Fájdalommal és megdöbbenéssel értesültünk róla, hogy elhunyt Baja sportéletének kiemelkedő alakja, Rátvay Zoltán egykori 10-szeres magyar válogatott, első osztályú kosárlabdázó, edző, a Tóth Kálmán Gimnázium és Szakközépiskola, majd a Szent László ÁMK nyugalmazott testnevelő tanára. A kiváló sportemberről terveink szerint novemberi lapszámunkban részletesebb összeállítással is megemlékezünk, ezúttal lapunknak 2017-ben adott életút-interjújával tisztelgünk a 78 éves korában elhunyt Rátvay Zoltán emléke előtt. Szerkesztőségünk őszinte részvétét fejezi ki a remek tanár és nagyszerű sportvezető családjának; emlékét megőrizzük, nyugodjék békében!
„Nem is látja a kosarat, mégis képes 30 pontot 15 dobni…”
A 75 éves Rátvay Zoltánnal sportpályafutásról, pedagógus hivatásról, családi ,, titkokról”
Portrénk alanyának életében a főszerepet a labda játszotta, sőt gyermeket és unokái is a „gömb” bűvöletében tevékenykedtek-tevékenykednek. Édesapja is ismert alakja volt városunknak, de a hozzá fűződő érdekességekről olvasóink is minden bizonnyal keveset tudnak. Édesanyja révén akár jogot formálhatna Baja egyik fontos műemléképületére, ha nem államosították volna azt 70 évvel ezelőtt. Beszélgetőtársam RÁTVAY ZOLTÁN, egykori válogatott kosárlabdázó, majd edző, játékvezető, testnevelő tanár, aki május 26-án töltötte be 75. életévét. A köztiszteletben álló sportember sportorvosként ismert édesapjáról is megosztott néhány információt.
– Kisgyerekként még Szabó Jozsef volt a neve, de hatéves korában meghalt ügyvéd édesapja, akit Derecskén, egy Debrecen melletti településen temettek el. Az árván maradt gyermeket édesanyja, Rátvay Margit bátyja fogadta örökbe azzal a feltétellel, hogy felveszi a vezetéknevét, azon az ágon ugyanis csak lányok voltak a családban. Az egyik rokon, Rátvay Imre a Horthy-hadseregben egészen a tábornoki rangig vitte. Édesapámat érettségi után beíratták a Szegedi Egyetemre, ahol 1936. június 20-án kapta kézhez diplomáját. Kezdő orvosként a bajai kórházban kapott állást, így került ide. A városban ismerkedett meg édesanyámmal, Varsányi (Reich) Magdolnával, akinek családjáé volt a Bácskai Kultúrpalota épületének Szabadság utcai része. Édesapám a II. világháború idején katonaorvosként Kassára került 1941-ben, édesanyámat is vitte magával, én az ottani bábaházban születtem 1942-ben. Akkor édesapám már a keleti front hátvonalában szolgált, ahol jelen volt vitéz nagybányai Horthy István kormányzóhelyettes repülőgép-szerencsétlenségénél, sőt ő állította ki a halotti bizonyítványát. A háború után próbáltunk nyugatra menekülni, Szombathelyen keresztül eljutottunk Passauig, ahol édesapám amerikai fogságba esett. Innen végül 1947-ben szabadult, és hazatértünk Bajára, ahol civil orvosként állt újra munkába. Egy ideig a folyosón állt a bekészített bőrönd: ha jönnek érte, mi is megyünk, de szerencsére megúszta, mert a városban folytatott orvosi munkáját a szegényebbek is elismerték. Hosszú munkássága alatt dolgozott Baján körzeti orvosként, rendelőintézeti felülvizsgáló főorvosként, majd nyugdíjazásáig rendelőintézeti igazgató-főorvosként. Több alkalommal kapott Egészségügyi Minisztériumi elismerést. (A Magyar Országos Levéltár iratai szerint a miniszterelnök Sztójay Döme 1944.07.19-én egy előterjesztésben a minisztertanács hozzájárulását kéri, hogy ,, a Főméltóságu Kormányzó Urhoz felterjesztést tehessen aziránt, hogy a Szovjet elleni hadműveletek alkalmából az egészségügyi szolgálat terén kifejtett eredményes munkásságukért több orvost is javasoljon a Magyar Vöröskereszt Érdemkeresztje a hadiékítménnyel kitüntetés adományozására. Köztük volt dr. Rátvay József hivatásos orvos százados is. A minisztertanács a kérelemhez hozzájárult. — Z. L.)
