Séták szülőhelyünk fái és bokrai körül 8.
„Bábel folyói mentén ültünk és sírtunk: a Sionra emlékeztünk. Azon a földön a fűzfákra akasztottuk hárfáinkat. Mert dalt akartak hallani, akik elhurcoltak minket…” (137. zsoltár: A száműzöttek éneke)
A magunk mögött hagyott húsvéti ünnepkör kiemelkedő eseménye a római katolikus egyházban a nagyhét kezdetét jelző virágvasárnap, melyhez szorosan hozzátartozik a barkaszentelés és a körmenet. A barkás fűzfaágak teljesen véletlenül csöppentek az ünnep kellékei közé: a Jeruzsálembe szamárháton bevonuló Jézust királynak kijáró tisztelettel, olajfa- és pálmaágakat lengetve köszöntötték a zsidók, ezt elevenítik fel a keresztények virágvasárnapon. A mi éghajlatunkon azonban nem élnek meg az említett növények (bár az olajfák meghonosítása a klímaváltozás következtében küszöbön áll), ezért jobb híján a korán virágzó barkákat viszik a hívek a templomba. A barkás ágakat a papok megszentelik, a hívők a szertartás után hazaviszik ezeket otthonaikba. A néphit szerint bajokat elhárító, csodatevő hatása van a szentelt barkának, és talán még az egyháznak kevésbé tetsző varázslatokhoz is felhasználható. Elégetett maradványait a következő évben a nagyböjti bűnbánat kezdetét jelző hamvazáshoz használják fel. A barka a mai napig szerves része a húsvéti dekorációnak, a kora tavasz egyik jellegzetes tüneménye.
A barkavirágzat botanikai szakkifejezés: csüngő virágfüzéreket értenek alatta, melyen az egyes virágok nem feltűnőek, kocsányaik pedig rövidek vagy teljesen hiányoznak. A barkák egyivarúak, ami azt jelenti, hogy csak termős, vagy csak porzós virágokat tartalmaznak. Barkavirágzattal rendelkezik többek között a mogyoró, a nyír, a különféle nyárfák, tölgyek. A fűzfák virágai hasonlóak, de általában nem csüngőek, így tudományosan helyesebb füzérvirágzatnak nevezni őket. A füzek közé tartozik a kecskefűz, amelyet a leggyakrabban használják barkaszentelésre vagy díszítésre. A lombfakadás előtt nyíló, ezüstös pamacsokkal teli ágakat még a valódi virágok kipattanása előtti állapotban kell lemetszeni a bokorról és kiszárítani, hogy sokáig megmaradjon. A kecskefűz további érdekessége, hogy a hazai fajok közül ez rendelkezik a legszélesebb lomblevelekkel, így nagyon elüt a hosszúkás, karcsú leveleket növesztő társaitól. Általában cserje méretű, esetleg kisebb fává fejlődik. Kétlaki növény, azaz a porzós és termős virágok külön egyedeken nyílnak, hasonlóan a legtöbb fűz fajhoz. Baján a Szentháromság tér alatt, a Sugovica-part sétányának padjai körül találkozhatunk több kiültetett porzós és termős példányával.
Az említett sétányról jól megfigyelhetjük a fehér füzeket (Salix alba) is. A Petőfi-sziget partját a Szentháromság térrel szemközt végig ezek a fák szegélyezik. A tér alatt, a partfal rekonstrukciója során kihelyezett kövezésben több egyede is spontán megtelepedett, és a fűzre jellemző gyors növekedési ütemet mutatja. A fehér fűz a környék folyóparti társulásainak őshonos, állományalkotó faja. Az alacsonyabban fekvő, árvíz által gyakrabban látogatott területeken puhafa ligeterdőket alkot a fekete nyárral együtt. Ezek a ligeterdők az ártér jellegzetes, védendő élőhelyeinek számítanak. Különösen megragadó látványt nyújtanak az idős, már a földön fekvő, de még mindig friss ágakat hajtó példányok. Lombját kora tavasszal, az elsők között bontja ki, levelének fonákja ezüstösen molyhos, keskeny, hosszúkás alakú. Rövid életű fa, az öregebb példányok koronája gyakran viharvert, törzse odvas. A vízparti életmódhoz való alkalmazkodásként sokszor szakállszerű, járulékos gyökereket fejleszt a törzsén. Letört vesszői vagy kidőlt törzsei könnyen legyökereznek, hiszen az árvizek alkalmával ilyen módon is képes terjedni. Jó gyökerező képességének bizonyítékát és kreatív felhasználásának módját találjuk Jókai Mór A nagyenyedi két fűzfa című elbeszélésében. Kérge láz- és fájdalomcsillapító hatású népi gyógyszer, az aszpirin hatóanyagát, a szalicilsavat tartalmazza (salix a füzek latin neve, ebből ered a kifejezés). További érdekesség, hogy a fűzfák alatt tavasz végén, nyár elején szép időben is „eshet az eső”. Valójában ilyenkor a leveleken táplálkozó tajtékos kabóca lárva által kiválasztott, nyálhoz hasonlító folyadék csöpög a fák leveleiről (kakukknyál). A kabóca lárvái ezzel a kevéssé vonzó anyaggal védekeznek a ragadozó madarak ellen. A fehér füzek jellegzetes megjelenésükkel meghatározzák a bajai folyópartok hangulatát, a sokak által kedvelt dunai homokzátonyok fás szárú növényzetét is nagyrészt ők alkotják.
