Goda Zoltán
Azt hiszem, Baja földrajzi környezete néhány mondatban is jellemezhető: dél-magyarországi kisváros az Alföld peremén, a Duna partján; itt terül el a méltán híres Gemenc kisebb-nagyobb holtágaival. Körülöttünk szinte teljesen sík a terep, de ha tiszta az idő, a Mecsek vonulatai is feltűnnek a nyugati horizonton. A Sugovica elkanyarog a belvárosig, így elmondhatjuk: Baja a vizek városa.
Érdemes azonban a környékünkön kicsit alaposabban is körülnézni, hiszen nem kevesebb, mint öt különleges kistáj találkozik itt. A tőlünk északra húzódó Kalocsai-Sárköz területét löszös-homokos teraszok és a Duna valamikori árterei teszik változatossá. A folyó túlpartján a Tolnai-Sárköz vidékét találjuk, amelynek fontos része a Duna hullámterén elterülő Gemenc és annak északi végén kanyargó Sió. Az ártéri erdőtől északra a Duna által régen hátrahagyott medrekben pihenő állóvizeket a Faddi, a Tolnai és a Bogyiszlói Holt-Dunát fedezhetjük fel. Hasonló holtágakat a Mohácsi-szigeten is találunk, ez is egy folyó-járta terület, szinte nincs olyan része, amelyen a Duna ne hagyta volna ott a kézjegyét. De nem csak mélyen fekvő ártereket találunk erre, a Bácskai-löszhát határozottan magasabban fekvő vidék. Az Illancs pedig egy valódi gyöngyszem a maga sajátos homoki erdeivel és élővilágával. Az erdők között megbújva itt találjuk az Ólom-hegyet is, amely nem csupán a környék, hanem az egész a Duna-Tisza közének legmagasabb pontja.
A környék jelenlegi földrajzi elrendeződését mindenképpen a Duna uralja, hiszen már évezredek óta itt kanyarog, így a környező vidék egyik legmeghatározóbb felszínformáló ereje lett. De milyen lehetett a táj errefelé több tízezer vagy akár több millió évvel ezelőtt. Vajon jártak-e itt dinoszauruszok, és dübörgött-e mamutléptektől a föld? E kérdésekre a választ mélyen a felszín alatt találjuk meg.
Ha vissza szeretnénk utazni a térség földtörténeti múltjába, csupán néhány millió évvel ezelőtti időpontra lenne érdemes állítani az időgép dátumválasztó tárcsáját. Baja helyén ugyanis a földtörténet túlnyomó részében csak végtelen óceánokat és tengereket találnánk, a távoli horizonton néhány kisebb szigettel. 150–200 millió éve, a jura korban, amikor dinoszauruszok népesítették be a Földet, a Tethys-óceán nyugati medencéjének vize hullámzott errefelé, majd annak lefűződéséből az eocén és az oligocén kor határán, kb. 34 millió évvel ezelőtt alakult ki a Paratethys, amely az Alpok, a Kárpátok és a Dinári-hegység kiemelkedésével tovább darabolódott, hogy végül 10 millió évvel ezelőtt kialakuljon a Pannon-tenger. Ez a sekély és meleg vizű beltenger eleinte kapcsolatban állt a Paratethys utódaival, az Égei-tenger és az Adriai-tenger őseivel, majd a Dinaridák teljes kiemelkedésével már lefolyástalan medenceként létezett tovább. Ekkoriban a legközelebbi szárazföldek a Mecsek, a Villány és a Tarcal-hegység (mai nevén Fruška Gora) voltak, amelyek a szigetként emelkedtek ki a vízből. A Pannon-tenger a hosszú évmilliók alatt egyre sekélyebbé vált, kb. 3-4 km vastagságú üledék halmozódott fel a fenekén. Ez idő alatt pedig a beleömlő folyók hatására fokozatosan édesvízűvé vált. A feltöltődés addig folytatódott, amíg a víztömeg végül utat talált a mai Vaskapu-szoroson, így tengerünk sorsa megpecsételődött, és fokozatosan átadta a Kárpát-medencét az ős-folyóknak. A Pannon-tenger, illetve ekkor már Pannon-tó egészen 600 000 évvel ezelőttig kitartott, utolsó maradványa a Szlavón-tó volt, amely a mai Horvátország északi részén, nagyjából a Dráva és a Száva között helyezkedett el.
Baja és környéke tehát csupán néhány millió évvel ezelőtt került szárazra, előtte több száz millió évig csupán halak, rákok és más tengeri élőlények éltek errefelé. A pleisztocén elején, kb. 2 millió éve a maihoz hasonló éghajlat volt jellemző, melegebb nyarakkal és enyhébb téli hónapokkal. A terület emelkedésének és a folyók feltöltő hatásának köszönhetően az addigra már teljesen édesvízű Pannon-tó fokozatosan visszahúzódott, végtelen mocsárvidéket hagyva maga után. A vizes-lápos táj zöldellő volt, gazdag növény- és állatvilággal, ekkoriban az uralkodó állatfaj nyáron mindenképpen a szúnyog lehetett… A pleisztocén derekától a klíma hullámzó volt, hosszabb-rövidebb jégkorszakok és interglaciális szakaszok váltogatták egymást, de az idő előrehaladtával az éghajlat egyre hűvösebbé és szárazabbá vált, a mocsarak átadták helyüket a füves sztyeppéknek.