– Hogyan lettél kosaras?
– Sportoló családból származom, hiszen szüleim eveztek, édesapám orvosként a sportot mindig szívügyének tekintette, kevés 
olyan verseny volt, amelyen nem jelent meg. Legjobban ő is a kosárlabdát szerette a gyermekei révén, de amíg fiatalos lendülete vitte, mindenféle eseményre kilátogatott. Gyermekként én is mindenfélét kipróbáltam, fociztam pl. a Déri-kertben, mígnem 1955 augusztusában tartottak egy toborzót a Patak (ma Vasvári Pál — Z. L.) utcai szabadtéri salakos pályán, ahol Tax Imre és Vétek Frici vizsgáztatták a jelentkezőket. Apám mondta nekik: hoztam egy embert, próbáljátok ki, tud-e valamit, érdemes-e sportolónak küldeni. Adtak egy labdát azzal, hogy próbálkozzam a dobással, erre közelről jobbról-balról is kosárra dobtam sikeresen, 8-10 alkalommal, ennek köszönhetően ragadtam ott a kosárlabdánál. Érdekes módon nem voltam ügyes, hanem későn érő típus, mert amikor 18 éves koromban bekerülhettem a csapatba, Rácz Jancsi már , spíler” volt hozzám képest. Kerültem a közelharcot, az ütközéseket, nehezebben tanultam meg a játékhoz való alkalmazkodást. A kosárlabdában elért sikereimet inkább a jó kezemnek és a helyzetfelismerésemnek köszönhettem. Baján aforizmává vált, hogy „nem is látja a Rátvay a kosarat, mégis képes 30 pontot is dobni egy meccsen”. Igaz, azt szokták mondani, hogy nem kell ehhez jó szem, a pályán kell jól eligazodni, a vonalak alapján is lehet látni, ki milyen messze van, és a labdát utána a kosárba lehet dobni. Mivel nem voltam súlyos játékos, és akkoriban a 197 centimmel még viszonylag magasnak számítottam, magasbedobót játszottam. Igaz, sokszor a palánk alá is bekeveredtem, de mint már említettem, sose szerettem a keményebb ütközéseket, mindig is a középtávoli, távoli dobás volt az erősségem. Sajnos akkor még nem volt hárompontos, de így is képes voltam egy mérkőzésen 40-45 pontot is dobni, ha jobb formában voltam.Pályafutásom alatt a bajai csapattal megéltem az NB I-be jutást 1958-ban, majd 1961-65 között a Testnevelési Főiskolán tanultam és játszottam.
– Adta magát, hogy a TF-en tanulj tovább?
