Keresztes Józseffel bencés indíttatásról, négy évtized tanításról, közéleti szerepekről
Mayer János
Az elmúlt négy évtizedben városunk oktatásának meghatározó alakja volt a dávodi származású KERESZTES JÓZSEF, aki nemrégiben vehette át a Kunszt József-díjat Bábel Balázs kalocsai érsektől. A korábban is sokféle módon jutalmazott, városunk kulturális életében korábban számos szerepet vállaló pedagógus pályája a III. Béla Gimnáziumban kezdődött, az MNÁMK-ban folytatódott, a Szent László ÁMK élén intézményvezetőként is kipróbálta magát, majd az utóbbi években Mélykúton dolgozott igazgatóként. A magyar-történelem szakos tanárnak a nyugdíjkorhatárt elérve végre újra lesz ideje olvasni, hiszen – mint mondja – sokáig csak jogszabályokat tanulmányozhatott. Az alábbi interjúban életpályájának olyan szakaszairól is mesélt, amelyekről tanítványai és kollégái is csak keveset tudhatnak.
– Családom mindkét ága dávodi eredetű, bár a Kereszteseknek Hercegszántón is van rokonsága. Anyai felmenőim a Törkő– és Kordé-ági őseim, mindkettő régi dávodi család. Amikor anyai nagyszüleim egymásra találtak, nehéz helyzetből indultak, és sorra születtek a gyerekeik. Nagyapám – akit én nem ismertem – ügyes, szorgalmas ember lévén nagy tekintélyt szerzett a faluban, a földművelés mellett jól forgatta a pénzt is: főleg lovakkal kereskedett, így falurészük egyik első cserepes háza volt az övék. Mélyről indultak, nehéz időket (kommün, gazdasági válság, 2. világháború) is megéltek, mégis szépen gyarapodtak. Ezt törte meg a téeszesítés, ami nagyapámat teljesen tönkretette, korai halálában biztosan ez is szerepet játszott. Nagyanyám – aki az olvasó asszonyok közé tartozott – viszont az én életemben is meghatározó volt. Társaival annak idején rendszeresen vásároltak könyveket a mozgó könyvárusoktól, és ezeket körbeadták egymásnak. A népi írók munkáit ennek révén nagyanyám alighanem jobban ismerte, mint az egyetemisták egy része, a Puszták népe volt a legkedvesebb olvasmánya. Nagyapám szorgalma és ügyessége, illetve nagyanyám olvasási hajlama rányomta a bélyegét a gyermekeikre is: igyekeztek taníttatni őket, bár nem volt egyszerű. Mindegyikük elkötelezett lett a tudás iránt, felnőttként is próbálták bővíteni a megszerzett iskolai műveltségüket. A másik, Keresztes-ági nagyszüleim az 1945 utáni felfordulásban hamar belesodródtak a kommunisták bűvkörébe, az MDP-ben próbálták építeni a karrierjüket, amely azonban még 1956 előtt derékba tört. Mire én felcseperedtem, apai nagyanyám már mostoha-nagyapámmal élt, akit én nagyon kedveltem. Elmondható tehát, hogy mindkét részről ambiciózus paraszti őseim voltak, bár eltérő módon keresték a boldogulást.
– Mit hoztál magaddal gyermekkorod Dávodjáról?
– Azt hiszem, nagyon sokat. Emlékszem, akkor nagyon rossz infrastruktúrájú falu volt, egyetlen kövesúttal, így aztán vagy por, vagy sár volt, átmenet nélkül. A szüleim generációja és az akkori faluvezetés is sokat tett azért, hogy ez megváltozzon. Amikor például járda vagy a vízvezeték-hálózat épült a faluban, abban kalákában mindenki részt vett. Azt is jó volt látni, amikor a 60-as évek második felétől működhetett a háztáji gazdálkodás, nagyon sokan lecsaptak a lehetőségre, és segítették egymást az emberek. Nekem is gyakori élményem volt, hogy pl. kukoricakapálásból hazafelé menet beálltunk még másoknak segíteni, ahogyan közénk is gyakran beszállt valaki, ha előbb végzett a saját munkájával. Az összefogás és közös munka élménye nagyon fontos volt a fejlődésemben. Ahogyan természetesen az iskola is, ahol mind alsó, mind felső tagozatban nagyon jó tanáraink voltak, nekik nagyon sokat köszönhetek. Emellett a plébánián is nagyon markáns közösség működött mindvégig, főképp az akkori fiatal káplánnak, Tajdina Józsefnek köszönhetően, tőle is rengeteget tanultam. Az iskolában a családból hozott olvasás iránti érdeklődés komoly megerősítést kapott tanítóimtól, majd főleg magyartanáromtól, Kiss Júliától. Fantasztikus volt, nagyon érzékenyen tanított, és jó érzékkel tudott hozzáadni az addigi tudásomhoz, de igazából a többi tanáromra is jó szívvel emlékszem vissza. A Baján élő egykori osztálytársakkal valamennyire él ma is a kapcsolat.
