Kőszegi Henrikkel nehéz ifjúságról, tanári pályáról, a német gimnázium hőskoráról
Zalavári László
Beszélgetőtársam ma már szépkorúnak számít, hiszen tavaly novemberben kerek évfordulót, 90. születésnapját ünnepelhette, amelyről egykori munkahelyén – ahol közel négy évtizeden át dolgozott – is megemlékeztek, köszöntötték őt. Nem született bajai: munkája révén került városunkba 65 évvel ezelőtt, de az idők folyamán a város köztiszteletnek örvendő polgára lett. Lassan tíz év már, hogy megözvegyült, így különösen fontos számára, hogy barátaival rendszeresen találkozhasson; igaz, mára a közös sportolást felváltotta immár az „ördög bibliája”, azaz a kártya forgatása. KŐSZEGI HENRIK az MNÁMK nyugalmazott tanára, korábban bő egy évtizedig az előd Frankel Leó Német Nyelvű Gimnázium igazgatója volt. Német nyelv és irodalmat oktatott, s lelkiismeretességével is hozzájárult a magyarországi német nemzetiség nyelvének megőrzéséhez és továbbadásához.
– Gyermekekben gazdag családba születtem 1933. november 27-én, Hartán, ebben a Kalocsához közeli német ajkú faluban. Édesapám, eredetileg Kuncz Henrik 1897-ben született, míg édesanyám, Róth Mária 1899-ben; 1919-ben kötöttek házasságot. Ezt követően 22 év alatt tíz gyermekük született, közülük nyolcan értük meg a felnőttkort. A legelső testvérem szintén Henrik névre hallgatott, de csecsemőkorában elhunyt, ezért kaptam később ugyanezt a keresztnevet. Őt követte Magdolna, Mária, Péter András (édesanyám két testvére az I. világháborúban hősi halált halt, róluk kapta nevét bátyám), Teréz, János, majd én, utánam pedig Krisztina, Boldizsár (ő is gyermekkorában meghalt), végezetül Erzsébet húgom. Mára rajtam kívül két, fiatalabb lánytestvérem maradt meg, ők ma is Hartán élnek. Óvodába, majd elemi iskolába is szülőfalumban jártam, utóbbi menet közben általános iskolává alakult. Édesapánk több mindennel foglalkozott, hogy eltartsa népes családját. Volt két hold földünk, de három részre osztva a település határában. Vásárolt ócskavasat, amit egy kalocsai kereskedőnek adott el (ezért egy időben„Vasas Kuncznak” hívták), emellett nyersbőrt (pl. frissen levágott birkáét) is vett és továbbadott, valamint egy módosabb gabonakereskedőnek is segített a beszerzésben. Közéleti emberként tagja volt a falusi fúvószenekarnak és az önkéntes tűzoltóegyletnek is. A második világháború végén, az oroszok bejövetelekor nemzetőrként is szolgált, feladataik közt nemcsak a rend fenntartása szerepelt, hanem emberek összeszedése is malenkij robotra. Miután nem jött össze a kellő létszám – mert mindenkinek mondták, hogy bújjon el –, őket hurcolták el, szerencsére apámnak valahol Kiskunhalas környékén sikerült meglépnie a szállítmányból. Sajnos útközben összeszedett valamilyen betegséget, amelynek következtében 1949-ben, 52 éves korában elhunyt. Előtte még a magyarosítási hullámban megváltoztatta a nevünket Kőszegire, akkoriban az egyik szomszédunk Schneiderből Sziráki, a másik Kleinből Karácsonyi lett. Halálakor a nagyobb testvéreim már mind házasok voltak, a húgaimmal mi voltunk még otthon. Ekkor a földreform révén már 10 hold földünk volt, amire jutott egy tehén és két ló, apánk halálát követően másfél-két évig rám hárult a gazdaság vezetése, mert Jani bátyám éppen a katonai szolgálatát teljesítette. Amikor aratni kellett, azt sem tudtam, hol kezdjem: a búzát belepte a folyondár, rendesen asztagot rakni sem voltam képes, amikor Bandi bátyám meglátta, szörnyülködött.
– Hogyan lettél gazdálkodóból pedagógus?
