Klacsmann Borbála
Hogy miért beszélünk ennyit a holokausztról? Miért jelennek meg újabb és újabb kötetek e témáról?
Magyar viszonylatban ez a historiográfia ismeretében érthető meg: a magyar holokauszt kutatása erősen behatárolt és korlátozott volt a szocializmus idején, és jó néhány ideológiailag terhelt mű jelent meg akkoriban. Ám már ekkor is voltak olyan kiemelkedő kutatók (pl. Ránki György, Karsai Elek), akik forrásgyűjteményekben, szakkönyvekben igyekeztek feltárni a holokauszt időszakát.
Fordulatot csak a rendszerváltás hozott, ekkor megnyíltak a levéltárak, és a magyar kutatásra egyre erősebb hatást gyakoroltak a nyugat-európai, amerikai kutatási irányzatok. A magyar holokausztkutatás atyja Randolph L. Braham volt (1922–2018, maga is holokauszttúlélő), akinek összefoglaló művei azóta is a magyar kutatók alapvető kézikönyveinek számítanak. A rendszerváltás után megjelent első könyvek elsősorban a politikatörténet szempontjából tárták fel a holokauszt eseményeit, illetve a kutatók az elkövetők által írt, róluk szóló dokumentumokat (pl. népbírósági perek) szerkesztették forrásgyűjteményekbe. Ez csak lassan változott, de ma a történészek már széles körben használják az áldozatok és túlélők egodokumentumait (levelek, naplók stb.), tanúvallomásait és a velük készített interjúkat is. Új kutatási irányzatok is megjelentek, így például a társadalomtörténet, gender, mikrotörténet, érzelemtörténet, mentalitástörténet, gazdaságtörténet stb. Ezek új utakat nyitottak a kutatásban, illetve kutatók új generációja igyekszik a felhasználásukkal feltárni korábban elhanyagolt, csak felületesen kutatott témákat.
Az újabb és újabb tanulmányok, szakkönyvek így segítenek megérteni, hogyan és miért történhetett meg a holokauszt, illetve ezen keresztül választ kínálnak a következő kérdésekre is: hogyan kerüljünk el hasonló tragédiákat a jövőben, ezeknek milyen figyelmeztető jelei lehetnek, hogyan szorítsuk vissza a rasszizmust és a szélsőséges gondolkodást, hogyan neveljük az újabb generációkat társadalmi felelősségvállalásra, szolidaritásra, empátiára?
Holokauszttörténetek – mi ez?
2023 tavaszán jelent meg a könyvem: Holokauszttörténetek (Budapest, Park, 2023). Ez az első, magyar kutató által írt ismeretterjesztő könyv a holokausztról, amelynek ötletét és alapját a hasonló nevű Facebook-oldal adta. Bár az ismeretterjesztés a „tudományok mostohagyermeke”, mert sokan feleslegesnek vagy épp méltóságukon alulinak tartják, valójában nagyon fontos szerepe van a legújabb kutatási eredményeknek a nagyközönséghez való eljuttatásában. Különösen napjainkban, amikor az interneten oly könnyen terjednek az álhírek, áltudományos tartalmak, a kutatók felelőssége, hogy ezekkel szembeszállva hiteles tartalmakat állítsanak elő és osszanak meg minél szélesebb közönséggel.
Az ismeretterjesztés elkötelezett művelőjeként fontosnak tartottam, hogy a holokausztról ne csak történelmi regények, visszaemlékezések, esetleg túlságosan száraz szakkönyvek álljanak az érdeklődők rendelkezésére – ezért is válogattam könyvbe a legérdekesebb forrásokat, amelyeket kutatásom során találtam. A Holokauszttörténetek létrejöttét ugyanis hétéves kutatás előzte meg: a Jad Vasem (az izraeli holokausztmúzeum) kutatócsoportjának tagjaként nap mint nap jártam a Pest Megyei Levéltárba és alkalmanként a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Levéltárba. A Facebook-oldalt három évvel a könyv publikálása előtt indítottam el azzal a céllal, hogy minél szélesebb réteget megismertessek azokkal a – korábban túlnyomórészt ismeretlen – forrásokkal, amelyek a holokauszt magyarországi eseményeit dokumentálják.
