Gondolatok az idei bajai Maszkajárás margójára
Mihálovics Ferenc
Nehéz szívvel, de könnyen írok.
Teszem mindezt etnográfusként, iskolaigazgatóként, néptáncosként, egyben bajai lokálpatriótaként, akinek megadatott, hogy szeretett városában annak idején kiváló szakemberekkel együttműködve, vegytiszta gondolatok mentén európai szintű rendezvények lebonyolításában vegyen részt. Többek között a 2002–2006 között Baján megrendezett Dunamenti Folklórfesztiválok művészeti vezetőjeként is dolgoztam; ezeken a világ különböző tájékairól érkező néptáncegyüttesek magas színvonalú, szakmailag elismert produkciókat mutattak be, mi pedig szervezési-koordinátori munkánkat jó szándékkal, elkötelezetten, tanulva és tapasztalva végeztük. A megélt minőség és a látott hozzáállás méltán vívott ki elismerést; a Bácska fővárosa élt és mozgott, a tradicionális, mindenki számára kívánatos kulturális ismeretanyag közönségszórakoztató módon hozott tapsot és gratulációkat. Mind a szereplőknek, mind a városunknak.
A magyarországi folklór a szívügyem – nincs fojtó kéz, amely eltérítene attól, hogy állhatatosan kapcsolódjak sokszínű vidékünk értékgondozásához és értékteremtéséhez. Ezért is üdvözöltem lelkesen és szeretetteljesen a Maszkajárás szokásának nemrégiben történt felelevenítését; ez a megejtő és megragadó farsangvégi bunyevác népszokás minden elemében megérdemli, hogy szerves és szerethető része legyen a téli mindennapjainknak. Mert lehet, hogy a hazánknak Mohács kell, de Bajának nincs szüksége rá.
Közhely, de a közhelyeknek mindig igazuk van: az eredményt legtöbbször az elvárás határozza meg. Ebben az esetben azonban szinte kötelező szigorúnak lennünk önmagunkhoz; kell, hogy számottevő és magas elvárásaink legyenek, hiszen mégiscsak olyan ikonikus, emblematikus közösségi eseményről van szó, amely már csak eredete okán is alapjaiban érintheti meg a bajai néplelket.
Ami – és most lehet, hogy meglepődik az aktuális városvezetés – túlmutat azon, hogy az ember könnyű szívvel lelkesüljön az XXL Extreme Hintáért, a Chicago dodzsemért, a neonfényben, pulzálva ragyogó gagyiért, a már a 90-es években is cikinek számító díszletekért, szagokért és az élménynek hazudott stílustalan parasztvakításért. Ennél azért némileg szofisztikáltabbak vagyunk, ennél picit többet érdemlünk, ennél kicsivel komolyabban vehetnének bennünket azok, akik közösséget és entitást építenek.
Zeneszerető és nyitott honpolgárként személy szerint nincs bajom a hazai bulvármédia túlárazott kegyenceivel, hogy-hogy nem, a sokat megélt Curtist még szimpatikusnak is látnám, a Bon-Bon-t kedvelhetően unalmasnak, DJ Dominique-ot pedig tehetséges önpromoternek találnám, akik mind-mind abból élnek, hogy az öntudatos rendezvényszervezők a haknikat manapság fesztiválnak nevezik.
Túl azon, hogy az utóbbi időben a városi rendezvények palettáján a folklórprogramok jelentősen háttérbe szorulnak, és sok esetben kétes megítélésű srácok és lányok playbackelnek a Szentháromság téri színpadon, van egy tágabb összefüggés-rendszer, amelyben érdemes az említett szereplőket és a feltételezett szándékokat elhelyezni. Ennek alapját az adja, hogy vélhetően a minőségi kultúrtevékenység megítélése mindennél jobban alulértékelt a Városházán, és sokkal inkább a rossz értelemben vett populizmus eszközei azok, amelyek segítségével könnyen előhívható emlékek gyártására sarkallják a szavazópolgárokat. Mert igen, ez is csak silány politikai üzlet (horribile dictu: üzelem…): én elhoztam neked a sztárt, te elhozod nekem a voksodat; a számító, a jó ízlést és a jövőért érzett felelősségvállalást háttérbe szorító mechanizmus bolyhos hálót sző, és mindent felülír.
Legelébb azt, hogy a gyerekeink egy tiszteletre méltó szellemi örökséget bemutató rendezvényen csak torz vetületben látnak valami furcsát és szokatlant; hogy az új generáció azt fogadja el hitelesnek, amiről azt hazudják neki, hogy hiteles; hogy a közönség tényleg elhiszi, hogy a kultúrát a Fókusz, a Tények Plusz és a Story Magazin szerkesztőségeiben írják és formálják. Tudjuk jól, hogy ez mennyire nem igaz, és tudjuk azt is, hogy a hülyítés szakaszait nem lehet meg nem történtté tenni, ha azokat közpénzen, hagyományápolásként próbálják eladni, holott a szándék okán joggal feltételezzük, hogy az esemény egyetlen koncepcionális eleme az volt, hogy nincs koncepciója.
És ehhez már csak lazán kapcsolódnak azok az ügyes-bajos dolgok, hogy a megsüvegelendően autentikus felvonulás végén a téren a helyszín elrendezése, a színpadi viszonyok, a kulturális disszonancia fejbe vágta az embert; hogy a felkért előadók csak hosszas könyörgés után mehettek fel a sztárfellépőnek „belőtt” színpadra, és végül nem egy sebtiben eszkábált állványon kellett muzsikálniuk; hogy a bérelt hangosítás (apropó: miért ne lehetne Bajának saját, mindenkor és mindenhol jól használható technikai eszközparkja?!) úgy szólt, mint a Vaskúti úti laktanya 1986-os eligazítása; hogy a kíváncsi és mérsékelten eltökélt időseknek nem jutott ülőhely; hogy egy télűző mulatságon az italstand nem rendelkezett borkimérési engedéllyel; hogy a végén „természetesen” kiderült, hogy a döntéshozók egy külsős cégnek adták el-ki-le a Maszkajárás szervezési jogait; hogy voltaképpen amit kaptunk, az inkább hasonlított menzai menüre, mint szépen tálalt főételre, amelybe nemcsak az izmos konyhás nénik homlokán összegyűlt izzadtság, hanem a döntéshozók átlátszó álságossága is belecsöppent.
Na de akkor kinek érte meg ilyen formában ez a rendezvény? A kérdés jó és jogos, de a megválaszolására nem teszek kísérletet, inkább csupán azt szeretném felidézni, hogy a Csík Zenekar annak idején éppúgy megtöltötte a Szentháromság teret, mint a haza ünnepelt rappere, pedig tudtommal egyik művészük sem evett még fehérjedús hernyót a kolumbiai esőerdőben. Igaz, ez manapság nagyobb fegyvertény, mint a Kossuth-díj. Ezen a Városházán mindenképp…
***
A lapunkban közölt véleménycikkek nem tükrözik feltétlenül szerkesztőségünk álláspontját a középpontba állított probléma kapcsán. A felvetett kérdéssel kapcsolatban természetesen eltérő véleményeknek, vitának is helyet adunk. – a szerk.
Fotó: Kelemen Áron/Bácskai Napló – Baja híroldala)
