Szent Iván napja a néphagyományban
Lex Orsolya
Szent Iván éjszakájának varázslatosságára, különlegességére több, sokak által ismert irodalmi alkotás is felhívja figyelmünket. Gondoljunk csak William Shakespeare Szentivánéji álom című komédiájára vagy August Strindberg Julie kisasszony című naturalista szomorújátékára. Nem véletlen, hogy a művek szerzői éppen ezt a napot választják. E napnak éjszakáján ugyanis bármi megtörténhet, elmosódnak a határok, minden eltér az addig megszokottól, bárkinek a személyisége megváltozhat, mindenki és minden más, mint amilyennek eddig tudtuk, ismertük. Ám nem csak e szépirodalmi művek őrzik Szent Iván-éj misztikumát, hanem számos szokásdal, szokáscselekvés is, melyek napjainkra szinte teljesen feledésbe merültek, pedig egykor bizony Baján is lobogtak a szentiváni tüzek s készültek a sárga virágból font koszorúk.
„A város melletti Nagyrétre a város több kocsi farőzsét vitetett ki. Több helyen árkot ástak, abba belehányták a rőzsét. Már a kora délutáni órákban gyülekezett a fiatalság, leányok és legények, hogy el ne késsenek az alkonyatkor gyújtandó tűz ünnepségéről. Addig virágot szedtek, SzentIván virágát (ez sárgaszínű virág), és abból minden leány egy koszorút font magának. Alkonyatkor meggyújtották a rőzsét és amikor annak felcsapó lángjai már kisebbedni kezdettek, azon a virágkoszorús leányok egyenkint vagy az általuk választott legénnyel párosan, kézenfogva átugrották a tüzet, egymásután többször is, amely őket – hitük szerint – megtisztította, illetve termékennyé tette.” – írja az 1933-ban megjelent Ethnographia folyóiratban a 19. század ötvenes éveiben Baján még szokásos Szent Iván napi tűzugrásról László Gyula. A néprajzkutatónak az akkor 87 esztendős Nagy Ferencné mesélt a tűzugrás szokásáról, melynek még részese volt. De miért is raktak tüzet eleink a nyári napforduló közeledtén?
A napfordulókat valamiképpen minden nép ősidőktől fogva számon tartotta. Általánosnak mondható, hogy e napot tűzgyújtással ünnepelték s ünneplik Európa-szerte. S tán éppen azért tűzgyújtással, mivel a néphit az esztendő legrövidebb éjszakájaként tartja számon a június 23-ról 24-re virradó éjszakát, s az ettől az időszaktól rövidülni kezdő nappalok miatt a nap ereje támogatásra szorul. El kell űzni a közeledő sötétséget. Ennek az elképzelésnek a kifejezése, a nap erejének mágikus megsegítése a célja az ilyenkor szokásos tűzgyújtásnak. Ezt az archaikus európai képzetvilágot az egyház nem tudta és tán nem is akarta végképp eltörölni, hanem beépítette az esztendő liturgikus, egyházi rendjébe. Ennek velejárója volt, hogy egyúttal saját képére is formálja. Itt pedig már meg is érkezünk a Szent Iván-napi tűzszenteléshez. Az ilyenkor szokásos tűzgyújtásról igen korai időszakból (11. század) vannak bizonyítékaink, ám egészen hiteles források csupán a 16. századból származnak. Ám ekkorra már összeforr a tűzgyújtás magával Szent Iván napjával, s szentiváni tűzként emlegetik a források az ilyentájt világító tüzeket. Az egyszerű máglyarakáson kívül szokásban volt még a fáklyákkal, égő parázzsal való határkerülés, tüzes kerék gurítása (mely a nap kerekét, s fordulóponthoz való érkezését szimbolizálja).
Bellosics Bálint néprajzkutató feltételezése szerint a tűzgyújtás szokása szláv, illetve germán közvetítéssel kerülhetett hazánkba. Melynek egyik bizonyítékául magát az elnevezést említi, azaz az Iván nevet, amely a magyar János név szláv változata. Ugyan az Iván, Szent Iván elnevezés jóval gyakoribb, egyes vidékeken szép, magyar elnevezéseivel is találkozhatunk ezen ünnepnek: Keresztelő Szent János, Virágos Szent János, Búzavágó Szent János ünnepe.
Az ilyen különleges éjszakákhoz (pl. leghosszabb, legrövidebb éjszaka az esztendőben.) mindig kapcsolódnak különleges események, babonák, szokások, hiedelmek, melyek hosszú időkön át fennmaradtak a nép körében a kereszténység felvétele után is, ám míg a pogány időkben a nap megsegítésére gyúlt a tűz, a kereszténység felvételét követően már összekapcsolták a tűzgyújtást a szent tiszteletével.