Az oldalnak kezdetben négy fő célja volt:
1. Ismeretterjesztés: a „laikus” közönség számára érthető, befogadható posztok szerkesztése, amelyek megvilágítják az adott történelmi eseményt, és elérhetővé teszik a legújabb kutatási eredményeket. Ezzel együtt az áltudományos tartalmak, oldalak, posztok megkérdőjelezése és visszaszorítása.
2. Megemlékezés: kutatásom során elsősorban kisebb, Pest megyei zsidó közösségek történetét dolgoztam fel, így a legtöbb történet hétköznapi emberekről szól, akik a politikatörténeti leírásokban láthatatlanok maradnak. A forrásokban sok olyan holokausztáldozat neve felbukkant, akik nem szerepelnek a nagyobb adatbázisokban. Célom az volt, hogy megemlékezzek róluk, a zsidó közösségekről és az embermentőkről. A Facebook lehetőséget biztosít a hatékony megemlékezésre, hiszen könnyen be lehet vonni a célközönséget is a folyamatba: bárki részt vehet a beszélgetésben egy-egy poszt alatt, kommentálhat, írhat privát üzenetet az oldal szerkesztőjének.
3. Oktatás: a magyar holokauszt köztudatban élő képének módosítása, pontosítása, történelmi tudás terjesztése. A mai Magyarországon a holokausztról a köztudatban élő kép torz és hiányos: a legtöbb ember mindössze annyit tud róla, hogy „a németek és nyilasok felelőssége”; az „áldozatokat deportálták” – ez a narratíva egyfajta „légüres teret” teremt a holokauszt körül. Az oldal célja e narratíva kiegészítése: fontos kiemelni a magyar nemzsidó kollaboránsok, „tétlen szemlélők” szerepét, a zsidóság jogfosztást, kifosztást, gettósítását; a holokausztot a korabeli magyar és európai valóság kontextusába helyezni. Ez elősegítheti a holokauszt traumájának feldolgozását is.
4. A trauma feloldása: az oldalon megjelenő történetek elősegítik a párbeszédet, amely hozzájárulhat a holokauszt traumájának feldolgozásához. Ez leginkább az újabb generációk feladata, akik időben már kellő távolságban vannak a történelmi eseménytől, és képesek objektívabban látni azt. A Holokauszttörténetek Facebook-oldal igyekszik hozzájárulni a holokausztot övező hallgatás megtöréséhez mind zsidó, mind nemzsidó körökben.
Ezen célok mellett az oldal üzemeltetése közben idővel egy ötödik fontos aspektus is felmerült: kommunikáció túlélőkkel, leszármazottaikkal, érdeklődőkkel. Követőim gyakran írják meg nekem történeteiket, kérnek segítséget családjuk sorsának felderítéséhez és kutatáshoz, illetve előfordult olyan is, hogy valaki egy posztomból tudta meg, mi is történt az édesapjával a holokauszt idején. Az érintettek által megosztott családi történetek révén új történelmi tudás is létrejön.
Történelmi háttér: röviden a holokausztról
Holokauszt alatt az európai (ezen belül a magyar) zsidóság szisztematikus diszkriminációját és kiirtását értjük. Ugyan ez a folyamat a náci Németországban indult el, de a legtöbb európai országban – azokban, amelyek Németországgal szövetségesek voltak, illetve amelyeket Németország megszállt – lezajlott. A folyamathoz tartozott a zsidóság jogi megkülönböztetése, a gyűlöletbeszéd, a zsidóság elleni propaganda, a gazdasági és társadalmi antiszemitizmus különböző formái, a zsidóság megfosztása emberi méltóságától, szabadságától, emberi jogaitól, fizikai bántalmazása, a zsidók elleni erőszak, deportálásuk, táborokba/gettókba zárásuk, meggyilkolásuk. Ennek következtében a körülbelül 9 millió európai zsidóból 6 millióan életüket vesztették.
Magyarországon a holokauszt idején a népesség mindössze 5%-a volt zsidó származású, illetve ennyien estek a megkülönböztető törvények hatálya alá: 725 000 izraelita vallású és 60 000 kikeresztelkedett zsidó. 1938-tól megszorító zsidótörvények korlátozták őket a szabad pályaválasztásban (amelyek következtében mintegy 90 000 ember veszítette el az állását), illetve tiltották meg zsidók és nemzsidók házasságát, valamint fosztották meg a magyar zsidókat a földjeiktől. Bár Magyarország egyre inkább elköteleződött a tengelyhatalmak mellett, ezeket a törvényeket magyar kormányok egy szuverén államban, tehát a nácik befolyásától függetlenül hozták meg.
