Németh Attila – Mayer János
Újabb nagy veszteség érte szeptember végén Baja sportéletét, hiszen 78 éves korában elhunyt RÁTVAY ZOLTÁN egykori válogatott kosárlabdázó, edző, játékvezető, a Szent László ÁMK (korábban Tóth Kálmán Szakközépiskola és Gimnázium) nyugalmazott testnevelő tanára. A kiváló sportember – akivel 2017-ben, 75. születésnapja alkalmából részletes életút-interjút közöltünk (Bajai Honpolgár, 2017/9.) 1955–1972 között volt igazolt játékos, aktív pályafutásának nagy részét – az 1961–1965 közötti, főiskolai évek kivételével – a Bajai Bácska csapatában töltötte. Itt a legnagyobb sikere az 1968-ban megszerzett magyar bajnoki ezüstérem volt. Tehetsége és a játék iránti elkötelezettsége révén az ifjúsági, majd a felnőtt nemzeti válogatottba is eljutott, amelyben összesen 10 alkalommal szerepelt. (Aligha légből kapott feltételezés, hogy ha nem vidéki csapatban játszik, ez a szám sokkal magasabb is lehetett volna.) A maga korában kivételes adottságú, ritka dobásbiztonsággal rendelkező kosárlabdázó volt. Játékos-pályafutását 1972-ben fejezte be, ezt követően testnevelő tanárként dolgozott, s egy rövid, kezdeti kitérő után tanári pályája mindvégig a „Tóth Kálmánhoz” kötődött, amely a vezetésével a bajai kosárlabda-utánpótlás egyik legfontosabb bázisa lett, iskolai csapatai öt alkalommal nyerték meg a középiskolás országos bajnokságot, megyei és regionális sikerekről nem is beszélve. Testnevelő tanárként olyan, az NB I-ben is sikeres játékosok nevelőedzője volt, mint pl. Pálkerti Tamás, Rétháti Zsolt, Palás Kornél, Ágh Péter, Tamás Zoltán stb., de a mai bajai edzői stáb több tagja is tanítványa volt. Tanári munkája mellett edzősködött is: kezdetben a bajai utánpótlásban, majd az NB II-es bajai női csapatnál, sőt rövid ideig az NB I-es Szekszárdnál is dolgozott. 1988-ban a Bajai SK országos bajnoki ezüstérmes férficsapatának másodedzője volt, sőt, Kovács József lemondása után néhány hónapig a gárda vezetőedzőjeként is működött. Ezt követően az első- és másodosztályban játékvezetőként is dolgozott. A sportcsaládból származó Rátvay Zoltán – akinek testvére, Katalin is válogatott kosárlabdázó volt – gyermekeiből is kiváló játékosokat nevelt: Anita sokszoros magyar válogatott, többszörös magyar bajnok, Tamás ugyancsak elsőosztályú játékos volt.
Mostani írásunkban egy tanítványa és játékosa, későbbi kollégája, NÉMETH ATTILA révén olyan arcát mutatjuk meg, amelyet csak azok ismerhettek jobban, akik igazán közel álltak hozzá. „1993-ban vettek fel a Tóth Kálmánba, ahol Zoli bácsi tanárom és az iskolai kosárcsapatban edzőm is volt. Én előtte is kosárlabdáztam már, és azért is kerültem ebbe az iskolába, mert afféle megfigyelőként lobbizott a kosaras gyerekek családjánál (így a szüleimnél is), hogy hozzájuk menjünk középiskolába, ahol ő csapatot épít. Nagyon jó szeme is volt a megfelelő emberek kiválasztásához, és kiválasztottjainak tanulmányi előmenetelét is igyekezett segíteni. Első benyomásom kissé ijesztő volt vele kapcsolatban: egy hatalmas termetű, nagy hangú ember állt előttünk; szókimondó, finomkodás nélküli őszinte figura volt, aki minden tettünkről, csibészségünkről is kemény visszajelzéseket adott, ha megérdemeltük. Nemigen lehetett kibúvónk testnevelésórák vagy edzések alól, és mindig szembesítette az embert az erényeivel, de a gyengeségeivel, hibás döntéseivel is. Persze kicsit más volt testnevelő tanárként, mint edzőként. A tanórákon sokkal rugalmasabb volt; nem is nagykönyv szerinti órákat tartott. Ha átöltöztünk (ezt elvárta), akkor igény szerint lehetett focizni vagy kosarazni, akik egyiket sem szerették, azok mehettek futni a háztömb körül. (Előbb-utóbb ők is rájöttek, hogy a labdajáték izgalmasabb az egész órás futásnál.) Nem osztályozott szigorúan, mindenkinek a képességeit figyelembe vette. A kosárlabdát viszont nagyon komolyan vette, mindig nyerni akart. Elég jól látta, hogy egy-egy tornán, az adott garnitúrával mire lehetünk képesek. Nem dicsekedett soha a játékos- és edzői múltjával (amúgy sem volt öntömjénező típus), de a tekintélye enélkül is megvolt, és mi is tudtuk, ki ő. Mi már nem láthattuk játszani, de már csak a két gyermekének akkor már igen komoly eredményei miatt is felnéztünk rá. A csapatunkban persze nagyon komolyan kiosztotta a szerepeket, elmondta, kitől mit vár el, és ezt is kérte számon (olykor nagyon keményen is, ha fegyelmezetlenek voltunk). Talán nem tévedek nagyot, ha azt mondom, hogy az orosz-szovjet kosárlabda-iskola híve volt, amelyben kőkeményen megvolt a csapatszerkezet, az egyes posztok szerepe is, és ezt nem nagyon lehetett felülírni. Szerintem nagyon jól is meccselt, feltérképezte az ellenfeleket, és jól tudta kezelni az öntörvényűbb kulcsjátékosokat is.