– Édesapámhoz hasonlóan én is érdeklődő ember voltam, és 1949 körül beléptem az EPOSZ-ba (Egyesült Parasztifjúság Országos Szövetsége), majd annak megszűnte után a DISZ-be
(Demokratikus Ifjúsági Szervezet, a KISZ /Kommunista Ifjúsági Szövetség/ elődje – Z. L.), 1950-51-ben helyi titkár is voltam. A szervezetnél rendszeresen kaptunk különböző szórólapokat, és az egyiken szerepelt a felhívás, hogy lehet jelentkezni szakérettségire, majd azt követően továbbtanulni. Az általános iskola 8. osztályát kitűnőre végeztem, szerettem olvasni, de a már említett családi körülmények nem tették lehetővé, hogy középiskolába jelentkezzek, erre nyílt ekkor lehetőségem. Kiskőrösön volt a felvételi meghallgatás, amelyre Solton keresztül kerékpárral mentem. A bizottság előtt közöltem, hogy érettségi után hídépítő mérnöknek szeretnék tanulni – valamiért megtetszett ez a szakma a kínálatból. Erre nagy meglepetésemre megkérdezték, hogy nem akarnék-e inkább német szakra menni. Igenlő válaszom után német–magyar tanárnak vettek fel. A tanfolyam megkezdése előtti nyáron Sztálinvárosban (ma Dunaújváros – Z. L.) dolgoztam a szállítóknál. Jött a vagonokban a tégla, mész, egyéb építőanyag, azt rakodtuk ki. A szakérettségis képzés első évét Székesfehérvárott, a József Attila Gimnáziumban tartották, a szállásunk pedig egy nagy méretű épületben, feltehetőleg korábbi kolostorban volt. Az osztályfőnökünk eléggé ismert tanárember, dr. Walkó György volt, aki németet és magyart tanított. Négynyelvű osztályba jártunk: angolul, franciául, németül és oroszul lehetett tanulni, ezen órákon mindig különváltunk, minden más tárgyat együtt oktattak nekünk. Eredendően az Idegennyelvű Főiskolára készített volna fel az érettségi, és mivel első év után osztályfőnökünk ott kezdett el tanítani, áthelyeztek minket Szombathelyre, ahol szintén volt tagozata. Ott már csak német és orosz között lehetett választani. Érdekes módon ott is egy korábbi egyházi épületben folyt a képzés, viszont már lányok is voltak a diákok közt. Menet közben kiderült, hogy az Idegennyelvű Főiskolát megszüntették, helyette mehettünk az ELTE bölcsészkarára német szakosnak, jogásznak vagy újságírónak. Én az utóbbit választottam, de két-három hónap után rájöttem, hogy nem az én világom, ezért kérvényt adtam be a dékánnak, hogy szeretnék átmenni német szakra. A tanszékvezető Turóczi-Trostler József egyetemi tanár, irodalomtörténész volt. Akkoriban minden évben kötelező volt a honvédelmi ismeretek tárgy is, így első év után, 1955 júliusában a legnagyobb forróságban egyenruhát öltöttem, és egy hónapig Lentiben teljesítettem katonai szolgálatot. A Színház- és Filmművészeti Főiskola hallgatóival, Bodrogi Gyuláékkal voltam együtt a seregben. Egy évre rá Kecskeméten katonáskodtunk. A dunai nagy jeges árvíz 1956 márciusában hatalmas károkat okozott, szeptemberben ennek utómunkálataiban, a helyreállításban segédkeztünk, a dunafalvi károsultaknak építettünk új házakat. Hajóval jöttünk le Mohácsig, onnan mentünk tovább. Október 23-án, az ELTE hallgatóiként mi is felvonultunk a Bem-szoborhoz és a Parlamenthez, majd onnan éjfél körül mi, németesek elindultunk át Budára, a Ménesi úti kollégiumunkba. Útközben, a Szabadság hídon áthaladva mintha lövéseket hallottunk volna, de csak másnap reggel értesültünk róla, mi történt a rádiónál. Egyik évfolyamtársam-barátom, Csete Jenő traktoristaként értett a járművezetéshez, így amikor találtunk egy elhagyott, zárt szekrényű Csepel teherautót, birtokba vettük, és azzal szállítottunk élelmet az egyetemi menzáról a kollégiumokba. Amikor november elsején bemondták a rádióban, hogy aki szeretne vidékre hazamenni, jelentkezzen a megadott helyen, elindultam. Emlékeim szerint a Kosztolányi téren kis bőröndömmel felszálltam egy teherautóra, amely elvitt Dunaföldvárig, onnan átgyalogoltam a hídon keresztül Hartára. Két bátyám is hazajött Sztálinvárosból, ahol dolgoztak, de a zűrös helyzet miatt szünetelt a munka. A falunkhoz közeli Állampusztán, ahol hosszú ideje büntetés-végrehajtási intézmény van, a rabok nagy része szétszéledt, de az ott lévő gazdaságnak működnie kellett, így segítettünk az állatoknak takarmányt szerezni, teherautóval jártuk a környező településeket. Néhány hónap elteltével, 1957 februárjában jött a hír, hogy lehet folytatni a tanulmányokat, így visszamentem az egyetemre, ahol 1958-ban szereztem diplomát.