Mindemellett Magyarország revíziós törekvéseit támogatta a nemzetiszocialista Németország, így az első és második bécsi döntés keretében jelentős területeket, a Felvidék déli sávját és Észak-Erdélyt juttatták vissza. 1939-ben Magyarország megszállta a Kárpátalját, majd 1941-ben a Bácskát. E területgyarapodások következtében nagyszámú zsidó közösségek kerültek ismét magyar fennhatóság alá. 1941 nyarán a Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hatóság (KEOKH) országos akciót indított, amelynek célja a „hontalan” – azaz állampolgárságát igazolni nem tudó – zsidók feltalálása, összegyűjtése és deportálása volt. Elsősorban a Kárpátalján és Budapesten razziáztak, és végül mintegy 20 000 olyan magyar zsidót vagy zsidó menekültet gyűjtöttek össze, akik nem tudták időben bemutatni okmányaikat. Őket a nyár folyamán a magyar hatóságok a megszállt Ukrajna területére toloncolták, ahol augusztus 27–28-án Kamenyec-Podolszkijnál német bevetési alakulatok 16 000-et legyilkoltak közülük.
1942 januárjában a magyar csendőrség és katonaság partizánellenes razzia címén Újvidéken etnikai tisztogatást követett el, amelynek során mintegy 3300 civilt – elsősorban szerbeket, valamint 700 zsidót – gyilkoltak meg.
1939-től a magyar honvédség keretében létrehozták a fegyvertelen munkaszolgálat intézményét, amelyet 1940-től minden katonakorú zsidó férfira kiterjesztettek. Így a magyar zsidók nem szolgálhatták fegyverrel a hazájukat, a munkaszolgálat pedig a megalázás egyik módszere lett. Több munkaszolgálatos századot vezényeltek a keleti frontra, ahol az időjárás, a rossz ellátás, a háborús körülmények, valamint a keretlegények kegyetlenkedései következtében több ezren veszítették életüket.
Mindezek az események jóval az 1944-es német megszállás előtt zajlottak le. Emellett hangsúlyozni kell azt is, hogy a megszállás után Horthy Miklós kormányzó nem mondott le, hanem a helyén maradt, ezzel igazolva a megszállás tényét. Ő nevezte ki a szélsőségesen németbarát Sztójay Dömét is miniszterelnöknek, aki kormánya tagjaival együtt buzgón látott neki, hogy a németek követeléseit teljesítse – beleértve a magyar zsidóság szegregálását és deportálását is. Így tehát a magyar holokauszt első lépéseit a magyar kormány, hatóságok, közigazgatás, és a végrehajtás szervei tették meg, majd a folyamat a német megszállás alatt teljesedett ki a megszálló erők és magyar kollaboránsaik erőfeszítéseinek köszönhetően.
A „Végső Megoldás” egyik fontos lépése volt a zsidók megjelölése: 1944. április 5-től kezdve minden hatévesnél idősebb, a törvények értelmében zsidónak minősülő egyénnek sárga csillagot kellett hordania felső ruházatán. Különböző rendeletek nyomán be kellett szolgáltatniuk értékesebb vagyontárgyaikat is (pl. rádiók, kerékpárok stb.). A gettósítás április 16-án kezdődött Kárpátalján, majd a deportálás május közepén. Július 8-ig a hatóságok 437 402 magyar zsidót zsúfoltak vagonokba, és indítottak útnak elsősorban Auschwitz–Birkenau felé. Mivel a katonakorú, egészséges zsidó férfiak munkaszolgálaton voltak, a deportáltak túlnyomó többsége idős, nő, gyermek és beteg ember volt, akiknek a nácik 75–80%-át munkaképtelennek ítélték, és egyből elgázosították.
A deportálás során a hatóságok a teljes vidéki Magyarországot kiürítették, csupán a budapesti, illetve a fővárosba menekült körülbelül 200 000 zsidó maradt az országban. Az akció fő felelősei magyar oldalról Endre László és Baky László belügyi államtitkárok, valamint Ferenczy László csendőr alezredes, míg német oldalról Adolf Eichmann SS Obersturmbannführer volt. Horthy kormányzó a „zsidókérdés rendezésében” szabad kezet adott a Sztójay-kormánynak.