A legutóbbi jégkorszak, amely a Würm-glaciális nevet viseli, nagyjából 110 000 évvel ezelőtt kezdődött. A Kárpát-medence a periglaciális (jégkörnyéki) területek közé tartozott, azaz sosem borította állandó jégtakaró, egyedül a Kárpátok legmagasabb csúcsai viseltek jégsapkát. Még az eljegesedés maximumának idején, 18 000 éve sem terjedt idáig az északi-félteke jégtakarója. Ám ekkoriban nem lehetett kellemes errefelé élni, az éghajlat így is meglehetősen zord volt. Rövid, hűvös nyarak és fél évig tartó kemény telek váltották egymást, a leghidegebb periódusokban az évi középhőmérséklet – amely jelenleg kb. 11°C – fagypont alatt maradt. A téli hónapokban jellemző volt a -15°C körüli középhőmérséklet is, egyszóval a környékünk éghajlata leginkább a szibériai Irkutszk jelenlegi klímájára hasonlított. Az időjárást az észak felől süvítő orkán erejű, jeges bukószelek uralták, amelyek finom porral terítettek be mindent. Ebből a porból alakultak ki azok a löszdombok és teraszok, amelyekkel például Dunaszekcső mellett is találkozhatunk.
A Würm-glaciálisban már folyók szelték a tájat. A jégkorszak elején az Ős-Duna még nem itt, hanem az Alsó-Tisza-vidéken csatangolt, a mi környékünkön kisebb-nagyobb mellékfolyói szaladtak nyugatról kelet felé. Az egyik ilyen a Sárvíz lehetett, amely ma Sióagárdnál ömlik a Sióba, de az őse a közelben haladhatott el, hogy a mai Szeged környékén érje el a Dunát. Azt a Dunát, amely később, kb. 20-25 ezer évvel ezelőtt érkezhetett meg erre a tájra. Ekkoriban már élhettek emberek errefelé, akiket a fantázia kedvéért nevezhetünk ős-bajaiaknak. Elődeink barátságosabb időjárású napokon mamutokra és gyapjas orrszarvúra vadászhattak. Nyomaikat, maradványaikat valószínűleg sosem fogjuk megtalálni, hiszen a folyók később a környéket jórészt betemették hordalékukkal. De néhány évvel ezelőtt, innen nem is oly messze, Siklóson és Kozármislenyben mamutok maradványai kerültek elő, hogy hírt adjanak egy mára teljesen letűnt korszakról.
A városunk alatt húzódó geológiai rétegekről mára rendelkezünk némi információval. Ezeket az elmúlt száz év kutatófúrásainak köszönhetjük, amelyek szénhidrogéneket – olajat és földgázt –, valamint termálvizet igyekeztek feltárni, mindezidáig sikertelenül. Ezek a kutatómunkák és a hozzájuk kapcsolódó vizsgálatok értékes információkkal szolgáltak az utókor számára. A város alatt nem meglepő módon több száz, helyenként több ezer méter vastag üledékes kőzet található, amely részben több millió éve lerakódott tengeri üledék, részben pedig az ősfolyók által szállított hordalékból áll. A régi és ma is működő artézi kutak ezeket az üledékes rétegeket harántolták, az alapkőzetet egyik sem érte el. Ha gondolatban eltávolítjuk ezt az óriási mennyiségű üledéket, az alapkőzetet találnánk meg a mélyben, amely igen érdekes képet mutat. A város északi része alatt kb. 1000 méter mélységben a Mórágyi rög vonulata húzódik, amely nagyon öreg, kb. 340 millió éves gránit. Érdekessége, hogy innen igen messze, a déli féltekén, a mai Kongó területén keletkezett, és onnan vándorolt ide kalandos úton. Ezt a kőzettestet egy könnyű séta keretén belül mi is megtekinthetjük Mórágyon, hiszen ott felszíni kőfejtés feltárja előttünk. Vonulata Pörbölynél már 150 méterrel a felszín alatt, Bajánál 1000 méter mélységben húzódik, Sükösdön pedig ismét sekélyebben, kb. 350 méter mélységben található. A város déli része azonban egészen más alapokon nyugszik. Az 1924-25-ben zajlott angol-magyar kutatófúrás a Petőfi-szigeten 1369 mélységig jutott, de az alapkőzetet nem érte el. A Ferenc-csatorna partján 2008-ban végzett termálvízkutató-fúrás is jórészt csak üledékes kőzetet talált 1820 méter mélységig, de a fúrást megelőző vizsgálatok alapján itt akár 3-4 km mélységben is húzódhat az alapkőzet. A város déli fele alatt a Villányi-hegység vonulata található, amely 240 millió éves, triász-kori mészkő a Tethys-óceán északi peremvidékéről. Ez a mészkővonulat amely Bajánál több kilométer mélységben húzódik, meglepő módon Dunafalva mellett eléri a felszínt. A Dunafalva melletti mészkőkibúvás igazi geológiai kuriózum. Valamikor egy kb. 15 méter magas, 1-2 hektár alapterületű mészkőszirtként állt a Baracskai-Duna-ág partján, amelyet sokáig Vári-puszta néven ismertek. A szirt, amely a miocén-korban elsüllyedt helység egyik csúcsa volt különleges szerepet tölthetett be az emberi történelem során. Egy időben szegényes vár állhatott rajta, és valószínűleg a rómaiak is stratégiailag fontos pontként tartották számon. Már akkoriban felismerhették a különleges helyen lévő mészkő értékét, így a felszíni fejtés és bányászat megkezdődött, és sok száz éven át, egészen 1939-ig tartott, amikor az itt működő bányát végleg bezárták. Mára a sziklaszírt teljesen eltűnt, csupán egy füves domb emelkedik ki a tájból. De ha ellátogatunk ide, és egy kicsit alaposabban szemlélődünk, a bokrok alján még rálelhetünk a vári-pusztai mészkövekre, amelyek egy több száz millió éve letűnt korról mesélnek: egy olyan korról, amikor a világot még a végtelen tenger jelentette.
