Mayer János
A fenti mondatot a legendás Salamon Béla tette kontextusától független szállóigévé. A híressé vált szöveg eredetileg a Békeffi László és Kellér Dezső által írt Pomócsi marad c. kabaréjelenetben hangzott el. E történetben a Kádár-korszak sokszor megalázott, állandóan megalkuvásra kényszerített kishivatalnokánál nem kívánt vidékre helyezésének hírére betelik a pohár, és – egy „jóakaró” tanácsát követve – minden felettesének annyit mond: „Ha én egyszer kinyitom a számat… Ha én egyszer elkezdek beszélni…!” Miután valamennyi főnöknek van némi vaj a fején, mind azonnal megenyhült hangnemben beszél az addig kutyába sem vett munkatárssal, hiszen ki tudja, milyen túlkapásról, törvénytelenségről vagy erkölcsi megingásról ránthatná le a leplet. Egyikük sem veszi észre, hogy Pomócsi kiszolgáltatott helyzetében csak blöfföl (nem sejtik, miről tud valójában), így aztán egyszer csak mindenki a kegyeit kezdi keresni, „pótolhatatlanként” áthelyezése fel sem merülhet.
Napjainkban is akadnak Pomócsik, akik hosszú hallgatás és tűrés után a nyilvánosság elé lépve szembesítenék a hatalmat gyengeségeivel és bűneivel. Igaz, láttunk már olyan önjelölt leleplezőket, akiknek „atombombái” a nagy előzetes hírverés ellenére besültek; olyanokat is, akikről kiderült, hogy talán nem sokkal különbek azoknál, akiket meg akarnak leckéztetni. Persze e nagy „purifikátorok” sikerének kulcsa mindenekelőtt az, hogy vannak, akik hisznek (vagy hinni akarnak) az általuk sugalmazott, de többnyire ki nem mondott állítások igazságában. Vagy azért, mert saját vélelmeiket látják megerősítve bennük, netán azért, mert úgy látják, hogy egy-egy hatalmasság leleplezéséből/lejáratásából akár hasznot is lehet húzni, főleg, ha épp választások közelednek. A „hívők” számára mindegy, hogy a sugalmazások mögött igazolható tények vannak-e, vagy pedig – mint a jelenetben – csak blöff az egész. Az igazságosztók átmeneti sikerének alapfeltétele az – egyes közéleti és sajtószereplők által is erősített – hitelességi és bizalmi válság, amelynek hatására sokan állításaikat minden bizonyíték nélkül megkérdőjelezhetetlen dogmának tekintik. Komoly kritika ez a hatalomról (amelyről a vele nem szimpatizálók már-már bármit elhisznek), az ellenzékéről (amely saját képesség híján új bálványa farvizén evezve keres esélyt magának), de a társadalomról is (amely – közéleti szimpátiája vagy antipátiája alapján – máskor fennen hangoztatott erkölcsi elveit is félretéve képes bedőlni egy-egy jól megszervezett manipulációnak).
Hitelesség nélkül nincs tartós siker a közéletben. Manapság különösen sok példáját látjuk annak, hogy ismert személyek, sikeres emberek (írók, színészek, edzők, politikusok stb.) hitele veszik el pillanatok alatt egy-egy hibás döntés, nyilvánosságra került erkölcsi megingás, félresikerült mondat vagy a közvélekedéstől eltérő meggyőződés miatt. Az ismeretlenségből előlépők számára megelőlegezett bizalom is szappanbuborékként pukkanhat szét, ha kiderül, hogy a hihetőnek hangzó állítások mögött nincsenek bizonyítékok, a hangzatos szólamok mögött nincs valódi tartalom. Ilyenkor könnyen válhat aktuális reménységből kérészéletű percemberke, akit épp azok küldenek a süllyesztőbe, akik előtte piedesztálra emelték.
Ettől még van, amit ki lehet és ki is kell mondani. Mindannyian birtokában vagyunk – barátainkról, kollégáinkról, családtagjainkról – olyan információknak, amelyeket éppen azért nem osztunk meg a nyilvánossággal, mert bizalmasak. Sok olyat elárulhatnánk egyesek múltjából, amire nem büszkék, ártana a jó hírüknek, de akár kellemetlenségük is származhatna belőle. Tisztességes ember mégsem zsarolja vagy fenyegeti azt, aki bizalmába fogadta, főleg ha a múltbéli botlásoknak maga is részese volt. Persze, láttunk már a „damaszkuszi úton” megtért, „megjavult” nácikat, a rendszert – utólagos értelmezésben – „belülről bomlasztó” kommunista vezetőket igaz demokratává nemesedni, de valahogy a saját hibáival, bűneivel, tévedéseivel őszintén szembenéző emberből jóval kevesebb akad, mint gátlástalan törtetőből.
Az sem mindegy persze, hogy aki végül tényleg kinyitja a száját, és elkezd beszélni, tud-e valóban valamit mondani a közönségének, vagy csak üres frázisok pufogtatására, ezerszer hallott közhelyek megismétlésére képes. És van itt még valami. Pomócsi a kabaréjelenetben szókimondásával meg tudta akadályozni vidékre száműzését, de attól még nem akart vállalatigazgató lenni. Ahogyan a 19. század végi Dreyfus-ügyben mutatott bátor, a nyilvánosság erejét kihasználó fellépésével a francia igazságszolgáltatás anomáliáiról a leplet lerántó Émile Zola sem gondolta magáról, hogy ő lenne a legalkalmasabb a harmadik köztársaság vezetésére. Persze, más a helyzet: nekik nemcsak az igazságérzetük és az önbecsülésük volt nagy – hanem volt önkritikájuk is.