A budapesti zsidók tervezett deportálása 1944 nyarán nem került le a napirendről, végül azonban más tényezők mellett Románia kiugrása is arra ösztönözte a politikai vezetést, hogy megakadályozza azt. Mindemellett azonban júniusban a budapesti zsidókat úgynevezett csillagos házakba kényszerítettek a hatóságok, amelyeket csak meghatározott időszakokban hagyhattak el.
1944. október 15-én, Horthy meghiúsult kiugrási kísérlete nyomán a németek hatalomra segítették a Nyilaskeresztes Pártot, amely a háború utolsó hónapjaiban, amikor a Vörös Hadsereg már az ország területén nyomult előre, fokozta a háborús erőfeszítéseket. Budapesten fékevesztett terror kezdődött a még ott élő zsidók ellen. A nyilasok újabb munkásszázadokat szerveztek és hajtottak a nyugati határra, rengeteg zsidót lőttek a jeges Dunába, valamint decemberben létrehoztak egy zárt gettót, ahová mintegy 70 000 embert zsúfoltak be, borzasztó körülmények közé. A gettót 1945. január 18-án a Vörös Hadsereg szabadította fel.
A magyarországi holokausztnak összesen 500–550 000 áldozata volt, a háború utáni Magyarország területén 180–200 000 túlélő maradt.
Holokauszttörténetek: emberi történetek a források mögött
Az alábbiakban néhány olyan rövid történetet közlök, amelyek megjelentek Holokauszttörténetek című könyvemben, és amelyek betekintést nyújtanak a holokauszt mikrotörténetébe: abba a társadalmi miliőbe, amelyben szomszédok, ismerősök, barátok hoztak nap mint nap döntéseket a zsidótörvények, -rendeletek nyomán. Feltérképezem, mit is jelentett a holokauszt a hétköznapi emberek számára, hogyan viszonyultak az üldözöttekhez, mit tettek, tehettek, és maguk a zsidók milyen attitűdökkel találkoztak addig a pillanatig, amíg deportáló vagonokba nem terelték őket a csendőrök, hogy Kassánál a határon átadják őket a náciknak.
Igénylőlevelek
A magyar kormányok sikeresen vonták be nemzsidók tömegeit a holokauszt gazdasági oldalába – azaz a zsidóság kifosztásába – azzal, hogy lehetővé tették a zsidóktól elkobzott javak kiigénylését. Ezzel a lehetőséggel igen sokan éltek. Itt három gödöllői igénylőlevelet hozok példának arra, hogyan is zajlott ez a gyakorlatban. Varga Lajos tisztiorvos például a következőket írta az elöljáróságnak küldött levelében: „Bátorkodom felhozni, hogy nagyszülőkig visszamenőleg mind a magam, mind pedig feleségem tiszta keresztény származása igazolt, továbbá, hogy kir[ályi] tiszti orvos, tehát állami tisztviselő vagyok és teljesen vagyontalanok vagyunk.” Ő tehát származásával, pozíciójával és vagyoni helyzetével indokolta, hogy miért kéne megkapnia zsidó honfitársa házát.
Tamás Lajos Flór Ármin földjét igényelte ki: „33 éves őskeresztény földmíves, jelenleg a Mávnál hordár vagyok, ref[ormátus] vallású, 7 gyermek apja, akik közül a legidősebb 12 éves, míg a legkisebb második évében van, tehát mind keresetképtelen, minek következtében 9-ed magamról kell gondoskodnom.” E levél tartalmazza azon sztereotípia ellentétét, amelyet a korszakban a zsidósághoz kötöttek: a férfi fizikai munkát végzett, míg a zsidók a közhiedelem szerint intellektuális és kereskedői pozíciókat foglaltak el. A korabeli politikai interpretáció az értelmiségi munkát kevésbé értékesnek állította be, mint a fizikait, ami azért is ambivalens, mert a zsidótörvények nem titkolt célja az „őrségváltás” volt, vagyis a jól fizető szabadfoglalkozások nemzsidó kézbe juttatása.
