Emlékképek Gergely Józsefné Békei Irén hagyatékából 13.
Közzéteszi: Marosvásárhelyiné Gergely Anna
Szobámban két nagy cserép áll a padlón, amelyben sansaveria (tigrislevél) virul. Nagyon szeretem ezt a növényt, mert felfelé törő, húsos, tarkázott, kardszerű, hosszú levelei nemcsak díszítik a szobámat, hanem régi emlékek is fűznek hozzájuk. Az első tövet dr. Mamuzsits Antaltól kaptam, aki a nőgyógyászom volt.
65 éve már, hogy a doktor urat megismertem. Akkoriban az üzletünkben optikai, fotó, orvosi műszerek és kozmetikai cikkek várták a vásárlókat, akik szívesen betértek hozzánk, egyébként jó jövedelmet is biztosított családunknak az eladásuk. A szüleim fiatalok voltak, a 30-as éveikben jártak, sokan szerették őket, voltak, akik szinte naponta bejártak a boltba egy kis beszélgetésre is, főként a szemüvegesek, mert mindig volt mit javítani. Egyre többen kezdtek fotózással is foglalkozni, mert eljött az az idő, amikor a fotózás szinte hobbivá vált, és a reggel beadott filmet már déli egy órától kész képekként lehetett hazavinni.
Dr. Mamuzsits Antal szülész-nőgyógyász is a vevőkörbe tartozott. Magas, szemüveges ember volt, kissé különc, de aki megismerte, egyre jobban megkedvelte. Ha bejött az üzletbe, mindig valami érdekes és hasznos esetet mesélt el, ami hasznára vált a hallgatóinak. Fekete Ford kocsija volt, azzal járt vidékre, ha a szülő nőket kellett meglátogatnia. Nekem is szokásom volt, hogy a tanítás után – hazamenet előtt –, bemenjek a szüleimhez. 1940-ben éppen én is ott voltam, amikor bejött a doktor úr.
– Kis cserebogár – mondta nekem –, nem volna kedve kijönni velem Garára? Ott van az egyik betegem, őt megyek meglátogatni. Két óra múlva vissza is hozom.
Szüleim engedélyével el is fogadtam a meghívást, egyébként is izgatott az autózás lehetősége.
– No, menjünk! – nyitotta ki előttem az autó ajtaját.
Még fel sem ocsúdtam az út menti táj látványától, máris Garára értünk. Nagy ház előtt álltunk meg, ahol már várták az orvost, hiszen az anya az első gyermekét szülte meg otthon Mamuzsits doktor védelme alatt. Az anya húsz év körüli fiatal nő volt, a gyermek fiú lett, ez pedig a családnak külön örömöt is adott. Utókezelésre ment ki a doktor, s miközben a kezeléssel volt elfoglalva, én megismerkedtem a családdal. Bevezettek egy nagy ebédlőbe, ahol a kerek asztal gyönyörű fehér abrosszal volt leterítve, rajta finom mívű porcelán teáskészlet, kristálypoharak, középen egy nagy gyümölcsöstál, tele szebbnél szebb gyümölcsökkel, hosszú tálakon kolbász, sonka és ezüst tálcákon finom házi sütemények kínáltatták magukat. A ház régi „nemesi” parasztház volt tágas szobákkal, oszlopos folyosóval, nagy virágos udvarral. A vendégváró ebédlő mennyezetén és oldalfalain festmények voltak, látszott a jómód és gazdagság az egész környezeten. Nagy tisztelettel vették körül a doktor urat, aki megnyugtatta a szülőket, hogy minden rendben van. A szíves fogadtatás teázással, eszegetéssel folytatódott, majd elköszöntünk, és indultunk hazafelé.
– Látja, cserebogár! Ilyen az én mesterségem – mondta, majd útközben mesélt medikusi éveiről diákkori történeteket, aztán szülővárosáról, Szabadkáról is. Édesanyja és lánytestvére még a régi családi házukban éltek.
– Nem borzasztó, hogy nem lehet hazamenni, amikor csak akarok?!