– Hogy kerültél Bajára?
– Egyetem végén megkérdezték, hogy ki hol szeretne tanítani. Én, mint Hartához közel található nagyobb települést, Dunaújvárost jelöltem meg. Közben Schwalm Pál, a III. Béla Gimnáziumból német szakos tanárt keresett az 1956 őszén a kultuszminisztérium megbízására általa alapított nemzetiségi tagozatra, és megkereste ez ügyben az ELTE-n Mollai Károly tanár urat, aki beajánlott engem Bajára. (Utólag megtaláltam levelét az iskolai iratok között.) Budapesten, a Keleti pályaudvaron találkoztam Schwalmmal, és együtt jöttünk le. Akkor már három évfolyamon volt D, azaz német nyelvi osztály. Az iskolába kerülvén egyből osztályfőnöki megbízást is kaptam. Kezdetben a gimnázium vendégszobájában laktam, ami egy szobából és egy fürdős részből állt, az iskola épületében, a porta után volt található. Néhány hét elteltével sikerült albérletet találnom a Beloiannisz (ma Rókus – Z. L.) utcában, egy idős házaspárnál, Banász Józsi bácsiéknál, havi 200 forintért. Alig fél évvel később, 1959. március 3-án az iskola Német Nyelvű Gimnázium néven önálló intézménnyé vált, igazgatója Schwalm Pál lett, de továbbra is a III. Béla Gimnázium épületében működött. A következő állomás az volt, amikor 1960. október 29-én névadó ünnepség keretében felvette Frankel Leó nevét. Amikor felmerült az elnevezés, szóba jött Schiller is, de olyan személyt kerestünk, aki kötődik a magyarországi németséghez, így esett a választás Frankel Leóra. Ahogy jöttek az újabb osztályok, egyre több termet foglaltunk el, már egy régi szertárban is folyt az oktatás. Az első évfolyam 1960-ban érettségizett, 8 fiú, 8 lány, köztük Thuma Géza, Striegl István is. Következő évben már annyian jelentkeztek, hogy még egy teremre szükségünk volt. A korábbi szolgálati lakást igazgatói irodává, meg tanárivá alakították át. Tíz év elteltével, 1968-tól igazgatóhelyettesként tevékenykedtem, majd 1973-ban kineveztek az intézmény igazgatójának. A megyénél ugyanis nem tartották szerencsésnek, hogy Schwalm mindkét gimnázium igazgatója, így választásra kényszerítették, ő pedig a „Béla” mellett döntött. Így léptem előre.
– Mikor költözött át saját épületbe a Frankel?
– Az egyre szűkösebb körülmények felvetették, hogy szükség lenne egy önálló épületre, ez ügyben én is felszólaltam a magyarországi németség egyik kongresszusán. Sikerrel jártunk, így 1972-ben megkezdődött az építkezés, és négy évvel később, 1976. március 18-án történt meg az átadás, a német gimnázium a Martinovics utcai (a Béla folytatásaként létesült) új, önálló épületbe költözhetett. Az iskola ekkor 6 tanteremmel, 2 nyelvi teremmel, 2 természettudományi előadóval, szertárral és nevelői szobával rendelkezett. Lehetővé vált párhuzamos osztályok indítása is, 1981. szeptember 1-jén már két első osztállyal kezdtük a tanévet. Iskolavezetőként feladataim közé tartozott, hogy a környező német nemzetiségi falvakból – ahol az általános iskolában megfelelő német nyelvtudást szereztek a diákok ahhoz, hogy a német középiskolában több tantárgyat németül tanulhassanak – minél több diákot nyerjek meg a Frankel Gimnáziumnak.