Amikor 2004-ben kollégák lettünk, nagy szerepe volt abban, hogy megértettem, hogy az új Szent László már nem egészen ugyanaz az iskola, mint amelybe én jártam. Talán elmondható, hogy Zoli bácsi habitusa jobban passzolt a gépész- vagy vízügyes szakközepes tanulókhoz, mint a gimnazistákhoz. Sokat segített abban, hogy új tanerőként megértsem a belső folyamatokat, és meglássam, hogy mit vár el az iskola a dolgozójától, és mit várnak a szülők az intézménytől, mert ez már nagyon megváltozott a diákkoromhoz képest. Testnevelőként is sokat tanultam tőle, főleg a diákokkal szembeni elvárások tekintetében – én is elvárom a jelenlétet az órán; szeretem, ha rám figyelnek, amikor én beszélek. Pályakezdőként azt tanította nekem, hogy érdemes eleinte kicsit szorítani a gyeplőt, és abból később lehet engedni; ha viszont egyből haverkodsz, könnyen ellehetetlenülhetsz a saját órádon. Módszertani tekintetben nem volt komoly újító, igazán kosárlabdában tudott addig nem ismert dolgokat megtanítani. A kosárpályán tudott nagyon keményen kritikus lenni, de az órák során sosem torolta meg a gyengébb teljesítményt, év végén szinte mindenki jó vagy példás osztályzatot kapott. A tantestületben is volt respektje, mert tiszta, szókimondó egyenes ember volt, bár ebből származtak konfliktusai is. Lehet, hogy néha talán nyersebben fogalmazott a kelleténél, de amit mondott, arra oda kellett figyelni. Volt egy sajátos humora, s ez akkor is mosolyra fakasztotta a kollégákat, ha éppen nem dicsérte őket. A mindenkori iskolavezetők is általában hallgattak rá – az én időmben Tarján Levente volt az igazgató –, és támogatták az elképzeléseit és az általa szervezett túrákat, utazásokat.
Soha nem felejtem el neki (másokkal együtt) az emlékezetes utazásokat, kirándulásokat, külföldi tornákat, amelyekre főleg az ő kapcsolatrendszere révén juthattunk el, arról nem is beszélve, hogy igen gyakran ezeknek az utaknak az anyagi forrását is ő teremtette elő egy-egy támogatótól. Így én is jártam Svájcban, Izraelben, Olaszországban, Németországban Franciaországban, egy teljes napot töltöttünk Monacóban. Volt, hogy sátorban aludtunk, volt, hogy bungalókban, máskor családoknál laktunk, de életre szóló élményeket jelentett ez nekem még a mai fejjel visszanézve is. Olyan dolgokat is láttam diákként, ami sokaknak soha nem adatik meg. Hogy miképp tudta mindezeket érdemi idegennyelv-tudás nélkül megszervezni, az nekem is rejtély, de sokáig kiválóan működött. Ezek a kirándulások messze nem csak a sportról szóltak, hanem a helyi kultúra megismeréséről is – nem ő volt, aki erről mesélt, de megtalálta azokat az embereket, akiktől értékes információkhoz juthattunk. De szervezett nyaraltatásban – a kosárlabdától függetlenül – is nagy munkát végzett. Főleg előszezonban vitt el fél- vagy akár negyedáron iskolás csoportokat olaszországi kempingekbe. Ezeket a helyeket ő már az adott év tavaszán autóval felkereste és feltérképezte, sokat alkudozott is nyilván, és így kedvező feltételeket harcolt ki. Ez aztán annyira beindult, hogy volt olyan év, amikor Zoli bácsi május végétől lent volt a tengerparton, és szeptemberig ott is maradt, csak a buszos turnusok résztvevői váltották egymást. Amikor kollégák lettünk, már csak Görögországba szervezett nyaralásokat, ott olyan szakmai-üzleti-baráti kapcsolatot alakított ki egyes apartmantulajdonosokkal, hogy erre hosszú távon tudott építeni. Szerette volna, ha én veszem át tőle ezt a lehetőséget, de aztán az újabb iskolavezetés ezt már nem támogatta annyira.