És akkor a tekintete mintha kissé könnyessé vált volna. Mesélt rózsakertjéről, amelyet ő ültetett különleges rózsafajtákból, és most Marica húga gondozza ugyanolyan szeretettel, mintha a bátyja csinálná. A doktor nagyon szerette a növényeket. Így indult a barátságunk. A harminc év korkülönbség ellenére megértettük egymást. Sokan különcnek tartották a városban. Én – úgy tűnik – megláttam jellemének szilárdságát, megértettem elgondolásait, és tetszett az is, hogy mert más lenni, mint átlagember. Minden nőt asszonyomnak szólított, nem szerette a rangokat, persze az akkori „rangkórságos világban” ez neveletlenségnek számított. Élveztem, hogy nem az általános magatartást képviseli, ezért mindig szívesen vártam megjelenését az üzletünkben.
A Czirfusz Ferenc utcában lakott, majdnem szemben a mentőállomással (ma már családi házak és üzletek sorakoznak ennek egykori helyén). Igazi agglegénylakása volt. Mindent maga csinált, főzögetett, bár volt bejárónője, aki ellátta a háztartást és takarított is.
– Tudja, hogyan sportolok én? – kivezetett a fáskamrájába és megmutatta. A földön akácfa-gurigák voltak, egyet ráhelyezett a tuskóra, és egy csapásra kettészelte. A hasított fadarabokat pontos sorban rakta fel a kamra fala mellé, úgy nézett ki az egész, mint egy könyvespolc: a sorok egyenesen álltak, és úgy sárgállott az akác, mintha a könyvek lapjai lettek volna. Elbűvölő volt a látvány. A rendelőjében az íróasztalán nagy akvárium állt jól megvilágítva, gazdag halállománnyal. Mindegyik halnak tudta a nevét, a tulajdonságait, és szerette nézni a növények közt úszkáló-bujkáló, játszadozó halakat. Gondosan ápolta őket, azonos időben etette, tisztította az akváriumot. Egyszóval: rend és pontosság jellemezte a doktort.
Az akvárium jó hangulatot árasztott a rendelőben, volt benne valami megnyugtató. Sötétedéskor még villanyt sem kellett gyújtani, mert az akvárium megvilágítása elég fényt adott ahhoz, hogy írni is lehessen mellette. A rendelő közepén állt a nőgyógyászati vizsgálóasztal, a falnál fehér üveges szekrény, amelyben a műszereit tartotta.
A barna cserépkályha melletti falon egy akvarell kép lógott, amelynek témája és címe Gólyahír volt: zöld levelek között megbúvó sárga gólyahír virágokkal. Igazi nőgyógyászhoz méltó kép, bensőséges érzelmekkel készíthette az, aki festette. Valakinek az ajándéka volt, de nem mondta meg soha, hogy kié. Volt még a szobában egy kerevet, amelyet perzsamintás takaróval fedett le, és párnákkal díszített. Az íróasztala mögött egy egész sor jól ápolt, magasra nőtt sansaveria állt, amelyek különleges hangulatot adtak a szobának. Nagyon szerette őket:
– Nézze, milyen szépek! – mondta sokszor – Haragoszöldek, a tigrisek bundáját utánzóan erezettek, még a sárga szélűek is. Ezek az én barátaim, ők szépítik meg az életemet. A halak is rám vannak utalva, mert csak én tudok enni adni. Soha nem kérnek, mégis tudják, mert amikor kinyitom az etető üvegét, mind odajönnek a kezemhez.
Igazi agglegény volt. Bár a hivatásánál fogva mindig nőkkel foglalkozott, mégsem érezte úgy, hogy meg kellene osztania férfiúi magányosságát. Igazából nem volt magányos, szinte mindent megtalált, ami az életét szebbé tette. Nagyon kicsi betűkkel írt, a legkisebb papíron is sokat tudott közölni. Meg is kérdeztem egyszer tőle:
– Doktor úr! Miért ír ilyen pici betűkkel?
