Dr. Géczyné Pethes Eleonórával három évtized pedagógusi tapasztalatairól, a zene hatásairól és az éneklő ifjúságról
Több mint harminc éve része városunk kulturális életének dr. Géczyné Pethes Eleonóra énektanár-karvezető. Bár nem Baja szülötte, az itt eltöltött évtizedek alatt fontossá vált számára, hogy tevékenységével jó példát mutasson, a zene erejével nevelve a kisebb-nagyobb diákokat, bevezetve őket egy olyan világba, amelynek áldásos hatásai az élet bármely területén csak erősítik őket. Hosszú pályafutása során több helyi és vidéki iskolában is megfordult, volt tanító, tanár és igazgató is, több kórust vitt sikerre. A tavaly decemberi ünnepi testületi ülésen Baja Város Kultúrájáért kitüntető díjat vehetett át szaktudása és értékes életpályája elismeréseként. Ez alkalomból készül az alábbi beszélgetés, amelynek során elsőként a messze eredő gyökereire tekintettünk vissza.
Sándor Boglárka
– Egyre többször gondolok arra, hogy a gyökereim az országhatáron túlról erednek. Nagyvárad környékén van egy picike falu, Kisnyégerfalva, édesanyám családja onnan származik. Ezt pedig azért tartom egyre fontosabbnak, mert amikor az ének-zenei általános iskola kórusával többször is eljutottunk Erdélybe (főként Székelyudvarhelyre), és néhányszor kirándulást is tettünk a hegyek közé a kollégákkal, akkor éreztem, hogy valami megmozdul bennem. A szüleim egyébként pécsiek, még a bátyám is ott született, de úgy döntöttek, hogy elköltöznek onnan. Kisteleken telepedtek le, magam pedig Szegeden születtem. Tizennyolc éves koromig éltem ott, érettségi után pedig a Bajai Tanítóképző Főiskolára iratkoztam be. Azóta is itt élek.
– A családodból hoztad a zene iránti fogékonyságot?
– Édesanyám földrajz-biológia szakos pedagógus volt, szeretett énekelni, apám pedig a vendéglátásban dolgozott, de nagyon szerette a zenét. Most úgy emlékszem vissza, hogy nálunk mindig szólt a zene, és nemcsak a Jó ebédhez szól a nóta, hanem operettet és operát is hallgattunk, a fekete-fehér tévénkben pedig nagyon sokszor néztünk zenei műsorokat. Olyan emlékem is van, hogy előkerült a szintetizátor, amit valamelyik rokon megszólaltatott, édesapámmal pedig táncoltunk. Ő remek hanggal és hallással rendelkezett. Nemrég jutott a tudomásomra az is, hogy volt a családomban kántortanító, de ennél több, zenei érzékkel rendelkező felmenőmről nem tudok. Ez azonban az én hibám is, mert nagyon keveset tudok a családfámról; lehet, hogy egy kutatás ezen a területen még feltárna érdekességeket.
– Mikor derült ki, hogy a zenéhez neked különleges érzéked van?
