesítményt, míg az »apróbb« játékosok szorosan védekeztek, Ágfalvy [sic!] vezérletével. Az első félidőben összesen hétszer értek el hárompontos találatot a hazaiak, míg a másik oldalon főleg Guszev és Lopatov nyújtott átlagon felülit. A szünetben Szelihov edző az öltözőbe parancsolta játékosait, és alapos fejmosásban részesítette őket, aminek meglett az eredménye. A második játékrész elején szinte állva maradt a Baja, különösen Enden játékával fokozatosan elhúzott a moszkvai csapat. Külön védőőrizetet kapott Hosszú, aki csak a 31. percben tudott újra pontot szerezni ebben a játékrészben. A mérkőzés utolsó részében a két válogatott szovjet játékos – Lopatov és Enden – ellenállhatatlan volt a palánk alatt. A mérkőzés utolsó két percében zúgó vastaps mellett köszönte meg a bajai szurkolósereg játékosainak azt a páratlan lehetőséget és élményt, amelyet a szovjet bajnokság listavezetőjének és egyben Európa egyik legjobb amatőr kosárlabdacsapatának játéka jelentett a kisváros életében. Az igazi közönségsiker után a jelenlévő kosárlabda-szakértők és persze a szurkolók egyöntetű véleménye is az volt: a sportág népszerűsítése érdekében mind több ilyen látványos találkozóra lenne szükség ahhoz, hogy a magyar férfi kosárlabdázás megkezdje végre a felzárkózást.” (Nagycsapat a kisvárosban. Egyfélidős álom Baján. Népsport, 1986. október 29.)

„Nehéz mérkőzést vártam. Erre az adott alapot, hogy a Baja listavezető a magyar bajnokságban, s az az aggodalom, hogy hét játékossal felvehetjük-e velük a versenyt. A második félidőben a bajaiak elfáradtak, s attól kezdve eldőlt a mérkőzés” – nyilatkozott Szelihov. „Egy félidő álom” – írta a Petőfi Népe tudósítója szűkszavú beszámolója címében. Másnap Dávid miért nem bírt Góliáttal? címmel elemezték a súlyos vereség okait, amelyek közül mindenki azt emelte ki, hogy a „második félidőben a szovjetek bedeszkázták a gyűrűt” (Kovács József), illetve hogy „ilyen jó védekezés ellen, amit a moszkvaiak mutattak, nem lehetett mit csinálni, a BSK nem a megszokott játékát játszotta” (Rátvay Zoltán). A vezetőedző által levont tanulság pedig az volt, hogy a csapatnak sokkal több nemzetközi mérkőzést kell játszania.

KUPAGYŐZTESEK EURÓPA KUPÁJA, 1986/87. 1. forduló

1. mérkőzés, 1986. október 28.

Bajai SK – CSZKA Moszkva 58:84 (37:40) Baja, Pósta Sándor Sportcsarnok, 2000 néző. V.: Tartaglia (jugoszláv), Gregor (osztrák).

Bajai SK: Ágfalvi 2, Kovács L. 5, Hosszú 26, Kiss L. 6, Likár 11. Csere: Veress 3, dr. Varga 3, Szabó P. 2, Gorjanácz. Edző: Kovács József

CSZKA Moszkva: Meljoskin 10, Popov 8, Lopatov 17, Bazarevics 6, Enden 21. Csere: Guszev 16, Kuzmin 6. Edző: Jurij Szelihov

***

Bár a szovjet vezetőedző a bajai győzelem után nehéz második mérkőzést jósolt csapatának, szavait alighanem mindenki kötelező udvariaskodásnak vette. A moszkvai visszavágó annyira formalitásnak tűnt, hogy az egyetlen magyar sportnapilap sem küldött tudósítót az eseményre, tévés közvetítésről meg álmodni sem lehetett. Talán ennek is köszönhető, hogy a bajai kosárlabdázás egyik legnagyobb sikere idehaza csaknem visszhangtalan maradt. A Népsport alig néhány sorban, Búcsú győzelemmel címmel, a jegyzőkönyvet nem is közölve számolt be a győztes visszavágóról. (A Magyar Nemzet is szó szerint ugyanezt a cikket közölte.) A Népsportot a Baja technikai vezetőjének, Porzó Istvánnak kellett volna a helyszínről tudósítania, ám az erre szolgáló telefonvonal megszakadt, így az eredményt az érdeklődők a magyar sajtóból csak két nap múlva ismerhették meg, a részleteket pedig soha.