– Az I. világháborúban a fronton voltam, és csak ritkán lehetett papírhoz jutni, akkor szoktam rá, hogy hosszú leveleket tudjak írni, amelyeket hazaküldtem.
Pontosságára jellemző volt, hogy egy alkalommal, amikor a villamos üzemektől jött valami reklamáció, akkor felkereste a hivatalnokot, és bevitte pepita borítású füzetét, amelyben 1936 óta írta a villanyóra állását. Amikor meglátták a sűrűn, apró kis számokkal teleírt oldallapokat, elnézést kértek a zaklatásért. A háborús idők miatt mindig volt saját receptje alapján készített meggy-csokoládé likőrje, sőt még karamella cukrot is készített, amely nagyon omlós és finom volt. Tudott angolul, a híreket mindig az angol rádió adásában hallgatta. Többet tudott a világról, mint mi, rendkívül tájékozott volt. Amikor az amerikaiak beléptek a háborúba, azt mondta: a németek elvesztették a háborút, ilyen katonai fölénnyel szemben nem lehet nyerni.
A háború hozzánk is közeledett. Én 1944-ben érettségiztem, utána Jóskával össze is házasodtunk. A harcok már az országban is folytak, a menekültek áradata Nyugat felé tartott. Mi is elhatároztuk, hogy Jóska szüleihez megyünk a Tolna megyei Csicsóba. Beálltunk a lovaskocsik sorába, estére már Bátaszékre is értünk. Másnap reggel mentünk tovább, és amikor Csicsóba értünk, az alsó út hársfái alatt két jól öltözött embert pillantottunk meg. Az egyikük Mamuzsits doktor volt, a másik szintén bajai orvos. Hogy kerültek ide?! Kiderült, hogy a bajai kórházat ide evakuálták, Hőgyészen vannak a kastélyban, ők pedig kijöttek a „kegyhelyet” megnézni.
– Nem gondoltam, hogy itt találkozom a Békei családdal! – mondta.
Jóska a szülői házból kihozta a templom kulcsát, és bevezette a két orvost, hogy nézzenek körül. A házból hoztam poharakat, hogy a szentelt forrásból megkóstolhassák a friss vizet is, amely a templom melletti kifolyókútból csörgedezett. A kórház pár nap múlva tovább ment egészen Németországig. Ott az egész személyzet amerikai fogságba esett. Szerencse volt, hogy a doktor úr tudott angolul, így ő lett a tolmácsuk.
Mi 1944. december 20-án jöttünk vissza Bajára, a doktor csak 1946-ban. Kora tavasszal jelentkezett, hogy itthon van. Lakására a házban lakók vigyáztak, ezért nem lett különösebb vesztesége. A háború utáni élet csak lassan rendeződött, valami feszültséget is lehetett érezni, valami lógott a levegőben, akkor még nem sejtettük a bekövetkező nagy társadalmi változást. Szokása szerint a doktor az angol rádiót hallgatta, és rábeszélt engem is, hogy BBC magyar nyelvű adásait figyeljem, persze csak titokban, a családomon kívül senki más nem tudott róla.
Nőgyógyászként a magánrendelőjét tovább működtette. Akkoriban a fertőzések miatt sokan szültek otthon és nem a kórházban. 1946-ban sokat jártam hozzá, mert injekciós kúrát rendelt el, azután 1947 februárjában megszületett Anna lányom. A várakozási idő rettentően hosszúnak bizonyult a szülésig. Már előző nap is rosszul éreztem magam, de mellettem volt a szülésznő, Mamuzsits doktor és az egész család.
– Ez még sokáig eltarthat! – mondta a doktor.
Én nagyon féltem, és ezt neki is megmondtam. Akkor rám nézett, majd szigorúan így szólt:
– Hány nő mellett voltam, aki árokparton szült a háború alatt, maga meg biztos kezekben van, jó körülmények között, nem kell félnie!
Mamuzsits doktor ott volt velem egész éjszaka, beszélgettünk a vajúdás alatt.
– Tudja, én azért választottam a nőgyógyászatot, mert így segíthetek azoknak, akik világra hozzák a gyerekeiket.