– Középiskolai továbbtanulásod hogyan dőlt el az ismert irányba?
– Nem volt egyszerű ügy, hiszen ez ellentmondásos korszak volt. Az általános iskolában is voltak velem kapcsolatos elképzelések az úttörőmozgalomban, de azokhoz le kellett volna mondanom a ministrálásról, amit nem akartam. Az akkori iskolavezetés némileg rossz néven vette azt is, hogy a pannonhalmi bencés gimnáziumba jelentkeztem, mert rájuk ez rossz fényt vetett. Főleg édesanyám álma volt ez, én eleinte nem voltam olyan lelkes, nem is gondolkoztam gimnáziumban. Csakhogy nyolcadikban új, nagyon fiatal és lelkes történelemtanárunk lett, aki meggyőzött arról, hogy nem mezőgazdasági szakközépben, hanem gimnáziumban a helyem. Így aztán eldöntöttük, hogy megnézzük Pannonhalmát, és lenyűgözött, amit láttam: rabul ejtett a történelmi környezet. A sikeres felvételnek nagyon örültem, de Dávodon még ekkor is megbízták az osztályfőnökömet, Bódás Lajos bácsit, hogy beszélje rá a családot arra: mégsem Pannonhalmát válasszam. Persze ő – vallását buzgón gyakorló baptistaként – igazából inkább megerősítette a szüleimet, mintsem lebeszélte volna.
– Milyen volt pannonhalmi diáknak lenni?
– Az első időszakban elég nehéz: nagy volt a távolság az addigi falusi életemtől, nem volt könnyű beilleszkedni, és a tandíj is komoly terhet rótt a szüleim vállára. Szerencsés volt viszont, hogy legalább nyolcan érkeztünk Baja környékéről, bár – a tiszántúli rész kivételével – szinte mindenfelől voltak osztálytársaink. Az iskolának megvolt a maga belső rendje, amelynek része volt az is, hogy az iskolakezdés után legközelebb csak november elején, halottak napjára, majd utána karácsonyra és húsvétra jöhettünk haza. Ezt az időt ki kellett tölteni: szabadon sportolhattunk, sokat túráztunk a Bakonyban, és volt a gimnáziumnak egy csónakháza is, így szinte minden hétvégén mehettünk a szentmise után Győrbe csónaktúrázni. Minden szombaton volt mozi, amelyet egy fiatal paptanár, Ambrus atya szervezett; fizika szakos létére nagyon jó érzékkel válogatta a filmeket, köztük művészi és minőségi kommerszebb alkotásokat is. Ő és Korzenszky Richárd is nagyon értett a filmekhez, bármikor lehetett erről beszélgetni velük. Jártam bibliakörre is, az atyákkal nagyon jó személyes kapcsolatba is lehetett kerülni: a történelemtanáromtól például rendszeresen kaptam olvasnivalót. Zárt világ volt, de sokat adhatott az embernek: támogatták a diákszínjátszást, volt folyóirat-olvasó, ott is sokat tanultam a sajtó értelmezéséről. Nem engedtek el bennünket nyáron sem: az osztályfőnökünk kerékpáros és vízitúrákat szervezett. A valláshoz való viszonyom is elmélyült ebben az időszakban, nagy türelemmel kezeltek minket, korszerű teológián alapult a nevelés, nem kényszerítettek senkit arra, hogy ebbe mélyebben bekapcsolódjon, amennyiben a kereteket elfogadta. Saját teológiai könyvtáramat is ott alapoztam meg. Osztályunkból egyébként hatan is papi pályát választottak, nekem ez nem fordult meg a fejemben, de például osztálytársam volt Schindler Mátyás bajai plébános, vagy éppen Szederkényi Károly, aki hosszú időn keresztül a Mária Rádió vezetője volt, sőt, a jelenlegi pannonhalmi főapát, Hortobágyi T. Cirill is. Sok fiatal tanárunk volt akkor, és mondhatjuk, hogy termékeny talajra hullott a vetésük.