– Kisteleken két általános iskola működött, az egyikben épp abban az évben indult zenei tagozat, amikor én kezdtem az első osztályt. Édesanyám a másik iskolában dolgozott, és semmiképp nem akarta a saját gyerekeit tanítani, ezért engem a másik iskolába íratott be, a zenei tagozatra. Mi voltunk a kísérleti osztály. Több énekóránk volt, emelt szintű könyvből tanultunk. Sokszor, sokat lehetett énekelni, és hamar elkezdődött a kóruséneklés is. Volt egy nagyon-nagyon szigorú énektanárunk, akire úgy emlékszem vissza, hogy tartottam tőle, viszont rengeteget tanultam. Néha még most is eszembe jut, hogy néhány mozdulatom olyan, amilyet tőle láttam, és időnként talán úgy is beszélek a gyerekekhez, mint ő annak idején, tőlem viszont remélhetőleg nem félnek. Szerencsére én is el tudtam tekinteni ezektől az érzésektől, mert amit tanított, és ahogyan az adott zenemű megszólalt, az nekem már kisgyermekként is fantasztikus élményt jelentett. Azt hiszem, ott dőlt el minden a jövőmet illetően, bár az út nem volt éppen egyenes. Általános iskola után zeneművészeti szakközépiskolába akartam menni, a tanáraim is ezt javasolták, a szüleim viszont nem engedtek el. Ezért énektanárnak készültem, azonnal a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolára szerettem volna menni Szegedre, de végül az élet úgy hozta, hogy a maximális pontszámommal a bajai tanítóképzőbe kellett jelentkeznem. Itt Vígh Laci bácsi tanított, magánénekre pedig Vígh Magihoz jártam négy évig. Utána még elvégeztem két évet a Juhász Gyula Tanárképzőn, és akkor már valóban ének-zene szakos tanár lettem, de igazából az első perctől kezdve, már Nemesnádudvaron a tanítói diplomámmal is párhuzamosan tanítottam: alsó tagozatom a piciket mindenre, felső tagozaton pedig éneket, és kórust is vezettem. Tehát végül elértem azt, amit eredetileg is akartam, csak valamivel több vargabetű árán. Az én életemre ez egyébként is jellemző, de nem bánok semmit, mert utólag minden értelmet nyert, és csak hozzátett valamit a következő lépéshez.
– Hogyan álltál át arra, hogy ének helyett (illetve mellett) a piciket kell tanítanod?
– Könnyen. Bár eleinte nagyon idegenkedtem pl. a matematikától, mert mindig olyan tanáraim voltak, akiktől féltem. Ezért azt hittem, hogy egyáltalán nem értek ehhez a tárgyhoz, a félelemtől még leérettségizni is alig sikerült belőle. Kisteleken a családunkból nemcsak az anyukám volt pedagógus, hanem a nagynéném is, ráadásul ő abban az iskolában tanított, ahová én jártam, ő volt a magyartanárom. A nagybátyám szintén pedagógus volt, később ő lett a gimnáziumi igazgatóm. Pedagógus gyerekként ennek minden kellemetlen hozadékát elszenvedtem a kortársaim részéről 18 éves koromig, sőt, még azután is. Amikor elkezdtem a piciket matekra tanítani, nagyon megszerettem ezt az addig rettegett tárgyat. Remek érzés volt látni a haladásukat, a fejlődést. Általában is szerettem tanítani az alsó tagozatos tárgyakat, a fogalmazást (nem is tudom, van-e még ilyen óra) és a nyelvtant is; igaz, abból a tanítóképzőben nagyon jó tanárom volt. A pályám első négy évében Nemesnádudvaron az első évben napközis voltam, mellette már a felsőben éneket tanítottam és kórust vezettem, utána másodiktól negyedikig tanító néni is voltam. Két műszakban dolgoztam, szinte minden nap reggeltől estig. Busszal jártam ki Bajáról, akkor már férjnél voltam, utána születtek a gyerekeim, akikkel öt évet voltam otthon.
– Kórus vezetni mindig egyértelmű volt neked?
– Nem, és nem is tudom, hogyan csöppentem bele. Lehet, hogy már előtte is működött kórus Nemesnádudvaron, de akkor olyan természetes volt, hogy a felső tagozatot összetoborozzuk, és valami megszólal. Őket már vittem Érsekcsanádra is, ahol egy kisebb találkozó keretében összejöttek a környék iskolai kórusai. A nádudvari éveim alatt volt egy kolléganőm, a magyartanár Hermanutz Tamásné Zsuzsa, akitől rengeteg tanultam emberileg és pedagógiailag egyaránt. Számomra igazi példakép volt hatalmas tudásával, de természetességével, egyenes, szókimondó jellemével is. Ma is úgy gondolom, nagyon fontos, hogy legyenek olyan emberek az életünkben, akikre fel lehet nézni, és a tőlük kapott mondatok mindig továbblendítenek, ha megtorpannánk. Tőle nagyon sok bátorítást kaptam. A Tanítóképzőben volt karvezetés óránk, ahol megtanultuk az alapokat, és amikor levelezőn végeztem a tanárképzőt, Kecskemétre kellett mennem péntekenként, ahol