Amikor a lányom éjszaka kettőkor megszületett, megkérdezte, hogy hívják majd a kislányt.
– Anna – feleltem.
– Örülök a névválasztásának, a nagyanyám is Anna volt.
Mielőtt elment, még megjegyezte:
– Cserebogár! Gratulálok, legyen nagyon boldog a gyermekkel együtt!
1947 februárjában nagy hó esett, a keresztelőre csak szánkóval mehettünk. Apám Somogyi Elemér szeszgyárostól – aki zenésztársa is volt – megkapta hintószánkóját. Lovainkat eléfogták, és Annát takarókba jól bebugyolálva anyám, apám, Jóska és a keresztapa, Rezső (Jóska egy évvel fiatalabb öccse) vitték a havon simán futó szánkón a Belvárosi templomba. Én lábadozóként még nem mehettem az egész családdal. Lovas Bandi bácsi, a kántor – aki félig-meddig rokonunk is volt – bevezető zenével fogadta a keresztelőre érkezőket. Raffai Imre eskető és hittanárom végezte a szertartást. Befejezésül Bandi bácsi még eljátszotta az Ave Mariát, amelyet mindenki áhítattal hallgatott. Másnap este volt a keresztelői vacsora. Hivatalosak voltak dr. Mamuzsits Antal orvos, Csere Rezsőné szülésznő, Raffai Imre keresztelő pap, Lovas Andor kántor és a Nagy család. A finom vacsorától a vendégek jó hangulatba kerültek, pohárköszöntőt mondtak, és ittak az újszülött egészségére. Apám – felváltva Bandi bácsival –, zongorához ültek, és nótákat játszottak, amelyeket a társaság énekelt. A doktornak nem volt jó hallása és énekhangja sem, ezért „csak” hallgatta a nótázást. Annál jobb volt a tisztelendő úr hangja, aki a zongora mellé állt, majd a kezében egy pohár borral énekelni kezdett. A vacsora az éjféli órákig tartott.
Felépülésemet követően is többször megfordultam a doktornál. Az akváriumot látva mindig elfogott a vágy egy hasonló után. Biztatott, hogy csináltassunk egy 150 litereset, az nagyon dekoratív, ő majd segít berendezni. Így is lett, elkészült az akvárium. A Sugovicáról hoztunk homokot, váltott vízzel tisztára mostuk. A doktor betelepítette növényekkel, halakat Pestről hozott, mert akkor csak ott lehetett kapni. Haleleség sem volt Baján, azt is a fővárosból kellett hozatni. A halaknak hiányzott a fehérje, mint élő eleség, ezért kijártunk az orosz laktanya és a vasúti töltés között meghúzódó tóhoz, amelyben nyüzsögtek a vízibolhák. Kéthetente jártunk ki oda, kis tüll-hálóinkkal húzgáltuk meg a vizet, és egy régi tejeskannába gyűjtöttük azokat. Mikor eljött a tél, a tó jegét feltörtük kalapáccsal, amely a mentős bunda nagy zsebében lapult. De nemcsak az volt a zsebben, hanem kis lapos likőrös üveg is, amelyből a meggylikőrt meg lehetett húzni. Megbeszélésünk alapján délután két órakor jött értem, de sem nem előbb, sem nem később, mindig pontosan két órakor fogta meg a kapu kilincsét. Én már akkor csizmában és nagykabátban vártam, hogy elindulhassunk a laktanya mellé bolhákat halászni. Egyszer egy őrségben lévő orosz katona el akart zavarni bennünket. A doktor megszólalt szerbül, és elmagyarázta, miért vagyunk ott, és mit csinálunk. A katona egy darabig némán nézte munkálkodásunkat, majd azt elunva elment.
Már 1950-et írtunk, amikor eljöttek az „új idők”. Lassan gyalogoltunk hazafelé, amikor Mamuzsits doktor a következőket mondta nekem:
– Tudja, mi jön most ezután? Kiosztják az új kottákat és az új dudákat, és – sajnos –, mindenkinek az új nótákat kell majd fújnia.