– Mikor dőlt el a továbbtanulásod iránya? Volt-e alternatívája a tanári pályának?
– Nagyon korán eldőlt, hogy a történelemmel akarok kezdeni valamit. Történelemtanárom, Polán Hildebrand atya ugyan kissé félvállról vette a tanítást, de nagy tudású ember volt, és nagyon támogatta azt, aki tanulni akart. Kiválóan megtanította nekünk a forráskritikát. Az osztályfőnököm tanácsát megfogadva előbb közgazdaság-tudományi karra jelentkeztem, és bár a közös matematika felvételim várakozáson felül sikerült, nem vettek fel. (Hála istennek!) Nem próbálkoztam újra, hanem a szegedi bölcsészkarra adtam be a jelentkezést. A két felvételi között eltelt időben Baján dolgoztam; előbb a postán, majd a 9. sz. Volánnál kocsikísérő segédmunkásként tevékenykedtem. No, ez életre szóló tapasztalat volt! A gimnázium után jó bevezető volt ez az akkori világ általam nem ismert részébe.
– Szegeden aztán milyen körülmények között tanultál?
– Az egyetem előtt, a hadseregben összeismerkedtem egy mórahalmi sráccal, akinek volt egy parasztháza az Alsóvárosban, és társultam hozzá. Kissé nomád körülmények között éltünk ott három évig, de nagyon szerettük. Nagyon szerettem a csoport- és évfolyamtársaimat, és jó viszonyban voltunk a fölöttünk járókkal is. Nem volt épp korszerű az oktatás akkoriban, különösen ami a pedagógiai, didaktikai, pszichológiai képzésünket illeti. Viszont az oktatói karban többen is nagy hatással voltak rám és a társaimra, az egyetemnek általában is nagyon inspiratív légköre volt. Bár még kellett tanulnunk a munkásmozgalom történetét, de az akkor látott filmes feldolgozások már jelentősen felülírták a tananyagot. A történelem szakos diákok közül sokan kezdtek „másként gondolkozni”, és akár 1956-ot forradalomnak nevezni. Számunkra ezért nem is volt kérdés, hogy lesz rendszerváltás, csak azt nem tudtuk, mikor. Azzal a tudással érkeztem már a középiskolába tanítani, hogy a szocializmusnak vége, és a jövőt nem lehet erre alapozni. És az is fontos volt, hogy sok tanárunk ott állt mögöttünk, amikor a rendszer kereteit feszegettük.
– Kik voltak a meghatározó tanáraid az egyetemen?
– Irodalomból több ilyen is volt, pl. a régi magyar irodalmat tanító, igen lelkiismeretes Ötvös Péter, de mondhatnám a Balázs házaspárt (Balázs Mihály és Bencze Lívia), akik nagyon támogattak és védtek minket, de nagyon sokat tanultam Fried István tanár úrtól is, nála még a vizsga is olyan volt, mint egy továbbképzés. A filozófiát Tóth Tibor tanította, vele nagyon összebarátkoztunk, követte, mit csinálok, és olykor figyelmeztetett is, ha úgy látta, szükséges. És mindenképp meg kell említenem a történész Karsai László nevét, aki akkor került Szegedre, nagyon vehemensen antisztálinista volt, az ő kétéves szemináriuma akkor felszabadító erővel bírt. És biztosan tudnék további neveket is sorolni. A szakdolgozatomat az Arany János költészetében található bibliai motívumokról írtam, igencsak megküzdöttem érte. Ötödévesként ugyanis kijöttem tanítani, ifjú házas voltam, megszületett az első gyerekem, és mindezt megsínylette a munka, de elkészült.