A tűzgyújtáshoz egyéb mágikus rítusok, dalok is társultak, hiszen az ilyenkor gyújtott tűznek különös ereje, hatása van. Ám nem csupán a tűznek. Az ilyenkor kötött koszorút tűzvész ellen a ház elejére szokás akasztani. A tűzbe dobott gyümölccsel elhalt rokonainkat táplálhatjuk. A szentiváni varázserejű tűzben sült almával gyerekeket kínáltak, hogy egészségesek legyenek. Sőt esővarázslásra is kitűnő nap Szent Iván napja. Izzó parázzsal, lángoló fáklyával kell megkerülni a földeket. A kutak, források környékén füstöt kell csinálni, hogy azok vize megtisztuljon, mert az ilyenkor égő tűz füstje is különleges erővel bír. S hát nem utolsósorban tüzet kell ugrani, hiszen e cselekedetnek egészségvarázsló hatása van. Ezen kívül erősebbé, tartósabbá teszi a szerelmi kötéseket. Az ilyenkor megrakott tűzhöz minden házból kellett kérni valami éghetőt, s ha valaki nem járult hozzá a közös tűzhöz, annak a vetésén nem volt áldás. A tűz magassága összefüggött a kender és len magasságával. Az ugrás magassága is kapcsolatban állt a termesztett növények magasságával. Az ilyenkor nyíló páfrány magja láthatatlanná tesz, s aki e magra rátalál, a néphit szerint érteni fogja az állatok, füvek, fák beszédét, s megtalálja a földbe rejtett kincseket. Somló vidékén úgy tartják, hogy a boszorkányok ereje a páfránytól való. Mielőtt leszáll az éj, zöld ágakat kell aggatni az ajtókra, ablakokra, hogy a boszorkányok kívül maradjanak. Ha ezen az éjszakán meztelenül indulsz gyógynövénygyűjtésre, a begyűjtött füvek különlegesen erős gyógyhatással bírnak majd. Hajadon lányoknak körül kell táncolnia a Szent Iván-éji tüzet, majd amikor kialszik, le kell heveredniük a legközelebbi kenderföldön. Amelyik lány után felegyenesedik a kender, annak nemsokára menyegzője lesz.
Európa szerte is sok-sok szokás fűződik az ilyenkor lobogó tüzekhez. Svédországban mérges gombát is dobnak a tűzbe az ártó hatalmak ellen, s úgy tartják, hogy ilyenkor megnyílnak a hegyek, s a föld mélyén lakók elözönlik a fenti világot. Csehországban a tűz fölött koszorút dobtak egymásnak a szerelmesek, megerősítve ezzel a közöttük fennálló kapcsolatot.
Oroszországban e napon az asszonyok nagy csoportokban fürdenek ruhástul, hogy esőt varázsoljanak, Dalmáciában Szent Iván napján kora hajnalban örege-ifja, a ki csak teheti, meg szokott fürdeni a tengerben, sőt a birkákat, kecskéket, disznókat is megmossák a tenger vizében, hogy bőrbetegségektől megóvják őket.
Baja vidékéről is vannak adatok Szent Iván napjával kapcsolatosan. Bálint Sándor Ünnepi kalendáriumából ismeretes, hogy a bajai bunyevác lányok Szent Iván virágából (feltételezhetően orbáncfű, tejoltó galaj) koszorút (ivanjac) fontak, és a fejükre tették. Ha több lány is volt a családban, csak a legidősebb koszorúzhatta meg magát, húgai csupán a kezükben tarthatták. A Szent Iván tüzét legénnyel, párosan átugrották, hogy megtisztuljanak, majd pedig termékenyek legyenek, magzatot szüljenek. Hazamenve, a lányok a koszorújukat a háztetőre dobták. Akié lecsúszott, az nem remélhetett szerencsét. Mások a ház homlokzatára tűzték a szentiváni koszorút, melyet a legények éjszaka elloptak. „Ha a leánynak két ideálja egyszerre akarta ellopni a koszorút, akkor mindjárt a helyszínén, a ház előtti úttest közepén döntöttek el egymásközt, hogy kinek van több jussa a koszorúhoz és leányhoz. – Aki a földön maradt… nem volt többé keresni valója a leánynál.” Bajai hagyomány volt az is, hogy e napon a tehenek szarvát felvirágozták, és úgy hajtották ki őket a csordába. Felsőszentiván német-bunyevác népe, hogy a ház le ne égjen, a koszorút a ház elejére szokta akasztani, mely szokás a pravoszláv szerbeknél is általános.