Emellett Tamás Lajos kétségbeejtő helyzetben volt: „Konyha nélküli egy szobában összezsúfolva lakom népes családommal, és állandóan az a veszély fenyeget, hogy delíriumos atyám kiüldöz a szükséglakásból, mely az ő tulajdona, és csak ideig-óráig engedte egy szobáját részünkre át. Helyzetünk ilyeténképpen tarthatatlan, népes családommal főbérleti lakást szerezni nem tudok.” Arról azonban nem írt Tamás, hogy ha nincstelen, miből építene Flór Ármin szántóján házat.
A szintén gödöllői Horváth József a következő egysoros levelet írta: „Tisztelettel bejelentem igényemet mint gödöllői szomszédos ingatlantulajdonos a szomszédunkban lévő zsidó szántó ingatlanra.” E szövegből kiderül, hogy az igénylők nem feltétlen voltak antiszemiták, egyszerűen éltek a zsidótörvények nyújtotta lehetőséggel, és kihasználták privilegizált helyzetüket. Az itt felsorolt források emellett szemléltetik, hogy egyszerű emberek hogyan tudták megnehezíteni az üldözöttek helyzetét, ami aláásta a zsidó–nemzsidó viszonyt nemcsak a háború alatt, hanem azután is. (Forrás: MNL PML V.1044 Cb, 1732/1943)
Hivatali antiszemitizmus
Endre László (a későbbi „deportációs trió” tagja és a magyar holokauszt egyik fő felelőse) akkor még Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye alispánjaként 1944 márciusában rendelte el a „megbízhatatlan zsidók és kommunistagyanús elemek” internálását. Endre hírhedt volt antiszemitizmusáról, és e rendelete is zsidóellenes sztereotípián alapult, miszerint a zsidók mind támogatták a kommunizmust. A szövegben nem határozta meg, hogy ki számított „megbízhatatlannak” vagy „kommunistagyanúsnak” – ennek eldöntését minden esetben a főszolgabírákra, jegyzőkre bízta, ami lehetőséget adott a visszaélésre.
Hajlamász János, a gödöllői főjegyző a következő választ küldte Endrének: „Bizalmas értesüléseim szerint a megszálló német katonaság beérkezése óta kommunista szellemű mozgolódás észlelhető községem területén. Egyelőre konkrét adataink és konkrét bizonyítékaink nincsenek, de erős és alapos a gyanú, hogy ennek a mozgolódásnak az indítója a helybéli zsidóság ténykedésére vezethető vissza. Ez okból javasolom, méltóztassék a helybeli csendőrőrsöt sürgős puhatolózás és nyomozás lefolytatására utasítani, s ennek eredményéhez képest az összes zsidó családfőket egyrészt internálni, másrészt rendőri felügyelet alá helyezni.”
Hajlamász tehát antiszemitizmusban Endre méltó párja volt, aki a hivatala által biztosított mozgásteret arra használta, hogy tovább radikalizálja az egyébként is szélsőséges rendeletet. Levelében alaptalan rágalmak, bizonyítékokkal bevallottan alá nem támasztható pletykák alapján kért nyomozást a gödöllői zsidóság ellen – ez pedig tanúskodott egyszerűsítő, előítéletes világképéről, amit a holokauszt során sok más tisztviselő is osztott. Tudni érdemes egyébként, hogy a gödöllői zsidók többsége épp a kapitalista gazdaság fenntartásában volt érdekelt, lévén kereskedők, iparosok voltak. (Forrás: MNL PML V.1044 Cb, 12633/1944)
Állapotok a gettókban, gyűjtőtáborokban
1944 júniusában a Phöbus Villamos Művek a következő levelet küldte a gödöllői elöljáróságnak: „Ma vettük a Hadiüzemi Személyzeti Parancsnok rendelkezését, melynek értelmében vállalatunknak tilos zsidó lakásban, illetve zsidó személyek részére villamos energiát szolgáltatni. Ezen tilalom kiterjed a gettónak kijelölt városrészekre, épületekre, illetve épületrészekre is. Vállalatunk a rendelet szerint érdekelt fogyasztóknak a villamos energia szolgáltatását 24 óra alatt megszüntetni tartozik.”
E levél bemutatja, hogyan rekedtek a társadalmon kívül a gyakorlatban is a kirekesztettek: miután életkörülményeik drasztikusan romlottak, még az áramot is le akarták kapcsolni a gettókban. Emellett a szöveg bizonyítja, hogy nemcsak a köztisztviselők és a végrehajtás szereplői vettek részt aktívan a holokausztban, hanem a különböző szolgáltatók, cégek is.