Igazgatói megbízatásom 1986-ban véget ért, ezután pedagógusként továbbra is az intézményben tevékenykedtem, és figyelemmel kísértem a folyamatos, nagyarányú fejlődést és a mostani helyre történő költözést. Feleségemmel együtt 1996-ben kezdeményeztük nyugdíjba vonulásunkat Knáb Erzsébet akkori főigazgató asszonynál, aki egykoron tanítványunk volt, akárcsak későbbi vezetők, Szauter Terézia, Scherer Gabriella is. Elfáradtunk már, de azért Tarján Levente igazgató úr kérésére nyugdíjasként is még két évig, kisebb óraszámban tanítottam a Tóth Kálmán Gimnáziumban, a feleségem még három évet húzott rá ugyanott, de később is akadt néhány magánórája.
Az 1988/89-es tanévtől az úgynevezett 0. évfolyam is megindult, melynek célja a német anyanyelv visszaszerzése, magasabb szinten történő elsajátítása volt. 1990. szeptember 1-jén a Frankel Leó Német Nyelvű Gimnázium a – német-magyar közös finanszírozással megépült – Magyarországi Németek Általános Művelődési Központja jelenlegi gimnáziumi épületében kezdte meg működését, 9 osztállyal. A német nevelési központ 1991 decemberében sportcsarnokkal bővült, majd 1993. szeptember 1-jén az új kollégiumot vehették birtokukba a diákok, végül 1995. június 14-én a már teljesen elkészült intézmény átadási ünnepségére került sor.
– Említetted, hogy a feleségeddel együtt tanítottál.
– Igen, a feleségem, Drávucz Ilona egy évfolyammal alattam járt az egyetemre, és miután ő is végzett, 1959. augusztus 23-án Budapesten, a Központi Házasságkötő Teremben, majd egyházilag a Budapest-Belvárosi Nagyboldogasszony Főplébánia-templomban, a Március 15-e téren összeházasodtunk. Ica katolikus volt, én evangélikusnak születtem, így reverzálist kellett adnom az esküvőhöz. (A házasfelek írásos megegyezése a születendő gyermekek vallásáról vegyes házasság esetén – Z. L.). Esküvő előtt találkozott Schwalm Pállal, aki mondta, hogy őt is fel tudja venni, így az iskolában is együtt voltunk. Az osztályokban én szinte csak német nyelvet és irodalmat tanítottam, a feleségem magyart is. Egy osztály volt, a Striegl Pistáéké, akiknek magyart is oktattam. Idővel, amikor igazgatóhelyettes lettem, csökkent az óraszámom, majd igazgatóként még kevesebb lett. Említettem, hogy pályakezdőként rögtön osztályfőnök lettem. Itt a fél osztálynak tanítottam a németet, és azt is mindössze egy évig, mert Ica átvette tőlem előbb a tárgyakat, majd az osztályt is. Később, 1970-től kezdve is folyamatosan ellátott osztályfőnöki teendőket.
– Hogy alakult a családod?
– Amikor összeházasodtunk, Ica is odaköltözött az albérletembe, így már 400 forintot fizettem. Segítséget kértem az igazgatónktól, így eljutottunk az Ősz utcába, ahol a főbérlet után mindössze 15 forintot kellett adnom. Első gyermekünk, Ágnes 1960. december 24-én született, de sajnos pár hónap elteltével, áprilisban meghalt a Gyermekkórházban. Őt Gyuri fiúnk követte 1964 őszén, ő szerencsésen felnőtt, nagyon vigyáztunk rá. 1969-ben megszületett Tamás fiúnk, aki sajnos – szintén csecsemőként – a szegedi klinikán hunyt el. Valamikor a ’70-es évek elején meghallottuk, hogy pedagóguskölcsönnel lehet lakást építeni. Ezt megigényeltük, megkaptuk, és a város egyik csendes utcáját javasolták az építkezéshez. Többen éltünk a lehetőséggel, a kivitelezési munkát TÖVÁL, azaz a TSZ-közi Önálló Vállalkozás végezte. Az igények alapján kisorsolták, hogy ki-ki az utca melyik felén kap lakást. Ötven éve élek ebben a házban, az egykori szomszédokból mára alig maradt valaki, a többiek elhunytak vagy elköltöztek onnan.
Lassan tíz éve már, hogy én is egyedül maradtam. A feleségem egyszer panaszkodott, hogy szédül reggel a felkeléskor, így elment a háziorvoshoz, aki a vizsgálatot követően beküldte a kórházba. Ott újabb kivizsgálás történt, majd a szegedi klinikán szívműtétet végeztek el rajta. Ezt követően a deszki szanatóriumba került, ahol még meglátogattuk Gyurival, majd jött a hír, hogy újabb műtétre volt szükség, végül 2014. augusztus elsején kaptam az értesítést, hogy elhalálozott, 77 éves volt.