A Kárpát-medence egyes vidékein adománygyűjtés, mátkálás is kapcsolódik Szent Iván napjához. Az angyalozás szokásában Csíkszentdomonkoson nyolc gyermek vett részt, akik között búzavirág-koszorús angyalok is meneteltek házról házra, innen az elnevezés, Jókívánságot, éneket mondanak, melyért cserébe csekély adományt kapnak. Baranya, Tolna, Somogy több falujában szokásban volt ilyenkor is a mátkálás, komálás. Lányok lánnyal, legények legénnyel mátkáztak (ez afféle örök barátság fogadása). Kiállottak az utcára, s ha megtalálták egymást, elhangzott az alábbi mondat: Még élünk, még halunk, mindég mátkák maradunk. Ezentúl a legények komának, a lányok mátkának tisztelték egymást.
A lobogó tűz mellett énekkel múlatták az időt a fiatalok. A szentiváni éneksorozat több, egymástól valójában független részből áll. Nemhiába a szólás: Hosszú, mint a szentiváni ének. Az ének hosszúságát az indokolja, hogy elég hosszú ideig tartott, amíg a falvak leányai átugrották a tüzet, és ezt a szertartást végig énekkel szokták kísérni. Egyes részei párosító énekek, ahol leányokat és legényeket teljes nevükön említenek, varázsolnak össze. A legteljesebb változatot Nyitra megyében gyűjtötték. Szerkezete, tematikája igen izgalmas: Az első egységben a tűzgyújtásról a tűz körül való elhelyezkedésről énekelnek, majd a következőben utalás történik az ünnep egyházi jellegére, Szent Jánosra, majd párosítók következnek, melyben összeénekelnek leányokat és fiúkat, pontosan megnevezve az illetőket, majd virágok vetélkedése következik, s előfordulnak olyan elemek is, melyek nem tartoznak szorosan az ünnephez, kérdés, hogy hogyan s miért kerültek a szentiváni énekekbe.
Annyi bizonyos azonban, hogy mind szövegükben, mind dallamukban igen magas rendű művészi alkotások. Nem véletlen hát, hogy Kodály Zoltán, Bárdos Lajos is felfigyelt rájuk, s kórusművet írtak belőle. A fentiek értelmében, ha idén lehetőségünk adódik arra, hogy átugorjuk a szentiváni tüzet, vagy legalább egy rövid időre letelepedjünk mellé, ne habozzunk megtenni!
Tyüzit megrakájuk, négyszögre rakájuk.
Egyik szögin űnek szíp öreg asszonyok,
A másikon űnek szíp öreg emberek,
Harmagyikon űnek szíp hajadon lyányok,
Negyediken űnek szíp ifjú legínyek.
Meggyulandó Balkó Pistának kőháza,
Meggyulandó Császár Borcsának kőháza,
ojtsuk, ojtsuk, jaj ne hagyjuk szegínyeket.
Mel magos rutafa, ága elágazott,
a tengeren által hajlongott.
Egyik ága hajlott Balkó Pista udvarába,
Másik ága hajlott Császár Borcsa udvarába,
Selem sár hajó Magyar Ilonának haján
fölyő gyöngy koszorú gyöngy.
Ki lovai vannak a nagy hegyek alatt,
Téridd, Ilka, téridd az én lovaimot,
de ott is ott vannak a Balkó Mihálé
én is megtérítem a te ludaidot.
Selem sár hajó Magyar Ilonának
haján fölyő gyöngy koszorú gyöngy.
Oda vetekegyik háromféle virág.
Virágom, véled elmegyek,
virágom, tőled el sem maradok.
Elsőféle virág a búza szíp virág.
Virágom, véled elmegyek,
virágom, tőled el sem maradok.
Másikféle virág a szőlő szíp virág.
Virágom, véled elmegyek,
virágom, tőled el sem maradok.
Harmadikféle virág a rúzsa szíp virág.
Virágom, véled elmegyek,
virágom, tőled el sem maradok.
Ne vetekedj vélem te szőlő szíp virág,
mert bizony énvélem széles ez a világ íl.
Ne vetekedj vélem te rúzsa szíp virág,
mert bizony énvélem szent misét szolgálnak.
Ha ja gyivó meg írik, a levele lehullik,
roppan gyivó mogyoró levél alatt.
Lassan csendíjjetek, tik apró gyiákim,
hagy aludjon Mária napfőkőtyig.
Ahun a nap ênyugszik, Máriájában nyugszik,
roppan gyivó mogyoró levél alatt.
Hajtsad rúzsám hajtsad a cseresnye jágát,
hagy szakajjak szípibő szeretőmnek.
Szeretőmnek szípibő, magamnak jovábó,
roppan gyivó, mogyoró levél alatt.
Ha jén vónék a budai nemes asszony,
kisöpreném a budai nagy piaczot.
Megöntözném hidegkőkutnak vizivel,
behinteném apró pünkösd rúzsával.
(Kolon-Nyitra)