Útközben meg-megálltunk, és ha valami olyan gondolat jutott az eszébe, ami nem hagyta nyugodni, azt mindjárt elmondta nekem. Egyszer csak Madáchot idézte Az Ember tragédiájából: „A nép olyan állat vala, amely minden rendnek malmán húzni fog, mert arra van teremtve” – én meg gyorsan rávágtam: „már ma mentsd fel, holnap új urat keres magának, vagy azt hiszed, hogy ülhetnél nyakán, ha gazdának szükségét nem érzi és kebelében öntudat lakik?” és akkor egyszerre folytattuk: „nevet cserél és a gazda megmarad”. Mindketten ismertük a Tragédia szövegét, gondolatiságát – jó érzés volt. Gyakran emlegette kedvenc Villon– verssorát is: „de hol van már a tavalyi hó?”
Szerette a verseket, sok kötete is volt, amelyekből többször olvasott fel nekem. Egyszer nyáron megjegyezte:
– Cserebogár! A maga akváriumából hiányzik a filléres pénzfű! Szerezni kell belőle! Csanád felé a Duna parton már láttam egyszer egy növénytelepet, ott kell megnézni.
Jóskával és a doktorral motorcsónakkal mentünk el felderíteni a helyet. Többször kiszálltunk és keresgéltünk, de sehol nem találtuk a növényt. Addig mentünk, amíg elértük a csanádi hajóállomást. Kikötöttünk. Megszomjaztunk. A csárda irányába mentünk, ahol a nádfedeles tető alatt deszkaasztalok és székek várták a betérő vendégeket. Leültünk. Jött a kocsmáros és a felesége, akik felismerték a doktort: mint kiderült, a fogadósok gyermekei is Mamuzsits doktornál születtek. Hosszúlépést rendeltünk. Az asszony kihozta az italt, majd a kocsmáros is odajött:
– Most főzöm a halat, szeretném, ha megkóstolnák!
Mi elhárítottuk a kérést.
– Doktor úr! Most tudnám igazán megköszönni a két fiamat, akiket világra segített, ne utasítsanak vissza!
Így hát ismét leültünk, és megettük a finom halászlevet, amelyet vegyes halból főzött a mester. Az asszony gyakran töltögetett, amit szintén szívesen fogadtunk. Már lement a nap, el kellett indulni, bár a tejeskannában egyetlen pénzesfű sem volt, csak másfajta növények. Kissé kapatosan indultunk a csónak felé. Egy asszony meg a lánya állt a parton, várták az esti hajót. A doktor meghívta őket, jöjjenek velünk, hamarabb hazaérnek, mint a hajóval. Beszálltunk. A meghívottak a csónak középső deszkájára ültek, a doktor a csónak fedett tetejére, mi meg Jóskával hátul a motorhoz. Cikkcakkban indultunk el, mert Jóska is többet ivott a kelleténél. Amikor meg Mamuzsits doktor a tejeskannában lévő növényeknek vizet adván jó mélyen a víz fölé hajolt, a csónak hol jobbra, hol balra dőlt. A két nő félelmében egész úton imádkozott. Már sötét volt, amikor kikötöttünk. Útitársaink olyan gyorsan eltűntek, hogy nem is láttuk, mikor szaladtak el a töltésen hazafelé. Sokáig emlegettük azután a filléres pénzesfüvet.
Múltak az évek, Mamuzsits doktor megszerezte a káderlapját, mint akkor sokan mások is. Azt mondta nekem:
– Annak örülök a legjobban, hogy az a mondat szerepelt a káderlapomban, hogy orvosi hivatását nem pénzszerzésre használta.