szintén volt karvezetés óránk egy rendkívül jó karvezetővel, ott már négyszólamú korálokat is kellett vezényelnünk. A többit már a gyakorlat hozta, illetve nagyon sokat fejlesztettem saját magamat. Bevallom, mindig nagyon féltem kiállni a gyerekek elé, ez nagyon sokáig így volt, de a gyerekeknek persze ez sosem tűnt fel, legalábbis azt hiszem. Amikor 1991-ben elindult az Ad Libitum, akkor heti két alkalommal is láthattam Andit (Pethőné Kővári Andrea – szerk. megj.) vezényelni, és bár nem állítanám, hogy tudatosan figyeltem a mozdulatait, de akinek van affinitása ebben az irányban, az nagyon sokat tud így fejlődni. Ugyanakkor én a mai napig is, ha készülök egy műsorra a gyerekekkel, otthon bekapcsolom a youtube-ot, elindítom a zenét, kikeresem a számomra példakép kórusvezetők (pl. Szabó Dénes) felvételeit, figyelem a kezét, és gyakorlok. Anditól már harminckettedik éve rengeteget tanulok, nemcsak vezénylés, hanem az instrukciók tekintetében is. Néhány éve elvégeztem az egyetemen is az ének-zene mesterképzést (2018-ban fejeztem be), ahol szintén volt karvezetés óránk, de ott már sok újat nem tanultam, hiszen rengeteg tapasztalat állt mögöttem. Az elmúlt évtizedek során rengeteget jártunk kórustalálkozókra, egyéb zenei rendezvényekre is, ahol láthattuk a legjobb karvezetőket, akiktől szintén rengeteget lehet tanulni. Nálam tehát ezen a területen sok volt az önfejlesztés, az autodidakta fejlődés is. Valószínűleg az alapja ösztönösen, belülről jött, és arra rakódott rá minden más, ami már a szakmai részével függ össze.
– Hányt kórust irányíthattál az eddigi pályafutásod során?
– Nemesnádudvar után jött a gyakorló általános iskola kórusa. Utána Érsekcsanádon is volt kórusom, akiket szintén az első perctől vittem Kiskunhalasra, minősítő hangversenyre, és minden évben arany minősítést kaptunk. Aztán jöttek az ének-zenei általános iskola kórusai, most pedig a Liszt AMI-ban is sikerült egy kamarakórust kapnom. A gyereknevelési szabadságom lejárta után a Gyakorlóban tanítottam, ami teljesen más világ volt, és más feladatokat is jelentett. A szerződésem határozott időre szólt, utána hívtak, hogy menjek ki Érsekcsanádra tanítani, és átvenni a kórust. Ott remek kórus volt, a nazarénus közösség számomra teljesen új világot és hozzáállást jelentett. Azonnal négy szólam szólalt meg, rögtön tudtam nekik például Bartók-műveket tanítani, CD-felvételt is készítettünk!
– Szerinted honnan hová jutott az oktatás?
– Régebben még egyértelműbb, tisztább, harmonikusabb volt minden. Ezek nagy szavaknak tűnhetek, pedig valahol így gondolom. Létezett tisztelet, és világosabbak voltak a határok. Egyértelmű volt, hogy a szülő dolga támogatni és szeretni a gyereket, a tanár ugyanezt teszi a maga helyén, a gyerek pedig nem akar semmi más lenni, mint gyerek. Nekem akkor minden világosabb volt: nem jobb vagy rosszabb, hanem teljesen más, és most épp ezzel a mássággal kell valamit kezdenünk, de nem nagyon látjuk ennek az útjait. Főiskoláról sem úgy jön ki az ember, hogy fel van készülve arra, hogy a következő évtizedekben követnie kell a pályája összes változását. Én kezdőként még a leghétköznapibb helyzeteket sem tudtam sokszor kezelni, pl. ha a gyerek órán bebújik a pad alá, vagy feltett lábbal eszik órakezdést követően, és nem dolgozik. Az ilyen esetek megoldását a rutin hozza meg. Szaktanácsadóként is dolgozom, órákat látogatok, és gyakran látom, hogy a főiskolai hallgatók ugyanezeket a dolgokat megszenvedik. Gyakran úgy jönnek ki a felsőoktatási intézményből, hogy esetleg megvan a szakmájukhoz szükséges összes adottságuk megvan, méghozzá magas szinten, de ennyivel mégsem fognak boldogulni a gyerekek között. Egy szaktanácsadó ilyenkor módszereket mutat, illetve átadja a saját tapasztalatait. Ilyesmire az egyetem és a főiskola nem készít fel, viszont mire ezt az ember a gyakorlatban megtanulja, már sok idő eltelik, ami a gyerek szempontjából káros is lehet. Bennem a mai napig is dolgoznak a kételyek, úgy érzem, voltak helyzetek, amikor máshogyan is reagálhattam volna, vagy jobban kezelhettem volna azt. Még a 90-es években elvégeztem egy mentálhigiénés képzést. Ez nagyon sokat segített például abban, hogy azt mutassam, ami bennem van, és ne mást. Ezt hívhatjuk hitelességnek is, ami szerintem az egyik legfontosabb dolog, a gyerek pedig ezt értékeli, mint ahogyan azt is, ha például beismerjük, hogy adott esetben hibáztunk.
