Szabó Áron szobrászművész legújabb kiállításáról
Sallai Géza szobrászművész, egyetemi tanár
„Kezdetben volt az anyag, amely a művész keze által válik azzá, amivé. A kiindulópont a matéria, amely rengeteg lehetőséget rejt magában. Két anyag találkozása sajátos dinamikát teremt: küzdelmet, közeledést, kölcsönös egymásrautaltságot, ugyanakkor a határok megtartását, autonóm létezést. Az alkotó folyamat végén létrejövő entitás a két anyag viszonyának alakulásáról is tanúskodik. Megtalálni az egyensúlyt, a harmóniát, amikor az anyagok „tánca” nyugvópontra jut. Bronz és beton összekapcsolódása, korszakok találkozása, a két anyag művészi ihletésű megmunkálása.”
Ahogyan egyszavasoknak lehet nevezni Weöres Sándor azon verseit, amelyek egyetlen, összetett szóból állnak, ugyanígy lehet ezt a kiállítási címet is annak tekinteni. Ez az asszociáció indít el bennünket a költői úton, ahol az előtag és az utótag csak látszólag paradoxon. Szürkeség és fényesség, tartó és tartott elem, háttér és ékszer. Nem ellentétei egymásnak, hanem felerősítik egymás tulajdonságait. Képesek egymáshoz idomulni.
A kiállítás fenti sajtószövege is kiemeli az anyag fontosságát, amely által a kreálásra helyezi a hangsúlyt. Nem véletlen, hiszen a művész végzi a tervezést és a kivitelezést is. Betont és fémet önt. Színez, tónusoz, rajzol, csiszol és políroz.
Tony Cragg, a mai európai szobrászat egyik leginspiratívabb nagy öregje az idő előrehaladtával egyre többet nyilatkozik az anyagokban rejlő lehetőségekről. Nem arról beszél, hogy a technológiák hogyan szabadítanak fel bennünket az alkotás alól, és már csak ötletelni kell, hanem arról, hogy micsoda potenciál van a szobrászat előtt az új évezredben. Biztató ezt hallani! Volt szerencsém élőben is részt venni az egyik előadásán, ahol egy flakon ásványvízen keresztül érzékeltette mindezt. Rajongva beszélt a tapintásról, az anyagok fényéről. Munkái az anyagok átalakulásáról, a formálódás pillanatairól szólnak. Legújabb kiállításának címe is erre utal: Az anyagot szem előtt tartva (Material in Mind). Őt idézem: „…az anyagok meghatározó szerepet játszanak a mű megformálásában. Az elképzelés, hogy ember-alkotta anyagokkal dolgozom, onnan származik, hogy éppúgy képesek lényegi jelentéseket magukban hordozni, akárcsak a természetes anyagok […] Érdeklődésem kezdettől fogva olyan képek és tárgyak létrehozására irányul, […] amelyek a világgal és saját létezésemmel kapcsolatos információk és érzések visszatükrözésére és továbbadására képesek…”
Szinte minden anyag, amely ezen a kiállításon szerepel, folyékony halmazállapotúként lett létrehozva. Bezsaluzva, felcsövezve várta a számára kijelölt utat. Majd megdermedve, kihűlve vagy megkötve megszilárdult. Formát öltött. A beton többnyire statikus építőelemként, héjszerkezetként alkot egységeket, amelyet a színezés és a kis lépték szabadít meg a brutalizmus hatásától. A vas szétterült felületként, a bronz élő növényként keresi az útját.
Szabó Áron gyakran struktúrákban gondolkozik. A struktúrák lőrésein keresztül ragadja meg a valóságot. Rajzainak és akvarelljeinek érzékeny megfigyelései teszik egyedivé azokat. Vonzódik az ipari műtárgyakhoz, pontosabban ezeken keresztül a múló időhöz és az azt övező terekhez. A Duna mellett pihenő uszályhoz, a közeli vashíd látványához, a kibukkanó vízszintmérőhöz. Csak látszólag pihen minden, de lassan, mint a folyam alakul, változik, formálódik.
A rajz az egyik kulcsa gondolkodásának. Több ez, mint szobortervezés. Gyakran impressziókat, tájképeket készít lavírozással. Már ott egyszerűsít, kiemel, összevon. Így kezdődik a jelteremtés. Majd a formákat átlyukasztja vagy csak új pozícióba állítja azokat.
Tudjuk, hogy a művészi jel nem teljesen egyértelmű. Ezt talán az irodalom segítségével érthetjük meg a legkönnyebben. A költészet a nyelv luxusa – írja Byung Chul Han a Rítus eltűnése című könyvében –, mivel a költészetben az ember magát a nyelvet élvezi. A dolgozó, informatív nyelv ezzel szemben nem élvezhető. A költői nyelv luxus, ez azt jelenti, luxált, vagyis eltérített. Eltérített az értelemtermelés ügyletétől. Nyelvi formaképződmény, amelyben nem annyira a jelentésről, sokkal inkább a jelöltről van szó. Őt idézem: „Nem a jelölt, hanem a jelölt nélküli jelölő titokzatos. Mintegy üres jelek. Ezért tűnnek mágikusnak, mint a sehová nem vezető ajtók. A japán rövid költeményeket, a haikukat is a jelölők fölöslege jellemzi. Nem veszik tekintetbe a jelöltet, semmit sem közölnek. Tiszta játékok a nyelvvel, a jelölőkkel. Nem termelnek értelmet. A rituális jelekhez sem rendelhető egyértelmű jelentés. Ezért titokzatosnak tűnnek. A rítusok szimbolikus cselekvések. Kommunikáció nélküli közösséget hoznak létre, miközben ma a közösség nélküli kommunikáció az uralkodó.”
A szimbólumok elsőbbsége – bár a látszat szerint eltűnőben vannak, mint a rítusok –, mégis csak az emberi életet szolgálják a tömegtermelés kényszerének és az információáradat végnélküliségével szemben.
(A kiállítás megtekinthető volt 2024. február 16-ig hétköznap 10–18 óráig a Magyar Képzőművészeti Egyetem, Parthenón-fríz termében: 1063 Budapest, Kmety György utca 26–28. Epreskert)
Fotók: Nyíri Julianna (MKE)