– Milyen út vezetett első munkahelyedhez, a bajai III. Béla Gimnáziumhoz?
– Valahogy úgy alakult az életem, hogy sosem kellett munkát keresnem. Amikor negyedéves voltam, már ott dolgozott a feleségem korábbi csoporttársa, [Hodoványné] Varga Györgyi. Bálint László igazgató úr rajta keresztül üzent, hogy jöjjek be hozzá, mert tudna munkát adni. Bár én akkor még nem számoltam ezzel, de minthogy már a házasságkötést terveztük, és úgy gondoltuk, hogy itt telepedünk le, azt gondoltam: a lehetőséget meg kell ragadni. Magamtól aligha jöttem volna a „Bélába”, sokkal inkább szakközépben vagy szakmunkásoknál tudtam volna elképzelni magam, hiszen én is ilyen környezetből jöttem. Kezdetben tele voltam feszültséggel, szabályosan rettegtem. Az épülettől is, attól, hogy nekem gimnazistákat kell tanítanom, ráadásul korábbi tanítási gyakorlat nélkül, mindezt heti 22 órában; néha úgy tűnt, hogy bizonyos dolgokról a diákok is többet tudnak nálam. Viszont a testület nagyon jól fogadott. A mentorom Kovács Lászlóné Erzsike lett, de rajta kívül nagyon sok segítséget kaptam Szabó Kálmántól is. (Utóbbi esetben nem is annyira szakmai, mint inkább mentális téren.) Sok támogatást kaptam Mezeiné dr. Kopasz Máriától, Módos Györgynétől, Harsányi Lajos bácsitól, Bernschütz Sanyi bácsitól, Kelemenné Merk Zsuzsától, de szinte minden kollégámat elsorolhatnám: nagyon jó közeg volt ez egy pályakezdőnek. Voltak benne komoly és bohém emberek, idősebbek, középgenerációsok és fiatalabbak is. A legtöbbet viszont Bálint Laci bácsitól tanultam, határtalan műveltsége volt, és beszélgetéseink során mindig találtunk közös témákat, pedagógiai szempontból is nagy segítségemre volt.
– Melyik tárgyadat szeretted jobban tanítani?
– Ilyen különbséget nem tettem, bár a történelem iránt jobban érdeklődtem, a nyelvtanhoz meg annyira sosem értettem, megtanulni sem tudtam, még ha sok gondot is fordítottam rá. A Bélában mindkét tárgyat tanítottam, a német központban inkább csak magyart, a Szent Lászlóban viszont történelmet, Mélykúton, az általános iskolában pedig ismét mindkettőt oktattam. Viszont a gimnáziumban olyan igényes diákcsoportjaim álltak össze, hogy őket kiszolgálni nagyon izgalmas feladat volt, sokat kellett dolgoznom ehhez. A 90-es évek derekán a fakultációs csoportjaim diákjaiban erős volt az igény, hogy mai magyar és külföldi irodalmat olvassanak a felvételire készülés mellett is. Velük már Nádast, Esterházyt, Hajnóczyt, Hrabalt, Hellert stb. is feldolgoztunk, és szabályosan falták ezeket. Ebben nekem is hatalmas munkám volt, hiszen egy év alatt akár 4-5 ilyen regényt is feldolgoztunk, és nem azért, mert rájuk erőltettem! Mindemellett nem is felvételiztek rosszul. Sőt, ezekre az órákra más iskolákba járó barátaikat is elhozták, akik csak erre a faktra jártak hozzám. Ezek a délutáni órák minőségben messze felülmúlták a délelőttieket, az oda járó diákok maguk is sokat adtak nekem. De hasonlók voltak a történelem fakultációs óráim, még a német központban is. Vagyis: igazából mindkét tárgy oktatását nagyon szerettem.
– Mit éltél meg bélás tanári pályafutásod csúcspontjaiként, illetve volt-e mélypontja?