Egyszer egy árvíz utáni délutánon felkeresett:
– Én ismerem magát, szeretném, ha segítene…
Másnap értem jött, rövid nyelű ásó és lapát volt nála, én egy kapát vettem magamhoz, és elindultunk a Sugovicára. A part oldalában mentünk a Türr-kilátó felőli részen a töltésoldal alatt, ahol hosszabb szakaszon egy tavacska volt, tele egészen pici kishalakkal. Mamuzsits doktor előző nap arra sétált, és látta a vergődő halacskákat. Akkor jutott eszébe, hogy ketten kimenthetnénk őket. Megmutatta a tavat, és így szólt:
– Hát! Erről lenne szó. Ezeket kell megmentenünk… Munkához láttunk, én a kapával, ő meg az ásóval kb. 7 méter hosszú árkot vágtunk a homokba, majd kimélyítettük, és amikor úgy gondoltuk, hogy már elég mély, kinyitottuk a tó nyílását, és együtt néztük boldogan, hogyan úsznak vissza a kishalak a Sugovicába. Jól kifáradtunk a munkában, megmosakodtunk a Sugóban, majd szerszámainkat vállunkra vetve sétáltunk hazafelé. Búcsúzáskor a következőket mondta:
– Látja, Irénke! Ha meghalunk, Szent Péter azzal fogad majd bennünket a kapuban: „Ti megérdemlitek a mennyországot, titeket a halak segítettek be”. (Ezt a gondolatot Axel Munthe könyvéből vette, akit a madarak segítettek a mennyországba.)
Már 1962 ősze volt, amikor apámat temettük a Rókusban. Halála nagyon megviselt. A fejem ott fájt a fülem mögött, ahol láttam apám műtétjének a helyét. Voltam több orvosnál is, de senki nem talált semmit, miért fájhat a fejem. Hét hónap is elmúlott, csak a fejfájás nem. Tavaszodott, amikor a doktorral találkoztam az utcán. Rám nézett, és megkérdezte, mi van velem. Elmondtam neki. Meghívott, hogy ő is megvizsgáljon. Szorongva mentem a rendelőjébe, féltem, hogy talál valamit. Már régen jártam nála, még az adventi koszorúját sem láttam, pedig minden évben olyan szép koszorút készített, hogy érdemes volt megnézni.
– Na üljön le, Irénke, és meséljen! – Közben a másik szobából kihozott egy likőrös üveget: – Előbb igyunk arra, hogy itt van! Koccintottunk.
– Most mutassa meg, hogy hol érzi a fájdalmat! Pontosan tegye rá a kezét oda, ahol a fájdalmat érzi…. Én megmutattam a fülem mögötti területet.
Felállt, aztán a könyvespolcról leemelt egy nagyalakú öreg anatómiai albumot.
– Na, nézzük meg a fej szerkezetét! – és kinyitotta az albumot.
A fejnél megnéztük, mi van ott, ahol a fájdalmat érzem. Erek futottak, erre azt mondta, hogy ezek nem fájhatnak. Majd visszatette a könyvet, helyette egy bordó színűt emelt le. Reviczky Gyula verseskötete volt. Szépen hangsúlyozva felolvasott egy verset, a vers utolsó sorai még mindig bennem csengenek ennyi év után is: „Aki nem gyógyítja be sebeit, az elvérzik maga is.” Becsukta a könyvet, rám nézett majd azt mondta:
– Irénke! Maga fiatal nő, ne képzelődjön, fogadja meg Reviczky gondolatait, és ezentúl éljen vidáman! – Elbúcsúztunk.
Mire hazafelé menet a Pesti út sarkára értem, a hét hónapos fejfájásomat nem éreztem többé. Meggyógyított, ahogy megígérte. Ebből tudtam, hogy igazán jól ismert engem.
A doktor nyugdíjba vonulása után visszaköltözött szeretett városába, Szabadkára. Azért írtam le ezt a történetet, hogy megmaradjon azok emlékezetében, akik ismerték dr. Mamuzsits Antalt, hogy jó szívvel gondoljanak rá. Nekem példát mutatott humanizmusából, amit soha nem felejtek el neki. Szabadkán temették el, ezért nem tudtam koszorút helyezni sírjára, a szíve fölé, megköszönve azt, ahogyan élt, ahogy a szülőnőkért dolgozott és megköszönjem azt az egyéni ajándékot, hogy ifjúságomnak példát adó mestere volt. (Baja, 2001. december)