A gödöllői zsidóknak azonban „szerencséjük” volt, elkerülték az áramkimaradással járó bosszúságot: júniusban, éppen csak pár nappal a levél érkezése előtt összegyűjtötték és átszállították őket a hatvani gyűjtőtáborba, majd onnét „ismeretlen helyre”, így „villamos áram fogyasztásuk önmagától megszűnt”, ahogy válaszában Hajlamász János jegyző fogalmazott. (Forrás: MNL PML V.1044 Cb, 7298/1944)
A kamenyec-podolszkiji deportálás
„Én 1894. év óta lakom Magyarország területén. 1915-ben Sátoraljaújhelyből bevonultam katonának, végigküzdöttem a világháborút, 1918-ban kerültem haza betegen és minkét fülemre megsiketülve. Feleségem időközben leköltözött Kisbáriba és azóta megszakítás nélkül itt lakunk” – írta Fischmann Sámuel 1939 júniusában a Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hatóságnak, amely az állampolgári igazoltatások kapcsán talált rá a hadirokkant, lengyel származású öregemberre. Fischmann Sámuel fiatalon került Magyarországra, a magyar seregben szolgálta végig az első világháborút, tartós egészségromlása miatt azt remélhette, hogy kivételezettként mentességet élvez a zsidókat zaklató intézkedések alól.
„Feleségemmel, ki szintén öreg és súlyosan szembeteg, csak éppen hogy tengetjük napjainkat, a jó emberek támogatásával. Én igazán a legkisebb okot sem adtam kiutasításra, hiszen már süketségemnél és tudatlanságomnál fogva sem kerülhettem abba a helyzetbe, hogy az állam érdekeire, a közrendre és közbiztonságra aggályos lehessek. Alázattal könyörgöm, hogy még hátralévő pár napomat ne méltóztassék súlyosabbá tenni kiutasításommal, ne küldjenek egy idegen országba, ahol ma már senkim sincs; itt éltem le életemet és itt szeretnék örök pihenőre térni.”
Fischmann a hazájának tartotta Magyarországot, itt élt egész felnőttkorában, 72 évesen mégis veszélyes elemnek nyilvánították. Fischmann levélhez csatolta Kisbári község bírájának és lakosságának levelét: „nekünk Fischmann Sámuel és nejének Kisbári községben való további tartózkodása ellen semmi kifogásunk nincsen, sőt tőlünk telhetőleg nevezettek eltartásáról is gondoskodunk.” A levelet több helybeli is aláírta. Kisbáriban mindössze 200 ember élt, közülük csupán öten voltak zsidók, így feltételezhető, hogy mindenki ismerte az öreg Fischmann Sámuelt és nejét. A holokauszt embertelen világában a kisbári lakosság összezárása az emberiesség kis cseppje volt.
Mindez azonban nem számított a bürokráciával szemben. 1939. szeptemberi végleges kiutasítása után Fischmann hontalan útlevélért folyamodott. Valószínűleg sikerrel járt, mert 1941-ben a KEOKH levele arra szólította fel a sátoraljaújhelyi főszolgabírót, hogy kötelezze Fischmannt rendszeres személyes jelentkezésre. Itt már „külföldiként” hivatkoztak rá, elhárítva a teljes felelősséget a magyar közigazgatástól. A főszolgabíró ezt írta 1941 decemberében a KEOKH-nak: „az idevonatkozó rendeletek alapján Fischmann Sámuelt és feleségét f. évi július hó 23-án Lengyelországba való eltávolításuk végett a kőrösmezői m. kir. rendőrség határvidéki kapitányságához toloncoltattam. Mivel nevezettek ide vissza nem érkeztek, az eltávolításuk megtörtént.”
1941 nyarán a Kőrösmezőre toloncolt „hontalan” zsidókat onnét a megszállt Ukrajna területére, Kamenyec-Podolszkijba vitték át, ahol Friedrich Jeckeln SS-tábornok alakulata legyilkolta őket. Fischmann Sámuel és felesége további sorsa ismeretlen. (Forrás: MNL BAZML IV.2411/b, 1051/1941)
(A szerző történész, holokausztkutató, írása a Bajai Honpolgár-estek keretében 2023. szeptember 29-én elhangzott előadásának szerkesztett változata)