– Intézményt is vezettél. Ez milyen tapasztalatokat hozott?
– Érsekcsanádon voltam öt évig igazgató. Miután az általam nagyra becsült, zeneszerető Szepes Lajos igazgató úr távozott, jelezték, hogy adjam be a pályázatomat, és meg is nyertem. Nagy létszámú általános iskoláról volt szó, hiszen a lakosság nagyobb részét a nazarénus hívek alkotják, közöttük pedig nem ritka az 5-10 gyermeket nevelő család sem. Az intézményvezetés egészen új feladatot jelentett. Miután letelt az öt évre szóló mandátum, a semmiből közölték velem, hogy már nem én vagyok az igazgató, a tanévben viszont már benne jártunk. Ott kellett maradnom tanítani, ez végül még négy évig tartott, ami alatt mindent tanítottam: éneket, kórust, önismeretet, etikát, honismeretet, voltam gyermekvédelmi felelős, minden feladatot elvégeztem, amit rám osztottak. Persze, közben már nagyon kerestem más munkahelyet, de sokáig nem jártam sikerrel. Végül 2011-ben történt a nagy váltás Baján, az ének-zenei általános iskolában, akkor került át az intézmény a Szent László ÁMK-hoz, megszűnt alapítványi iskolának lenni, Makkai Kati nyugdíjba vonult, ill. az akkori másik énektanár is elment. Jelentkeztem, és sikerült. Akkor került oda Pethő Attila is, előbb csak tanítani, a második évben pedig már ő lett az tagintézmény-vezető. Máig is életem legjobb munkahelyének tartom az ÉZI-t, az akkori tantestületével, zeneiségével, légkörével együtt. Pici, családias iskola. Pethő Attilával nagyon jó együtt dolgozni a zenéhez való hozzáállása és az embersége miatt, mindig egyformán gondolkodtunk sok mindenről. Az ÉZI-ben ismét vezettem kórusokat, illetve bejött még színfoltként a székelyudvarhelyi testvériskolával való régi kapcsolat, sokat jártunk egymáshoz. Ezek nagyon jó élmények voltak a kórus és az emberi kapcsolatok miatt is. Az ÉZI-s időszak kb. kilenc évig, az újabb vezetőváltásig tartott, akkor egy idő után én is továbbálltam a Liszt AMI-ba, ahol ma szolfézst tanítok.
– Milyen sikereket érték el a különféle kórusokkal?