– A 15 év alatt kudarcokat – amelyek egy része saját hibámból, más része a körülményekből adódott – természetesen megéltem, de igazi mélypontról nem beszélnék, a pályám „áldott évei” az 1986-tól 2005-ig tartó időszakban voltak. (Ennek a vége már az MNÁMK-ban ért.) Ekkor nagyon pörgött az életem: még Szabó Kálmántól örököltem a filmklubot, amely utána az Ifjúsági Házzal együttműködve városi szintre emelkedett. Ehhez jött a 90-es években a kerékpárosklub, majd egy véletlen folytán az iskolai színjátszás, aztán a 90-es évek derekán a megújult iskolaújság, a Bélap szerkesztése is. E tevékenységekből valamit sikerült átmentenem a német központba is, bár mivel akkor újra elkezdtem tanulni, az már sok időt elvett e tevékenységekből, az 1998-ig tartó időszak afféle aranykor volt az életemben.
– 1997-ben az MNÁMK tanára lettél. Mi volt az oka a munkahelyváltásnak?
– Nagyon sokáig a Béla hatosztályos képzését éreztem olyan rendszernek, amelyben tanár és diák is kiteljesedhet, főleg mert az volt az alapkoncepció, hogy szabadítsunk fel tereket, amikor a diáknak nem kizárólag tanulással kell foglalkoznia; az én említett aktivitásaimra is ez adott lehetőséget. Nagy szerelmem volt a hatosztályos képzés, de úgy éreztem, hogy nem abba az irányba fejlődik, ahová én szeretném, és ebben nem tudok már megalkuvás nélkül dolgozni. Végül egy véletlen folytán értesültem arról, hogy az MNÁMK magyartanárt keres, ekkor jelentkeztem dr. Knáb Erzsébetnél. Fájdalmas volt, mert nekem a mai napig a Béla „az igazi” iskola, de akkor úgy éreztem, hogy jó döntést hoztam. Igaz, ez azzal is járt, hogy a „Frankelban” a történelemoktatásból szinte teljesen kimaradtam, ami eleinte nagyon hiányzott. (Ott a tárgy tanítása német nyelven zajlik – M. J.)
– Mennyire voltál képes integrálódni az ottani, teljesen más összetételű, magyarországi svábokból, németországi vendégoktatókból, az intézményhez erősen kötődőkből is álló tantestületbe?
– Egy biztos: ott sohasem voltam annyira otthon, mint előtte a Bélában. Talán jól látják, akik azt mondják, hogy egy kicsit a „kint is vagyok, bent is vagyok” volt érezhető velem kapcsolatban. A diákok viszont teljesen elfogadtak, jól is éreztem magamat közöttük; amikor a diákönkormányzatért felelős tanár lettem, sok értékes dolgot hoztunk létre együtt iskolán kívül, városi szinten is. Osztályfőnök voltam a Bélában és az MNÁMK-ban is, mindegyik osztályommal kapcsolatban voltak is elképzeléseim, de ezek nem mindig valósultak meg. Ez talán nem is baj, de azt hiszem, soha nem tudtam elég időt szánni arra, amennyit kellett volna, mert mindig rengeteg dologgal foglalkoztam a tanítási időn kívül is. Ezért talán mondhatom, hogy tanításban, egyéb tevékenységeimben sikeresebb voltam, mint az osztályfőnöki munkámban.
– A tanári pályádon mit éltél meg sikerként?
– Nem voltam az a típus, aki sokat készít fel tanulmányi versenyekre, de még így is megadta a jóisten, hogy egyes diákjaim országos versenyeket nyertek. (Időnként olyankor is én kaptam az elismerést, amikor a felkészítés valójában nem az én munkám volt.) De a versenyeztetés nem volt az erősségem. Sokkal nagyobb sikert jelentettek nekem a már említett faktos csoportjaim, illetve az első, még nem annyira szerencsés érettségi vizsgák után, amikor a vizsgázóimon már láttam azt, hogy sikerült elérnem: az irodalmat ne csak néhány adat megtanulására használják, hanem megértsék, hogy a gondolkodásukat is lehet fejleszteni ezzel. Ilyen sikerből nekem jócskán kijutott, még ha meg is kellett tanulnom, hogy ez magától nem megy.