A szovjetek továbbra is hat válogatott játékosuk nélkül álltak ki a visszavágóra, de a sima első mérkőzés alapján aligha gondolták, hogy meglepetés éri őket. Pedig ez történt: a hatalmas Luzsnyiki Arénában a bajai dobók egészen szenzációs napot fogtak ki, és főképp eredményes kinti dobásaiknak köszönhetően (13-szor találtak be a hárompontos vonalon kívülről!) végig vezetve megnyerték a mérkőzést. Sajnos élőben kevesen látták ezt a csodát: bajai szurkolók, magyar újságírók nem utazhattak Moszkvába, így a legrészletesebb, de szakmailag nem épp a legalaposabb tudósítást az oroszból magyarra fordított Fáklya c. Komszomol-folyóiratban lehetett olvasni róla – de már hónapokkal a mérkőzés után. (Itt tévesen azt állították, hogy az első meccset Budapesten játszották, illetve hogy a bajaiaknak csak egy magas növésű, 2 méter feletti játékosa lett volna.) „A második félidő vége felé a közönség egy része a magyaroknak kezdett szurkolni. A technikás játék, a pontos, 8 méteres dobások és nem utolsósorban a bajai csapat lelkes játéka elnyerte a nézők rokonszenvét.” – írta a szovjet folyóirat beszámolója, amely némi udvariassággal azt is megjegyezte, hogy a bajai kosárlabdázóknak méltó helye lett volna a legjobbak között. A 84:83 arányú bajai győzelem ugyan a továbbjutáshoz nem volt elég, ám komoly fegyvertény volt. A mérkőzést nem látók körében elterjedt ugyan a vélemény, hogy az oroszok a visszavágót nem vették komolyan, ám akik jelen voltak, állítják: a szovjet játékosok olyan kemény letolást kaptak a lefújás után, hogy még a nekik szánt bajai ajándékokat sem vehették át „szégyenletes” teljesítményük miatt.

KUPAGYŐZTESEK EURÓPA KUPÁJA, 1986/87. 1. forduló

2. mérkőzés, 1986. november 4.

CSZKA Moszkva – Bajai SK 83:84 (40:49). Moszkva, Luzsnyiki Aréna 800 néző (?)

(A mérkőzést jegyzőkönyvét mindeddig sehol nem tudtuk fellelni.)

***

Schmidt Lajos másodedző: „Miután az itteni meccset simán megnyerték, sokat nem foglalkoztak velünk. Kint viszont nyerni tudtunk, főleg Hosszú Pisti remek dobóformájának köszönhetően. Emiatt fordulhatott elő, hogy eleinte az ajándékba vitt üveg bort sem tudtuk átadni, mert az orosz játékosokat bezavarták az öltözőbe, ahol, gondolom, jókora fejmosást kaptak. Az üvöltéstől visszhangzott a folyosó is…”

Ágfalvi György: „Legfeljebb a tévében láttuk őket egyszer-kétszer, külön készülni rájuk nem tudtunk. Kicsit be voltunk tojva, itthon jól meg is vertek minket, aztán utána Moszkvában mi nyertünk. Az óriási dolog volt! Persze náluk nem minden »spíler« játszott, de két-három igen, néhány fiatallal kiegészítve. […] Ott nagyon működött a gyors játékunk, és mindenki betalált, akárhonnan dobta el a labdát. […] Az orosz edző nagyon ideges lett, állandóan veszekedett a játékosaival; ha nem is pofozta fel őket, de közel állt hozzá… […] Azt mondhatom, hogy egyébként normálisan fogadtak minket, utána nagy buli is volt, és bár szesztilalom volt, valahogy vodka is került – lehet, hogy túlzásokba is estünk… […] Az viszont fájt, hogy ez a siker a magyar sajtóban szinte visszhangtalan maradt, az egyetlen sportnapilap is két sorban elintézte.”

Kovács László: „Annyit tudtunk róluk, hogy extra szintű csapat, amelyben olyan nevek vannak, hogy csak tátott szájjal néztünk rájuk. Itthon elég jól elvertek bennünket, 25 vagy 26 ponttal kaptunk ki, néha azt sem tudtuk, hol van a labda. De ott szovjet válogatott játékosok szerepeltek a másik oldalon! Amikor visszamentünk hozzájuk, az jó bulinak számított, mert senki nem gondolta, hogy bármi keresnivalónk lehet Moszkvában. Nem tudom, hogy ők vettek-e semmibe bennünket, vagy nekünk ment annyira jól, de ahogy telt az idő, az lett a vége, hogy egy ponttal mi nyertünk. Utána eljutott hozzánk a híre, hogy »megjutalmazták« őket egy kéthetes, kiadós edzőtáborral… […] A meccs után némileg bevodkáztunk, bár akkor ott sem volt még olyan nagy szabadság, hogy akárhol megtehettük volna. A szállóban viszont épp egy lakodalom zajlott, ahová beengedtek minket is, és ők adtak vodkát, és jó volt a hangulat. A győzelem igazi csodának számított.”