– Az érsekcsanádi kórussal több találkozóra eljutottam, és ahányszor kértem minősítést, mindig arany minősítést, sőt egyszer Év kórusa címet is kaptunk. Az ÉZI-s kórussal sokat léptünk fel Székelyudvarhelyen, ez ugyan nem minősítő kórustalálkozó, de mindig volt szakmai zsűri, amelytől rendszeresen jó visszajelzést kaptunk. Időnként igenis fontos megmérettetni magunkat. A gyerekek miatt is, de a karvezetőnek is kell visszajelzést kapnia arról, jól végzi-e a munkáját. Együtt énekelni ugyan klassz dolog, ezt mindenki megérezheti, de a szakmától érkező visszajelzés más műfaj. Egyszer sikerült az ÉZI-s kórust elvinni Szekszárdra, a regionális Éneklő ifjúság minősítő hangversenyre, ahol kiemelt arany minősítést kaptunk! A Liszt AMI-ban tavaly kaptam kórust, másfél éve dolgozunk együtt a gyerekekkel, akik persze évről-évre cserélődnek. Megbeszéltük, hogy márciusban elmegyünk Szekszárdra, és megpróbáljuk velük is a minősítést. Ezek a gyerekek nem énekesek, hanem hangszeresek, és kevesen is vannak, kb. tizenketten, ami inkább kamaracsoport, de Érsekcsanádon szolfézs helyett szintén elkezdtem kórusfoglalkozást tartani a hangszeres gyerekeknek, ők is vannak tizenketten, és ugyanazokat a műveket tanítom meg nekik. Néhány összeéneklés után meglesz az összevont kórusunk.
– Mi lesz a sorsa a hosszú éveikig sikeres Éneklő ifjúság találkozónak?
– A jelen állapotát leginkább a járvány számlájára írják, bár ezt én nem feltétlenül tartom igaznak. A gyakorló iskola tornacsarnoka a város legjobb akusztikával rendelkező terme, ezért készülnek ott a CD-felvételek is, és ezért tartottuk mindig ott az Éneklő ifjúság találkozókat. Utána jött a covid, amikor minden leállt és bezárt, és nem történt semmi. Tavaly már kezdtek nyiladozni az épületek és a programok, a Gyakorló azonban még mindig nem merte a bizonytalan helyzet közepette vállalni a szervezést, pedig írtunk egy körlevelet az énektanároknak, hogy felmérjük, mekkora lenne az érdeklődés. Kiderült, hogy három-négy kórus szívesen jönne, ezért hívtam még néhány népdalkört is, és ebből kerekedett ki a Dalos délután a Turisztikai Központban, ahol végül is hét együttes énekelt együtt, klasszikus kórusműveket és népdalcsokrokat. Szerintem nagyon jóízű délután volt, meg tudtuk mutatni, mivel foglalkoztunk addig, nagyon jó volt a hangulat, jó érzéssel távozott mindenki. Nem tudom, ezt idén sikerül-e megismételni. Egyelőre kiküldtem a körlevelet, és várom a válaszokat. Nem szeretném, ha megszűnne az Éneklő ifjúság, mert ez a város ennél többet érdemel. Bár nem vagyok bajai, de ennyi év után már része lettem a városnak, és úgy érzem, az erkölcsi kérdés, hogy valaki képes-e elkötelezetten végezni a munkáját. Számomra fájdalmas, ha nem tudunk együtt dolgozni azon, hogy ebben a városban, ahol kitűnő a zenei képzés, van már egy remek szimfonikus zenekar is, vannak jó hangszeres tanárok, érdeklődő fiatalok, és lenne elég lehetőség is, nem akarunk munkát belefektetni egy ilyen rendezvény megszervezésébe. Hiszem, hogy lesz idén is egy Tavaszi Énekes Találkozó!
– A Filharmónia diákkoncertjeinek szervezése viszont sikersorozatnak nevezhető.
– Már nem is emlékszem, mióta tart, vagy ki kezdte el. Nyilván ők maguk jelentkeztek be a városba, aztán néhány éve úgy látták egyszerűbbnek, ha lesz egy helyi szervező, és engem kértek fel, mivel sok iskolával volt kapcsolatom. Nekifogtam, és egy idő után teljesen természetessé vált ennek a szervezése is.. Évente három alkalom: ősszel, februárban és áprilisban jönnek Pestről és Kecskemétről a legkülönbözőbb összeállítású együttesek, énekesek, és adnak koncerteket általános, illetve középiskolás gyerekeknek, egy tanórányi keretben. A zöme nagyon színvonalas hangverseny, megfizethető áron. Ma is, amikor tudjuk, hol tartanak az árak, és mennyibe kerül egy könyv, színház- vagy hangversenyjegy, 1900 forintért három koncerten vehet részt a gyerek: ez igen barátságos ár. Nehezen indult, de a végére már 250 jegyet stabilan értékesítünk, jönnek diákok a Gyakorolóból, a Szent László ÁMK-ból, az Újvárosi Általános Iskolából, a III. Béla Gimnáziumból, az ÉZI-ből és most már nagy örömömre a Szent Balázs Katolikus Általános Iskolából is, ahol óraadóként tanítok. Jó, hogy legalább évente három alkalommal ilyen stílusú zenét is hallhatnak a fiatalok élőben, mert teljesen más élményt jelent ez, mint pl. egy énekórán ugyanazt felvételről hallgatni.