– Hogy lettél aztán a Szent László ÁMK vezetője? Nem lehetett könnyű „kívülről” egy kész tantestület élére állni…
– Az iskolafenntartó nővérek kerestek meg két évben egymás után. A második felkérést elfogadtam. A változás krízissel jár. Aki idegenként érkezik egy intézmény élére, annak ezzel számolnia kell. De az is fontos, hogy sok előnnyel járhat, ha egy vezető nem az intézmény köreiből kerül ki. Ha sikerül jól illesztenie elképzeléseit az iskola szerkezetéhez, a munkatársak összetételéhez, a meglévő ambíciókhoz, sok támogatóra találhat. Én is szép számmal találtam ilyen támogatót. Az óvoda akkori vezetője, Hornyák Ferencné sokat segített nekem, ahogy a kollégiumot vezető Kovács Attila és a szakképzést irányító Fekete-Kovács Győző is. Ők az intézmény és a változás iránt egyaránt elkötelezett vezetők voltak. Sok jó pedagógus dolgozott azokban az években a Szent László ÁMK-ban. A testnevelők és a nyelvtanárok között különösen sokan akadtak, akik megértették és támogatták elképzeléseimet. Ennek statisztikai kimutatásokkal igazolható eredményei is lettek: a gimnáziumban a nyelvvizsgák száma tíz év alatt megduplázódott, az ÁMK csapatai hat országos döntőt vívtak azokban az években. Komoly eredményeket értek el tanulók az OKTV területén is. Mindeközben számos pályázatot nyertünk, amelyeknek köszönhetően az intézmény épületeinek jelentős része is megújult. Az ÁMK kulturális élete is fejlődött. Sikereket ért el Lex Orsolya vezetésével az Iringó Népdalkör, Dely Géza vezetésével a Rábl Színpad, és nagy örömömre 2014-ben Hosszúné Balla Lenke tanárnő segítségével egy újabb kórus is megkezdte működését.
– Miért ért véget 10 év után ez a történet?
– 2014-ben megkeresett néhány városi sportvezető azzal a gondolattal, hogy hozzunk létre egy sportgimnáziumot az ÁMK keretein belül. Az iskola fenntartóival egyeztetve elkezdtük az új tagozat előkészítését. Meglepően sok támogatója volt az elképzelésnek Baján és minisztériumi szinten is. 2015 tavaszára minden szükséges dokumentum elkészült, és a minisztériumi engedélyeztetés előkészítése is megtörtént, de ekkor fenntartói szinten már nem támogatták a sportgimnázium ügyét. Ezt én természetesen tudomásul vettem, de úgy döntöttem, hogy 2016-ban, amikor lejár az igazgatói megbízásom, nem maradok a Szent László ÁMK-ban.
– Milyen volt a középfokú oktatás után általános iskola élén dolgozni?
– Láttam már ilyet, mégis új tapasztalat volt, ráadásul Mélykút hátrányos helyzetű település, így az iskola is sok problémával küzd. Nagyon szép éveket töltöttem ott. Az igazgatóváltás ott sem volt egyszerű, de már jóval nagyobb rutinom volt ebben, mint a Szent Lászlóban, másrészt a két, már korábban e pozícióban lévő helyettesemmel azonnal megtaláltuk a közös hangot. Hamar láttuk, melyek a problémák, mit kellene javítani, és a polgármester úrral többször leülve azt is megtudtam, hogy a helyi közösség mit szeretne elérni. Ezért ott könnyebb volt az indulásom, és az elfogadottságom is sokkal erősebb volt mind a szülők, mind a kollégák szemében. (Az első ciklusom után 93%-os volt a támogatottságom.) Kiváló pedagógusokat ismertem meg Mélykúton, sok segítséget kaptam a helyi plébániától és az egyházmegyétől is. Nagyon sikeres lett az iskola a sport és a művészeti élet területén egyaránt. Marasztaltak volna tovább is, és sok szempontból szívesen maradtam is volna még, de most úgy érzem, hogy ahhoz, ahová eljutottunk az évek alatt, már nem tudnék hozzátenni. Hogy ott még jobb iskola legyen, nálam fiatalabb, dinamikusabb, az új kihívásokhoz alkalmazkodni tudó vezetőre van szükség. És szerencsére akad is ilyen, tehát jó szívvel tudtam átadni a helyemet. Az elmúlt negyven év rengeteg időt vett el a családomtól, a következő éveket szeretném inkább nekik szentelni.