– Hogy élsz azóta?
– Eléggé egyforma a napirendem, valamikor fél 8 és 9 óra között kelek, bőségesen megreggelizem: szalámi, szalonna, disznósajt, sajt és fél liter tejeskávé. Étvágygerjesztőnek bekapok egy fél korty pálinkát, étkezés közben pedig egy kis bort szódával hígítva fogyasztok. Délelőtt sajtószemlét tartok, rejtvényt fejtek, jár nekem a Petőfi Népe, a Füles, a Nők Lapja, és valamiért kapom a Lakáskultúrát is. Az ebédet hozatom, korábban egy egész adagot, de ma már elég egy fél is. Délután következik a kikapcsolódás, a tévézés, ha van valami érdekes sportesemény, akkor azt nézem, ha nincs, akkor a folyamatosan ismétlődő sorozatokat.
Valamikor régen csütörtökönként kollégákkal, többek között Szabó Kálmánnal, Schmidt Lajossal rúgtuk a labdát, 4-5-6 fős csapatokkal éveken keresztül zsámolyfociztunk a Béla tornatermében, majd később a német nevelési központ tornacsarnokában kézilabdakapura játszottunk. Egy ideig a Bereczkiben is voltunk, de aztán „kiöregedett” a társaság mellőlem, és a rendszeres testmozgást felváltotta a szellemi sport. Jó pár évig jártunk egy kiskocsmába néhányan: Kovács Lajos, az MNÁMK testnevelő tanára, Welchner Toncsi, a Jelky Szakképző volt igazgatója, „Pierre” (Péter András), Horváth Laci, a Bereczki volt igazgatója és egy Braun Dávid nevű vaskúti fiatalember. Idővel az a hely bezárt, de később találtunk egy másikat, ahol azóta is rendszeresen verjük a blattot. Sajnos két éve volt egy balesetem, kerékpárral mentem a szentesti halért, amikor elestem. Két fiatalember hazasegített, de még aznap éjjel a kórházban megoperált Szatmári főorvos combnyaktöréssel, majd következett a rehabilitáció Kalocsán, ahol három hónapot töltöttem. A szeptemberi felülvizsgálaton szerencsére mindent rendben találtak: papírom van róla, hogy gyógyultnak nyilvánítottak, csak éppen nehezen működik a lábam, de még vezetek, nemrég voltam az orvosi vizsgálaton.
– Novemberben, 90. születésnapodon köszöntöttek egykori munkahelyeden. Mit szóltál hozzá?
– Nagyon kellemes meglepetés volt, és jól esett, hogy számontartják születésnapomat az intézményben, hiszen mégiscsak közel négy évtizedet tanítottam ott, még ha menetközben többször változott az iskola neve, fenntartója is. Örültem neki. Amúgy minden tanévnyitóra, ballagásra, tanévzáróra, más ünnepségekre is meghívnak, és ha az időjárás engedi, általában el is megyek.
– Gyuri fiadról mit lehet tudni?
– Érettségi után tanulmányi szerződést kötött az EVIG-gel, de amikor a katonaság és az egyetem elvégzése után, a rendszerváltozás idején visszatért, gyakorlatilag nem volt munkája. Néhány alkalommal bement a vállalat irodájába, de végül elengedték anélkül, hogy a kapott pénzt visszafizesse. Azóta a gyár is megszűnt. Ezek után úgy döntött, hogy Pesten próbál szerencsét, egy bajai házaspár meghirdetett lakását vettük meg számára. Eredendően a Budapesti Műszaki Egyetemen végzett okleveles villamosmérnökként, majd a Pénzügyi és Számviteli Főiskola nappali tagozatán szerzett diplomát 1995-ben. Ezt követően NLP-t (Neuro Lingvisztikus Programozást) és aktív transzhipnózist tanult (2003–2006), most a családterapeuta képzést koptatja (2021 óta). Budapesten él és alkot, okos otthonok és egyéb hálózatok tervezésével és kivitelezésével foglalkozik. Szabadidejében floorballozik és kvízcsapatát edzi. Nagy bánatomra viszont nem nősült meg, így nincs unokám, pedig nagyon örültem volna neki, hiszen én nagycsaládban nőttem fel.