– Mit tapasztaltál hosszú pályafutásod során, mit adott hozzá a gyerekek neveléséhez, személyiségéhez a zene, az éneklés?
– Az ÉZI-ben heti négy énekóra adatott meg, ami sok szempontból ajándék: több zenét lehet megmutatni, nyilván több zeneelmélettel is lehet foglalkozni, bár ez nem épp a gyerekek kedvence. Számomra a zenehallgatás olyan különleges része a zenével való foglalkozásnak, oktatásnak, amikor a zenét hallgató külön egységet alkothat a zenével. Az ÉZI-ben lehetőségem nyílt arra – bár próbálom máshol is, csak heti egy énekóra esetében erre sokkal kevesebb az idő –, hogy zenehallgatásra szoktassam a gyerekeket úgy, hogy csak a zenére figyeljenek, minden mást kapcsoljanak ki, csak a zene és ő legyen. Voltak olyan élményeim, hogy elindítottam egy zenedarabot, és a gyerek elkezdett sírni. Vagy elaludt. Vagy megnyugodott. Vagy felvidult. Ezt mind a zene hatása hozhatja ki a belőlük. És ha a gyerek erre képes, és olyan a közösség is – szerencsére voltak ilyen osztályok –, akkor erre lehet jól reagálni, elhangozhat egy-két megfelelő mondat az adott helyzetre alkalmazva, ami már nem a zenéről szól, de a zene eszközével történt. Így derülhetett ki pl., hogy egy gyerek gyászol, és a zene segített ezt feldolgozni. Ilyesmi többször előfordult, és persze vannak a kórusélmények is, amikor megszólal a harmónia. Nemcsak felnőttként éltem meg az Ad Libitumban azokat a ritka pillanatokat, amelyeket nevezhetünk katartikusnak is: nekem ez tényleg megadatott néhány alkalommal. A gyerekekkel másként élem meg, de a gyerek is érzi, látni rajta, sőt, valahogy ki is fejezi az érzéseit. Előfordult olyan is, hogy egy régebbi tanítványom keresett meg, és kért, hogy küldjek neki zenét, mert elkezdett klasszikus muzsikát hallgatni, és tetszik neki. Ekkorra értek be az énekórák, nála később jött a hatás. Mostanában sok ilyen impulzus ér. Vagy Érsekcsanádon a szülők hozzák kórusra a gyerekeiket, és elmondják, hogy amikor ők jártak a kórusomba, az nekik milyen sokat adott, sőt, szívesen ott is maradnak a próbákon, és hallgatják. Ezeket én ajándéknak élem meg. A világ változik, de van, ami örök: a jó zene mindenképpen az.
– Nemcsak az énekhangod szép, de azt is jó hallgatni, amikor beszélsz. Sosem akartál ezzel kezdeni valamit?
– Dehogynem. Mint minden kislány, én is szerettem volna színésznő lenni. Nagyon szerettem a verseket, kicsi korom óta verset mondtam sőt, ha tehetem, mondok ma is. Már felnőttként mondták, hogy jó az orgánumom, hogy jó engem hallgatni. Megfordult a fejemben a szinkronszínészet is, de elvetettem az ötletet. Szívesen csatlakoztam volna akár a Bajai Fiatalok Színházához is, de én mindig reggeltől estig tanítottam, és egyszerűen nem fért bele több elfoglaltság az életembe. De talán a nyugdíjas éveimben tudok majd ezzel az iránnyal is foglalkozni, vagy ha bárki megkeresne valami jó feladattal, azon is elgondolkodnék. Dolgoztam régebben a Bajai Rádióban is, kívánságműsort vezettem, híreket olvastam.
– Megalakulása óta tagja vagy az Ad Libitum Kórusnak. Belső késztetés volt, hogy felnőttként is énekelj kórusban?