– Voltak korábban kirándulásaid a politika irányába, indultál képviselőjelöltként is önkormányzati választáson. Mi motivált ebben?
– Kétszer vállaltam az indulást, mindkétszer engem kerestek meg: 2002-ben az MDF, 2006-ban a Fidesz indított el. Az első alkalommal nem láttam bele sem a nagy-, sem a helyi politikába, és hagyományosan jobboldali szavazóként úgy gondoltam, egyfajta összekötő kapocs lehetek a jobboldal két ereje között. Ebből semmi nem valósult meg, nem is kerültem be a képviselő-testületbe, bár jó eredményt értem el a választási körzetemben. A második alkalommal a Fidesz indított el az Újvárosban. Nem gondoltam, hogy az akkor szintén ÁMK-t vezető Nemes Gáborral szemben nyerhetek, de abban bíztam, hogy sok szavazatot szerezhetek, amelyek a végső elszámolásnál majd sokat érhetnek. Néhány szavazatnyi előnnyel valóban Nemes Gábor nyert, én pedig utána hamarosan be is fejeztem a politikai tevékenységemet.
– Több komolyabb kitüntetést is kaptál pályád során. Mit jelentenek ezek a számodra?
– 2013-ban kaptam meg a Baja Város Oktatásáért elismerést, és az iskolanővérek javaslatára kaptam Szent Gellért-díjat is, idén pedig az érsek úr kezdeményezésére a Kunszt József-díjat. A bajai városi elismerést igen jó szívvel fogadtam, már csak azért is, mert olyanokkal együtt vehettem át, akiket nagyra tartottam. A legutóbbi elismerés pedig azért kedves, mert régóta látom, hogy az érsek úr munkatársaival milyen sokat tesz az oktatásért, nagyra is tartom a tevékenységét, és akik erről döntöttek, számomra megkérdőjelezhetetlen tekintélyek.
– A családi életedről mit lehet megtudni?
– A feleségemmel [Kubovics Margit nyelvtanár – M. J.] 1977-ben, az érettségink évében ismerkedtünk meg, és örülök annak, hogy azóta is kitartott mellettem, nagyon jó családi közeget hozott az enyém mellé. Két lányunk van; az egyiküknél két unokám is, az erőm jó része körülöttük forog. A nagyobbik lányom, Judit kommunikáció szakon végzett, Budapesten él, vállalati belső kommunikációval foglalkozik, elég nehéz munkája van. A kisebbik, Anikó dietetikus, de többféle végzettsége is van: fitnesszel, jógával és szakácskodással is foglalkozik, ezekből próbál valamit létrehozni, családjával Abaligeten él, jórészt Pécsett dolgozik.
– Mit tervezel a közeljövőben vélhetően megnövekvő szabadidődben?
– Elég sok elmaradt dolgom van, amit szeretnék elvégezni (mert dolgozni ezután is fogok), egyelőre viszont inkább örülök, hogy nem kell minden reggel munkába járnom. Olvasás terén is rengeteg elmaradásom van, viszont a pedagógiai szakirodalom alighanem jobban fog porosodni a polcomon. Óvatosan mondom, de azt hiszem, a magyar történelmi regényeknek egyfajta reneszánsza van mostanában, és ezek között több izgalmasat is látok, most pl. Wodianer-Nemessuri Zoltán 16-17. századi történelmi trilógiájába kezdtem bele. Ez a korszak, a magyar-török háborúk időszaka egyébként is nagyon érdekel, és ma már sok olyan történelmi munka is megjelent, amely ennek nemzetközi vonatkozásairól is beszámol. De egyébként is szépen felgyűltek az olvasnivalóim, minthogy a 2005 óta elmúlt évek során jobbára csak jogszabályokat volt alkalmam tanulmányozni… Egyebek mellett ez is oka volt annak, hogy nyugdíjba vonultam, mert így újra van lehetőségem értékes dolgokat olvasni.