Csuvár Zoltán ügyvezető elnök: „Sokan hajlamosak voltak azt gondolni, hogy a CSZKA félvállról vette a meccset, de ez nem igaz. Egyszerűen olyan napot fogtak ki a játékosaink, hogy szinte bárhonnan dobtak, minden bement. Aki pedig látta, hogy utána mit csináltak az orosz játékosokkal a vezetőik, az tudja, hogy ez aligha így volt tervezve… Nem is engedték a közelünkbe őket a meccs után, és igencsak modortalanul ráztak le bennünket. Egyedül az az ember foglalkozott velünk, akit mellénk rendeltek kísérőnek és tolmácsnak, és aki felelt azért, hogy másnap felkerüljünk a repülőre – ami a mérkőzést követő vigalom miatt nem is volt olyan egyszerű…”

Kancsár Zoltán: „A moszkvai győzelem is főképp a sikeres hárompontosoknak volt köszönhető, ennyit egyszerűen képtelenség kivédekezni. A CSZKA elleni kinti győzelem után a Fáklya nevű, magyarra fordított szovjet újságból többet eladtak, mint a megelőző tíz évben összesen, ugyanis egyedül abban szerepelt több oldalas, képes beszámoló a Baja moszkvai vendégszerepléséről.”

Porzó Istvánné (a technikai vezető özvegye): „Pisti Moszkvából telefonált, hogy egy ponttal győztek odakint. […] elmesélték, hogy ezen a meccsen még az olyan labda is a kosárba ment, amelyet Hosszú Pisti mintegy »brahiból«, a palánknak háttal állva eresztett el… És azt is mesélték, hogy az oroszok a vereségük után a saját játékosaikkal is nagyon kemények voltak. A meccs után ordítozva felpakolták őket egy teherautóra (jó, hogy nem puskatussal tuszkolták őket); hogy hova vitték őket, azt nem tudták, de ők már nem találkoztak velük többet.”

Hosszú István: „Rájuk igazából nem lehetett készülni, igaz, alighanem ők sem készültek ránk. A bajai meccsen 26 ponttal kikaptunk, bár az első félidő még vállalható volt. Tudtuk, hogy Lopatov, Enden európai szintű játékosok voltak, és lehet, hogy némileg meg is ijedtünk tőlük. Talán ezzel is magyarázható, hogy volt tíz perc, amikor egy pontot sem tudtunk szerezni. De lehet, hogy ez segített a moszkvai mérkőzésen, ahol viszont minden mindegy alapon, felszabadultabban játszhattunk. Én ott 20 pont fölött dobtam, és úgy emlékszem, Likár Laci is 20 fölött termelt, és Kovács Laci is szerzett olyan 16-18 pontot. »Liksi« esetében ehhez hozzájárult, hogy sokat dobott kintről, és a hárompontos vonalon kívülre az őt fogó center annyira nem követte. Egyébként normálisan fogadtak bennünket, normális szállodában laktunk. Viszont abban az időben benn a szállodában legálisan nem lehetett vodkát venni Moszkvában – még az alkoholtilalom időszaka volt –, így aztán egy táskából jutottunk hozzá. Ott bejutottunk egy lakodalomba, ahol jókedvünkben megtáncoltattuk a hölgyeket. […] Jól éreztük magunkat, és persze nagyon örültünk, hogy nyertünk. Ugyanakkor az nagyon fájt, hogy a magyar sajtóban ez alig kapott figyelmet.”

Likár László: „A kinti mérkőzésen valahogy minden sikerült, nem bírtunk hibázni: ott nekünk estek be 9 méterről a hárompontosok, erre ők se lehettek felkészülve: nem csináltunk semmit, csak mindent bedobtunk. Egészen furcsa testhelyzetekből és mozdulatokból is betaláltunk. Nem volt veszítenivalónk, mindenki kilazult, túl voltunk a hazai csalódáson. Ezt követően azért Kecskemétről is gratuláló telefonokat kaptunk, a Fáklya magazint pedig rekordszámban vásárolták meg a kétoldalas képes tudósítás miatt! Itthon viszont nem tudtunk győzni, bár a félidő még majdnem egál volt. De Varga Imrét mentő vitte kórházba, akkora ütést kapott. Enden, Lopatov és néhány keménykezű kisebb akkor jobban odafigyelt, és a második félidőben már nem volt esélyünk, vagy 20 pontot ránk vertek. Viszont a moszkvai meccs után úgy hírlett, hogy elküldték őket egy kéthetes büntető edzőtáborba…”