– Több lehetőséget is megfontoltam. Szerettem mindenféle sportot, viszonylag jó voltam atlétikából: magasugrás, távolugrás, súlylökés, a labdajátékok is jól mentek. A III. Béla Gimnázium érettségije után, 1960 nyarán jelentkeztem a TF-re, ahol olyan sportolókkal felvételiztem együtt, akik később játékosként és/vagy edzőként sokra vitték. Például Kovács László világválogatott kézilabdázó, majd európai mesteredző, Förstner Klára és Bordán Dezső válogatott tornaedzők, valamint Müller Katalin (őt az idősebbek a tévétornából ismerhetik — Z. L.), illetve Mezey György, a későbbi futballedző, szövetségi kapitány. Augusztusban kaptam az értesítést, hogy elsőre nem vettek fel, de a következő évre igen. Erre 1961 júniusában jött egy papír, hogy felvételizzek. Ekkor apám nagyon feldühödve írt egy levelet az igazgatónak, hogy egy éve mást írtak! Az volt a válasz, hogy igen, de helyhiány van… Augusztus elsején Tatán voltam a válogatott edzőtáborában, és már nagyon elegem volt az egész főiskolából, amikor egyszer Páder János (az 1955-ben Budapesten Eb-győztes magyar válogatott edzője — Z. L.) szólt, hogy másnap reggel csomagoljak és menjek, mert felvettek… Ez évben 25 fővel bővítették a keretet, és abba már belefértem. A főiskolán a torna nagyon nem ment, Szirmai Jóskánál külön gyakoroltam, hogy boldoguljak valamennyire. Az első félév nagyon döcögősresikeredett, igazgatói figyelmeztetést is kaptam: ha nem szedem össze magamat, kitesznek, hiába játszom az NB I-es csapatban. Tavaszra rendeződtek a dolgok, és akkor a Dózsa kosárszakosztályától jött egy ember, hogy elvinnének kölcsönjátékosként a Tbilisziben tartandó Belügyi Szapartakiádra. Azt tervezték, hogy kikérnek innen, beíratnak a rendőrtisztire, és így játszhatok az együttesükben. Mondtam neki, felejtse el; örülök, hogy végre egyenesbe kerültem. A diploma megszerzése után hazajöttem, bár hívott a Székesfehérvár és a Kecskemét is. A TF színeiben az utolsó meccsemet épp ellenük játszottam. Utána hazajöttem, és egészen 1972-ig, a BSK megalakulásáig kosaraztam tovább. 30 éves koromban hagytam abba a játékot. Játékospályafutásom alatt a Bajai Bácska csapatával 1968-ban értem el a legnagyobb sikert, amikor ezüstérmesek lettünk a bajnokságban a Budapesti Honvéd mögött.
– A válogatottságig is eljutottál.
– Azon kevesek közé tartoztam, akik már 1960-61-ben bekerültek az ifjúsági válogatottba, ami akkor nagy szó volt, mert vidékről csak ketten voltunk Rácz Jancsival. Akkor jártam először Lengyelországban, majd később még egyszer. A felnőtt válogatott keretbe is behívtak, de a tagságom — a tanulmányaim miatt — egy idő után megszakadt. Csak miután 1965-ben visszatértem Bajára, lettem újra tagja a nemzeti csapatnak. Tízszeres válogatott vagyok, ami azt jelenti, hogy egy-két eseménysorozaton részt vettem, de komolyabb versenyen, például Európa-bajnokságon nem szerepelhettem.
— Milyen volt akkoriban a kosárlabdasport?
— Akkor a kosárlabdát tényleg olyanok játszották, akik igazán szerették, és nem azt nézték, hogy mennyit fizetnek érte. Öröm volt olyan csapatok ellen játszani, mint a Honvéd, a Ganz-Mávag, a MAFC, melyekben olyan játékosok szerepeltek, mint Greminger, Simon, Zsíros, Gabányi, Tvordy, Pólik. A későbbi Honvédban Banna Valér, Gyurasits ellen is jó volt játszani, akikkel együtt aztán válogatott is voltam. Vidéken, itt Baján egészen a 70-es évek közepéig arról beszélni, hogy valaki azért játszott, mert pénzt kapott érte, nem lehetett, ez tényleg teljesen csak amatőr jelleggel ment.
– Miért hagytad abba ‘72-ben?
– Egyrészt azért, mert rengeteg dolgom volt testnevelőként. A pályán pedig egyre nagyobbak voltak a követelmények, egyre többet kellett volna edzésre járni. Akkor volt az az áldatlan állapot Baján, hogy nem volt sportcsarnok, nem volt létesítmény. Úgy készült fel a csapat a bajnokságra, hogy Budapesten vagy Tatán edzőtáborozott két hétig, amire én nem tudtam elmenni az iskolából. Úgy gondoltam, ha ketten futunk a pályán, az egyik 18 éves, a másik 30, és a 18 éves előbb ér a labdáért, akkor inkább abbahagyom a játékot, és nem gyötröm magam tovább.
– Mi volt a legnagyobb élményed a pályán?