– Tanítóképzősként jártam a Liszt kórusba is. 1991-ben született Dorka lányom, és az év novemberében kezdődött a toborzás az Ad Libitumba. Elmentem az első alkalomra, amikor még csak néhányan voltunk, ezért én a lányom születéséhez kötöm az Ad Libitum születését. Akkor még az ÉZI-ben tartottuk a próbákat, utána pedig a város különböző pontjain. Az alapítótagok közül mára nagyon kevesen maradtunk, én vagyok az egyikük. Harminckét éve tart ez töretlenül, és nagyon sokat adott: a legőszintébb barátságokat, szakmai fejlődést, rengeteg közösségi élményt, világjárást, hiszen számos olyan helyre jutottam el, ahová másként biztosan nem sikerült volna. Azt szoktam mondani: nálam a család és a barátok után a kórus következik.
– A gyerekeid milyen irányt követtek?
– Mindketten a gyakorló általános iskola zenei tagozatára jártak (akkor még volt ilyen). A fiamnak rendkívül jó hallása és remek hangja van. Kamaszkorában együttest alapított, megtanult gitározni. Manapság már édesapaként a gyerekének gitározik, aminek nagyon örülök. Nem zenész lett, más utat választott. Sopronban végzett vadgazda-mérnökként, a Mecsek Zrt.-nél dolgozik, és most elkezdte a jogi egyetemet is. Hobbiból zenél, de napi szinten, és verseket is napi szinten olvas. A lányom énekelt a bélás kórusban és a fiam együttesében, neki is jó hangja van, ő is a fiának énekel most nap mint nap. Szociálpszichológus lett, jelenleg családterápiát tanul. Úgy érzem, amit mi szülőként adhattunk nekik, azt ők egy másik szinten ugyan, de továbbviszik.
– Vannak olyan egykori tanítványaid, akik követtek a pályán?
– Nem biztos, hogy engem követtek, követnek, de remélem, adtam valamit a döntésükhöz. A teljesség igénye nélkül: kollégám most a Liszt AMI-ban Horváth Katalin fuvolatanár, akit a gyakorlóban tanítottam. Felső Dorottya, egykori csanádi tanítvány jelenleg zongoratanár, Csilics Emma, akit az ÉZI-ben tanítottam, főiskolai hallgató ének-zene szakon, Kerekes Sámuel (szintén egykori ÉZI-s diákom) a Zeneművészeti Szakközépiskolában tanul majd tovább.
– Milyen elismerések értek a pályádon?
– Emberi-szakmai elismerések a hétköznapokban bőven értek, gyerekek, szülők, kollégák részéről, illetve olykor-olykor a minősítőkön is. Mást nem kaptam, a jelenlegin kívül, ami számomra meglepetés volt, és mélyen meghatott. A Baja Város Kultúrájáért kitüntető díjban a legnagyobb része nyilván a zenének van, de azért egyebet is képviselek, hiszen több mint egy évtizede zsűrizek versmondó, mesemondó, népdaléneklési versenyeken, és magam is szerveztem több ilyet. Hiszem, hogy ezek is mind beletartoznak ebbe az elismerésbe.
– Mit szeretnél még elérni?
– Nagyon szeretnék a jelenlegi kórusommal még eredményeket elérni, ehhez azonban az kell, hogy a gyerekek jöjjenek, és szeressenek énekelni. Ma már ezt egyre nehezebb kihozni a fiatalokból, de az a vágyam, hogy ezt még, amennyire lehet, át tudjam adni. Napi szinten megélem, hogy egyre több energiát kíván megértetni a szülőkkel, hogy ez jó és fontos, hiszen az érzelmi intelligenciát táplálja, a gyerek pedig csak nyer vele, ha ebben támogatjuk. Az ókorban nem véletlenül volt teljesen természetes és életszerű, hogy valamilyen szinten mindenki foglalkozott zenével: aki nem tudott hangszeren játszani, énekelt, és ha ő maga nem, akkor a szolgája, ő pedig hallgatta. Mert a zenével való foglalkozás jobbá teszi nemcsak a lelket, az embert, hanem a világot is.