De ezeken túl is rengeteg sztorit őrzök magamban róla – és ezt nyilván mindegyik kosarasa elmondhatná magáról. Amikor középiskolás lettem, engem is elkapott az első szerelem, és ahogy ez már lenni szokott, mi is az iskola folyosóján ölelgettük, csókolgattuk egymást az aktuális lánnyal. Ha Zoli bácsi elment mellettünk, a nézésével sugallta ugyan, hogy nem egészen helyénvaló, amit csinálunk, de akkor nem szólt semmit, a szerelmem előtt nem akart megszégyeníteni. De a kritika ideje eljött a kosárlabdapályán! Egy idősebb csapattársamtól kaptam egy erős passzt, és hát a labda kicsúszott a kezemből. Ekkor – a telt házas csarnok előtt – Zoli bácsi torkaszakadtából üvölteni kezdett: »Nééémeeeth! Te csak a muffot tudod fogni, a labdát meg nem!« Abban a pillanatban mindenki mással együtt én is csak nevetni tudtam ezen. De az egyéniségétől egyáltalán nem állt távol az, hogy egy-egy hiba után azt mondta, hogy ha még egyszer ezt csinálom, megesz, mint a marhahúst (merthogy marha voltam), pedig nem is szereti… Ezeket a megjegyzéseit soha nem vettük zokon, inkább nevettünk rajtuk, de úgy, hogy a könnyünk is folyt tőle.
Egy másik, jellemző emlékem egy utazáshoz kötődik. Egy buszos út során megálltunk valahol vécézni, ahol egy – egyébként vegyes házasságból származó, fekete bőrű – srác „elveszett” közülünk. Az ő, számunkra furcsa nevét (Udeme) Zoli bácsi eleve kicsit nehezen tudta megjegyezni. Valószínűleg a WC mögött dohányzott a társakkal, de amikor láttuk az üres helyét a buszon a megbeszélt indulás idején, már előre nevettünk a várható szituáción. »Hol van ez a… Mondjátok meg, hol van ez a… – kiáltozta Zoli bácsi a nevet keresve – hol van ez a…. Kunta Kinte?!« Amikor néhány perc múlva előkerült, persze ő is megkapta a magáét, de ebből is kiderült, hogy mennyire aggódott érte, meg hát Zoli bácsinál egyébként sem illett késni sehonnan.
Sokan mondták róla, hogy némileg fogához verte a garast, de én inkább azt mondanám, hogy értett a pénzhez. De éppen ez az óvatos takarékosság tette lehetővé ezeket az olcsó utakat, vagy épp ezek során annak a lehetőségét, hogy drága országokban (pl. Svájcban) tisztességesen ebédelhessünk, vagy olcsó, de elfogadható szállásokon lakhassunk. (Ezeket meg is kellett találni, és így a kevésbé tehetős családok gyermekei részt tudtak venni az utazásokon.) Az persze tény, hogy nemigen hívta meg a csapatot egy-egy fagyira, és az adott pillanatban az is bosszantott sokunkat, hogy amikor egy tornán a legszimpatikusabb csapat díját elnyerve 500 svájci frankot kaptunk, azt nem osztotta szét a csapattagok között. Viszont melegítőket, komplett garnitúra felszerelést vásárolt rajta, amiből sosem volt elég az iskolában, és pénz sem nagyon volt rá. Külön napi programként vitt minket vásárolni olyan boltokba, bevásárlóközpontokba, amelyekről tudta, hogy a máshol szokásos árak töredékéért megkapjuk, amit keresünk. Ezt nagyon profin csinálta.
S hogy mi marad utána? Mi – egykori tanítványai, játékosai, az általa szervezett utak résztvevői – soha nem fogjuk elfelejteni, mindig mosolyogva gondolunk majd rá, és mindenkinek sok sztorija marad róla, őrizni fogjuk gesztusainak emlékét is. De jó lenne, ha talán ennél több is emlékeztetne rá szeretett városában és iskolájában. A közelmúltban felmerült a Szent László ÁMK tulajdonában lévő Türr István Sportcsarnok átnevezése. Bár erre vonatkozólag más elképzelések is vannak, de sok kosarassal egyetértve azt gondolom, hogy amennyiben a csarnok valóban új nevet kap, akkor a számos régi siker emlékét őrző helyet Rátvay Zoltán Sportcsarnoknak kellene hívni. Az ő neve annyira összeforrt a Tóth Kálmánnal, a Szent Lászlóval és a bajai kosárlabdázással is, hogy méltó emlékezés volna, ha a neve ezen a módon is megőrződne.”
Rátvay Zoltántól rokonai, barátai, kollégái és számtalan tisztelője jelenlétében 2020. október 2-án vettek végső búcsút. Szerkesztőségünk ezúton fejezi ki őszinte részvétét az elhunyt családjának, nyugodjék békében!
hogy mi is az, amit idén nem készítettem el szőlőből, szilvából. Ahogy azonban maszkomból kipislogva nézelődöm, egyszer csak azt veszem észre, hogy októberre szinte berobbant az évszak minden szépsége. A kínálat már szinte zavarba ejtő, olykor nem is tudom eldönteni, mit is kellene megvennem, szinte mindenről egy jó recept jut eszembe.