– Amikor a válogatottban szerepelhettem néhányszor. Nyugat-Németországba nagy dolog volt akkoriban eljutni, nekem sikerült. Rendeztek ott egy Európa Kupát Csehszlovákia, Belgium, NSZK és Magyarország részvételével. A másik nagy élményem, amikor a budapesti Eb-selejtező előtt Jugoszláviában jártam a válogatottal. Megadatott az is a sors által, hogy játszhattam például Radivoj Koracs (a 30 évesen elhunyt kosarasról később nemzetközi kupát neveztek el, melynek küzdelmei több évtizedig zajlottak — Z. L.) és más jugoszláv nagyságok ellen, akik később a világversenyek legjobbjai lettek. A jugoszláv televízióban itt Baján még azt is láthatták, hogy sikerült egy kosarat is dobnom.
– Játékosként elkezdted már az edzősködést is.
– A TF-ről való visszatérés után a tanítás mellett az edzősködéssel is foglalkoztam elég hosszú ideig. Először az utánpótlás szintjén kezdtem; kislányokat, majd kisfiúkat készítettem fel, végül pedig az újból megalakuló női csa patnak lettem a trénere. Itt hét és fél évig edzősködtem, egészen az NB II élmezőnyéig jutott irányításom alatt a csapat. Az együttes tagja volt a lányom, Anita is, akire felfigyelt a Szekszárd, és átigazolta. Vele együtt mentem én is, egy évig a Szekszárd NB I-es csapatát irányítottam. Ezt tartom pályafutásom egyik csúcsának. Jól is éreztem magam, de a mindennapos ingázás miatt úgy döntöttem, hogy inkább maradok Baján. Később bekapcsolódtam a férfi vonalba is, Kovács Józsi segítője voltam másodedzőként, amikor 1988-ban az ominózus Zalaegerszeg elleni meccsek után ezüstérmet szerzett a BSK gárdája. Azt gondolom, ha egyben tartották volna a 2. helyezett együttest, és hoztak volna egy 2 méteres amerikai centert, akkor biztos, hogy a következő évben mi lettünk volna a bajnokok! Ehelyett hoztak egy jugoszláv játékost, aki nem tudott kosarazni (Slobodan Pecirko csípőficamosként igen „érdekesen” mozgott a pályán… — Z. L.) Akkor bekerülta válogatottba Hosszú Pisti és Kovács Laci is, kiestek az itteni edzésekből. Kovács Józsit leváltották, utána én lettem néhány hónapig a vezetőedző, majd Kancsár Zoli. Kár volt hagynom, hogy Józsit elküldjék; azt kellett volna mondanom a vezetőségnek, hogy maradjon ő is, de ne legyen alá-fölérendeltség köztünk. Ebben az időszakban sűrűn váltogatták egymást az edzők, a csapat sajnos fokozatosan zuhant, majd ki is esett az A-csoportból.
Az edzősködéssel később azért hagytam fel, mert az egész embert kívánt, és ha azt vesszük, hogy valaki testnevelő tanár, edző, családapa, és még sorolhatnám, mi minden, azt nem lehet összeegyeztetni. Másrészt elmehettem volna még az elején edzőnek bárhová, az országba, de úgy kötődtem Bajához, hogy mindig nemet mondtam, és végül is itt ragadtam. Talán ha elmentem volna, sokkal jobb lehetőségek adódtak volna a számomra. Idővel az edzőség mellett a játékvezetés is egy kicsit a szenvedélyem lett, főleg, amikor már láttam, hogy a pályán nem tudok másként maradni, mint edző, inkább, mint bíró. Mindössze 5-6 évet vezettem az NB I-ben, mert a koromnál fogva azt is kinőttem, de azért az NB II-ben egy ideig el-elvezetgettem, hogy még mindig a pályán legyek.
– Testnevelő tanárként milyen sikereket értél el?
