Dr. Michna Ottóné Ablonczy Ágnes
Fordulatokkal teli élet az övé. Születésétől fogva az. Különös csengésű neve alapján azt gondolná az ember, hogy más országbeli, pedig csak egyik szülője, névadó édesapja volt olasz, édesanyja magyar, Kalocsa város szülötte: Galambos Erzsébet. Az olasz Moretti család afféle művészfamília volt, s ahogy olvastam róla, volt köztük, aki zenében, más a festészetben, megint más az irodalomban, s ki tudja még, mi mindenben jeleskedett. Az édesapa, Leopold Moretti, világot járó építészmérnök volt, egy ott nyert megbízatás, építészi munka miatt került Olaszországból Törökországba.
Fiaik Ankarában, lányuk, Gemma, Isztambulban született 1932-ben. Nem sokáig éltek ott, kislányuk két éves volt, amikor visszaköltöztek Kalocsára. Ahogy tőle hallottam, odaadón szerető, bölcs édesanya nevelte őket. Édesapjukat keveset látták, mindig úton volt: hol itt, hol ott akadt feladat, voltaképpen csak rövid időre, vendégként érkezett vissza hozzájuk.
Kalocsán járt iskolába az apácákhoz, majd óvónői diplomát szerzett. Végzés után először Salgótarjánba került, ott kapott óvónői állást. Épp szünidőben, édesanyjához hazaérkezve, Kalocsán találkozott először Bánáti Tiborral, aki úgy mesélte később, hogy első látásra beleszeretett a bájos, kedves lányba. Akkor, 1951 nyarán volt az a hajószerencsétlenség, amikor a Bajáról Kalocsára tartó Dömös személyszállító hajó aknára futott, felrobbant, és elsüllyedt. A fedélzetén utazók közül sokan odavesztek akkor. Ők is a fedélzeten voltak, a vízbe taszítódtak, de csodával határos módon mind a ketten megmenekültek. Többféle, mesébe illő változatot hallottam arról, hogy és mint, s ki által történt ez a menekítés, ami tény: néhány hónap múlva összeházasodtak. Bajára költöztek, ahol férje állást kapott. Két gyerekük született, Gemma és Tibor.
Rövid ideig óvónőként dolgozott, majd az Ady Endre Városi Könyvtárban talált szíve szerinti feladatot a könyvek birodalmában, a könyvtárosok és a könyvtárt látogató olvasók között. Szakképesítést szerzett, s két évtizeden át volt odaadó, lelkes munkatárs. Aztán számára is váratlanul, egy fellobbanó új szerelem nyomán, új fordulat következett életében.
„Valaki elment,/ vissza se nézett,/ nem is búcsúzott,/ semmit sem érzett/ az elmúlt szépből,/ a régi lázból./ Jaj hamar ősz lett/ a forró lázból.” (Búcsú)
Első férjétől elvált, és férjhez ment ifj. Gira Lászlóhoz, főnöke fiához. Két kislányuk született, Krisztina és Ágnes. A hetvenes években mérnök párjával és gyerekeivel Nagyatádra kerültek, onnan költöztek néhány év múltán Szombathelyre. És ott is, a távolban is, mindvégig könyvtárban dolgozott.
Mindig bajainak mondta és érezte magát. Baja városában élő gyerekei, unokái, a feledhetetlen kapcsolatok, barátok és ismerősök, a szívének kedves terek, épületek, utcák, a vízpart, mindig visszahozták. Évek múltán, mikor már tehették, visszaköltöztek Bajára.
„Nem evezek, csak hagyom, hogy sodorja/ a nagy folyó, az öreg csónakot,/ két oldalt zöld, gomolygó füst az erdő,/ és fenn a felhők szürkék és vakok./ Márványos út a méla, szép folyó,/ mélye sötét, sosem múló titok,/ a fölé hajló, megrezzenő ágak/ ráhullajtják a hűvös harmatot./ Kezem kinyújtom, ujjaim között/ a víz sodródik, surran, elfolyik,/ ködbe vesző partnak homokja beissza/ a hozzásimult habok cseppjeit./ Nem evezek, visz, ringat a folyam,/ szemem lezárom, már itt vagy velem./ Ki tudja, egyszer majd elhagysz te is,/ őrző tenyeremből elszöksz, mint a víz,/ mely hűtlen hűvös, örök rejtelem.” (A Dunán)
Középiskolás kora óta írt verseket, melyek helyi lapokban és antológiákban jelentek meg. Tagja volt a bajai Tóth Kálmán Társaságnak, majd néhány évvel később az általam vezetett irodalmi körnek is. Először tiszteletbeli tagként távolból küldött verseket lapunk számára, később visszajőve, hűséges látogatója lett a Sugó-körnek, kedvelt szerzője a rendszeresen megjelenő Jelkysváros című kiadványnak, résztvevője rendezvényeinknek. Támogathatta körünk első kötetének megjelenését, és együtt ünnepelhettünk kötetének bemutatóján. Összesen öt önálló kötete jelent meg: Felhők viszik az időt (2001), Tünékeny álmok (2006), Csendes kikötő (2009), Minden ami élet (2016), Néha még álmodom (2020).
Szeretett köztünk lenni, s mi örültünk, hogy jelenlétével gazdagít minket. Ő, aki szerelmese volt a titkoknak, csodálója a természetnek, szeme és lelke egyszerre nyílt emberre, világra, fényre, árnyékra, apró jelekre, örök csodákra. Távol állt tőle minden hivalkodó harsányság, verseiben megszólaló hangja megkapóan egyszerű, szelíd, könnyed, mégis magával ragadó, könnyre, mosolyra indító. Akaratlanul a fénybe mártózik a sorait olvasó ember.
„Emlékezz rám mosollyal,/ így szeretném./ Maradjak az a régi –/ néha szeszélyes, bolondos, boldogtalan és boldog –/ aki valaha voltam./ Emlékezz rám örömmel./ A rossz napokat feledd el,/ gondold azt, hogy az életünk/ egy csodás, nagy kaland volt,/ a mi külön kis szigetünk./ Ahova egyszer talán/ egy másik életünkben/ még visszatérhetünk./ Így szeretném.” (Így szeretném)
Sok éven át, hétről hétre könyvtári irodalmi körünk mindegyikünk által szeretett és nagyra becsült tagja volt. Mi több mint hét esztendeje elkerültünk Bajáról, azóta nem találkoztam vele. Most érkezett a hír. Elment. Kilencven esztendőt kapott. Élni, örülni, alkotni.
„Jöttem,/ és ki tudja,/ hogy meddig,/ itt leszek./ Jön egy nap,/ amikor /örökre / elmegyek./ Emlékeznek/ majd rám,/ talán/ egy ideig,/ emlegetnek is,/ ki úgy – ki így./ Mint valakit,/ aki barát volt – / vagy nem,/ talán csak egy arc/ a sok közül,/ egy idegen./ Vagy egy ember,/ aki jelét/ otthagyta a szíveden.” (Egy élet)
Önálló kötetei:
Felhők viszik az időt – 2001.
Tünékeny álmok – 2006.
Csendes kikötő – 2009.
Minden ami élet – 2016.
Néha még álmodom – 2020.