A Sugovica-part másik jellegzetes növénye a szomorúfűz. Ezt a különleges megjelenésű fajt már a kisgyerekek is elsők között tudják azonosítani jellegzetes földig csüngő ágai alapján. A valóságban több faj is hasonló alakú lombkoronát növeszt, és ezek egymás között is képesek kereszteződni, így elkülönítésük egyáltalán nem gyerekjáték. A babiloni fűz az egyik ilyen, mely nevével ellentétben Kínából származik. A helytelen névadást maga Carl von Linné svéd természettudós, a tudományos rendszertan atyja követte el, aki úgy gondolta, hogy a Bibliában szereplő (írásom elején idézett zsoltárban is említett) fűzfáról van szó. Bizony, még az ő szisztematikus gondolkodását is megzavarta a lecsüngő ágú fa egyedi hangulata, hiszen az Eufrátesz partján szomorkodó száműzöttekhez nagyon is illett. A faj éppen ennek a hangulatnak köszönhetően népszerű a temetőkertekben, de igazán a vízpartokon érzi jól magát. Kimondottan gyorsan növekvő, jó árnyat adó fáról van szó. Hasonló lombalakot fejleszt a fentebb tárgyalt fehér fűz ’Tristis’ (sic) nevezetű kertészeti változata, illetve a két faj hibridjeként létrehozott európai szomorúfűz (Salix × sepulcralis ‘Chrysocoma’). Az elmúlt években a bajai strand homokos részére is több szomorúfűz példányt ültetett a város. Indokolt lehet ez a telepítés, hiszen mostanra megváltoztak a strandolási szokások. A vízpartokon a magas szintű káros sugárzás és a megterhelő hőség miatt egyre többen keresik a tűző nap helyett a kellemesebb árnyékot. A szomorú füzek megfelelő korona alakítással és gondozással ezt bizonyosan 
nyújtani fogják a számunkra.
A hazai füzek sokaságában még egy faj van, amely igazán különleges ágszerkezettel rendelkezik: ez a spirálfűz vagy mandzsu fűz. A fűzfélék szövevényes rendszertani helyzetére jellemző, hogy többen ezt a fajt a babiloni fűzzel azonosnak tartják. A spirálfűz ágai dugóhúzóhoz hasonlóan csavarodnak, és a vékony fűzfalevelek még gyakran spirálisan is megtekerednek. A jellegzetes megjelenésű fát gyakran ültetik díszfaként, a Sugovica-parti sétányon is találkozhatunk egyel a Duna Szálló kikötőjének szomszédságában. Tartós és szép vázadíszt kapunk, ha a csavarodó hajtások kérgét lefejtjük, és kiszárítjuk a fehér színű ágat.
A fűzfélék általában kedvelik a vízparti termőhelyeket, és igen jól viselik a metszést és a koronaalakítást. Több faj vesszője alkalmas a kosárkötésre. Ilyenkor a növények megfelelő vastagságú hajtásait lemetszik, és főzés, hántolás után felhasználják kosarak, vékák és egyéb használati eszközök készítésére. A törzs és a korona között végrehajtott metszést nevezik botolásnak, hiszen az életerős fák a vegetációs idő végére újra fejlesztik a hosszú, egyenes ágakat. A botolóra vágott füzek egykor országszerte jellemző, tájképi elemek voltak, hiszen nagy mennyiségben volt szükség a vesszőkre a mezőgazdasági termelés eszközigényének a kiszolgálására. Kosárkötésre természetesen a kosárfűz a legalkalmasabb, de a törékeny fűz és a fehér fűz ágai is felhasználhatók erre a célra. A Bajai Honpolgár kedves olvasói a Szentháromság tér és a Sugovica-part közötti meredek rézsűn figyelhetik meg a kora tavasszal tövig visszavágott sárga vesszőjű füzek fejlődését. Ezek telepítése jó ötlet volt, hiszen jellegükben illenek a vízparti környezethez, és megfelelően gondozva, visszametszve nem takarják el a tér korlátja mellől nyíló remek kilátást.
Baja folyóparti város, nem meglepő hát, hogy sétáink során lépten-nyomon találkozunk a fűzfák változatos formáival. Sokféleségük, életrevalóságuk lenyűgöző, látogassuk meg őket minél gyakrabban!