– Hazakerülvén négy évig elég nehéz volt, mert két napot Szentistvánon, kettőt meg Felvégen tanitottam. Megunvan ezt a helyzetet, elpanaszoltam Gajdócsi Pista bácsinak, a szakosztályvezetőnknek (1964. januártól a Bajai Járási Tanács Végrehajtó
Bizottságának elnöke, 1971. januártól a Bajai Városi Tanács elnöke; 1972. januártól 1989 júniusáig, nyugdíjba vonulásáig a Bács-Kiskun Megyei Tanács elnöke volt – Z. L.). Utána két héten belül kineveztek testnevelő tanárnak a Tóth Kálmán Gimnázium és Szakközépiskolába, ahol aztán – a helyére lépő Szent László ÁMK-val együtt – közel 40 évig, 2007-es nyugállományba vonulásomig dolgoztam. Edzőségem másik része itt csúcsosodott ki. Rengeteg középiskolás versenyen vettem részt, öt alkalommal lett valamelyik korosztályos csapatom országos bajnok. Együtteseimben az idők folyamán olyan játékosok szerepeltek, akik később NB I-es kosarasok lettek. Többek között Pálkerti Tamás, Palás Kornél, Ágh Péter, Rátvay Tamás, a későbbiek közül pedig Tamás Zoli, Rétháti Zsolt, Kovács Zsolt. Csodálatos időszakot értem meg velük: 13 alkalommal kerültünk be a középiskolás bajnokság országos döntőjébe, az öt győzelem mellett számtalanszor végeztünk a dobogón. Emellett Baján nyolc éven keresztül rendeztünk egy nemzetközi ifjúsági tornát, neves csapatokkal. Az utolsó évben hat külföldi együttes is vendégeskedett nálunk, még Izraelből is érkezett egy gárda. Kapcsolataim révén mi is jártunk ötször Svájcban, kétszer pedig Izraelben és Olaszországban. Mindezeken túl nagyon sokszor jártam nyaranta külföldön osztályokkal Bulgáriában, Jugoszláviában, Olaszországban, Franciaországban; volt, hogy egyszerre hat csoportot vittem le a görög tengerpartra. Azt sajnálom csak, hogy nem jegyeztem le ezeknek az utaknak az élményeit.
– Kaptál valamilyen kitüntetést?
– Nagyon jóleső érzéssel vettem tudomásul, hogy nem feledkeztek el rólam. Azon szerencsések közé tartozom, akik mindenféle kitüntetést kaptak. Utoljára a középiskolás sportban kifejtett tevékenységemért miniszteri dicséretben részesültem, amelyet a belügyminiszter képviseletében Gallov Rezső államtitkártól vehettem át annak idején. Mindig azokat a kitüntetéseket becsültem sokra, melyeket a diákokkal való törődésért, foglalkozásért kaptam.
– A családodban többen is kötődnek a kosárlabdához.
– Nagy kosarascsalád vagyunk. Kati húgom 250-szeres magyar válogatott volt, részt vett Eb-ken is, sőt meghívást kapott az Európa-válogatottba is. (Czirákyné Rátvay Katalin 2005-ben bekerült a sportág magyarországi Halhatatlanok Csarnokába is — Z. L. ) Először úszni kezdett Evetovics vánéknál, később váltott csak a kosárlabdára, első edzője neki is Tax Imre volt, 15 évesen már az NB I-es együttesben szerepelt, lévén 182 centi magas. Sportszellemben nevelkedtek a gyerekeim is. Anita háromszoros magyar bajnok, 150-szeres válogatottként bejárta a fél világot, az 1987-ben EB-bronzérmes nemzeti csapat tagja volt, végül 2007-ben Baján fejezte be hosszú pályafutását. Tamás fiam is eljutott a válogatottságig, de a felnőttek közé nem nagyon fért be, viszont a főiskolás válogatott tagjaként vett részt egy világversenyen Sheffieldben.
– Fiatalon alapítottál családot.
– Feleségem, Iván Mária Gizella dunaszekcsői, de Baján járt középiskolába a Tóth Kálmánba, kollégista volt. Egyszer az utcán összefutottunk valamikor 1960 őszén, és mondhatom, szerelem volt első látásra. Ettől kezdve eljárt a kosármeccsekre is, végül a dip lomám megszerzése után házasodtunk össze, 1965-ben. Érettségi után ápolónőként kezdett dolgozni, majd a vízügyhöz került egy rövid időre, de szíve csücske az egészségügy volt, így nagyon örült, amikor sikerült röntgenasszisztensi munkát kapnia. Ez azért is volt jó, mert a veszélyesség miatt dupla szabadságot kapott, így nyaranta elmehettünk családostól kirándulni-sátorozni külföldre a gyerekek kiskora óta. Most júniusban is ellátogatunk a feleségemmel Erdélybe, mert ott még nem jártunk. Sajnos az orvos eltiltott már a vezetéstől, így a neten néztem ki, hogyan is tudunk eljutni oda.
– Természetes volt, hogy gyerekeid is kosarasok lesznek?
– Úgy volt természetes, hogy miután az apjuk ment az edzésekre, vitte magával a gyermekeket, illetve a magasságuk révén ez a sportág állt hozzájuk legközelebb, és ezt szerették legjobban, mert közösségi szellemre nevelő játék. Miután a lányom 197, a fiam 202 centire nőtt, az ilyen magasak csak abban a közegben érezték jól magukat, ahol hasonló termetűek mozogtak. A lányomat én vittem magammal, edzettem, gyakoroltattam vele rengeteget az iskola után a tornateremben, az öccsét nem kellett vinni, jött mindig velünk, ő cipelte a labdát, és ugyanazt megcsinálta, mint a nővére. Egy hibát követtem el: Anitát kicsit atletikusabbra kellett volna edzenem.
– Nem fáj, hogy a fiadnak nem sikerült olyan sikeres pályafutást elérnie?
– De fáj, csakhogy ő elkezdett vándorolni. Az első baj az volt, hogy elment Bajáról, akkor kezdett a csapat is szétesni. Eligazolt Szegedre, Paksra, majd Székesfehérvárra, onnan egy évre elment külföldre, hazajövetele után Hódmezővásárhely következett, majd Pécs. Közben feleségül vett egy válogatott röplabdázónőt, amiből olyan ellentétek adódtak, hogy ő Fehérvárott lakott, míg a felesége Pesten játszott, így mindennap utazni kellett ide-oda. Valakinek engednie kellett, és olyan munkalehetőség esett a markába, hogy azt nem hagyhatta ki. Később dolgozott Kecskeméten is, majd elvégezte az edzőit, mert nem szeretett volna kedvenc sportágától elszakadni. Időközben úgy hozta az élet, hogy miután a felesége is befejezte az aktív sportolást, Fehérvárról még nyugatabbra költöztek. Tamást az előző bajnokság után nevezték ki az NB I B-csoportos SMAFC-NYME edzőjének, korábban Győrben volt szakmai igazgató. Ő nem szórakozásnak tekinti a kosárlabdát, megköveteli a fegyelmet és a rendet. Az edzősködés mellett testnevelő tanárként is dolgozik egy soproni idegenforgalmi-vendéglátós szakközépiskolában. Pedagógus végzettségének története van. Érettségi után még néhány évig Baján játszott, majd felvették Szegedre,ahol a tanulás mellett a Guóth Iván irányította csapatban is játszott Pálkerti Tamással együtt. Néhány hónap után azonban elege lett, otthagyta az egyetemet, majd a következő évben újra felvették az egyszakos testnevelő tanári, esti tagozatos képzésre. Ekkor azt mondtam neki, hogy legközelebb csak akkor fogunk kezet, ha megvan a diplomád. Néhány év elteltével jelentkezett kézfogásra…
A két fia, Tamás és Balázs is Sopronban játszik. Előbbit most vették fel Szombathelyen a tanárképzőbe, de marad kosarasként a hűség városában. A fiatalabb még csak 17 éves, de páros lábbal felugorva úgy beleveri a labdát felülről a gyűrűbe, hogy mindenkinek tátva marad a szája. Csalogatják Amerikába és a Kanári-szigetekre is, de az apja nem engedi, hiszen még fiatal. Igazából az a baj, hogy a hazai bajnokságban kevés lehetőséghez jutnak a magyar játékosok, így nincs jövő. Mi viszont a rekordok könyvébe egyszer még bekerülhetünk, hogy a család három generációja is ilyenmagasra nőtt.
Zalavári László
