Emesz Margit
Ősz volt. Szüretidő. A lovaskocsik útjukkat rótták a szőlőhegy és a ház között. Kint a szőlősben már vidám volt az élet. Puttonyok teltek kövér fürtökkel. Mindenki fogott egy sort, és beleveszett a munkába. Levelek között kutattak, fogták a begyűjtenivalót. A lepottyant szemeket bizony illett összeszedni… Hamar tele lett a vödör, de már ott is volt a puttonyos. Fejkendők és kalapok hullámoztak a gálickék szőlősorok között. Lovak nyerítettek. Válaszoltak a szüretelők hangjára. Mert a jókedv ilyenkor fölcsapott. Az óbor magasba röpítette a mondatokat. Szorgos kezek után bozontos levelű tőkék hajlottak a homokba.
Szekerek hátán hordók ültek, ide öntötte a puttonyos a leszüretelt szőlőt. Csomiszlóval bezúzták a fürtöket, ha már a hordókban a hely fogyott. Nehéz terivel indultak a kocsik hazafelé, hogy otthon a háznál a hordókból a mézédes levű fürtöket a darálóba önthessék.
Ilyenkor Rózsika néniék házában mindig sok a teli hordó. Nagy szüretet rendeznek minden évben, ha Isten is úgy akarja. Kocsmájuk volt. Itt nem kellett cégér a jó borhoz.
Megérkezett a lovaskocsi. Feri bácsi, a nap gazdafőnöke dirigált, de most még Rózsika néninek is dirigálhatott… Hol így, hol úgy mondta, mert a melegben megivott egy-két pohár borocskát, no meg a nehéz munka megadta a lehetőséget. De Rózsika néni nem úgy látta, ahogy Feri bácsi mondta, hogy melyik lenti hordóba, melyik présbe jön a szőlő, onnan hova a cefre… Hogy a must hogyan kerül a pincébe, hogy hogyan legyen a cukorfok mérése, mert a fokmérőt sehogyan sem találták. Ebből hangos házi vita kerekedett. Feri bácsi a hordók között, a kocsi tetejéről mondta igazát, Rózsika néni lentről mondta a magáét. Az udvari lugas levelei között csodálkozott a seregély. Nem szokott ehhez a dáridóhoz. Nem vette jó néven, hogy megzavarták a kiszemelt fürtök, mézédes szemek csipegetésében. Vajon ki lesz az erősebb? Gazdáékat figyelgette, pedig a munka dandárja ezután jön még. Feri bácsi egyre hangosabban rázendített, erősítette mondókáját. Vastagon káromkodott, kiabált. Fröcskölte a szót, az égiek bizonyára csuklottak, mert igencsak emlegetve voltak.
„Dicsértessék a Jézus Krisztus!” – köszönt hangosan Rózsika néni a kapu felé. Feri bácsi háttal állt. Arcán megült a mondat. Pillanatok alatt belevetette magát a hordók és a saroglya közé. Ott lapult, besimult a keskeny maradék helyre, ami említésre méltó sem volt egy parasztkocsi belsejében. Szűköcske volt a hely, csak lapjával sikerülhetett…
Uramisten! Megjött a plébános úr!
Feri bácsi fejében vadul kattogott minden mondat, amit az imént hallott. A keresztvizet is leszedte a házról, a fokmérőről, egészen a Mindenhatóig… Bizony vaskos káromlás. Vaskos káromkodás zajlott bűnös torokból.
Micsoda csönd. Hosszú várakozás. De a plébános úr válaszát nem hallotta.
Nagyon figyelt, rések között leselkedett. Nem látta a vendéget. Szégyenében mutatkozni sem mert a bujdogáló. Amúgy sem tudott, mert úgy bepréselődött a kocsi aljába már, hogy mozdulni sem lehetett. Csak a kalap látszott, ahogy a kocsikerék tövében ült. Ez volt az egyetlen jele annak, hogy Feri bácsi valahol itt lehet…
De a plébános úr még mindig nem jött közelebb? Nem hallotta hangját. Vagy Rózsika néni mutogathat titokban, hogy merre a gazda, merthogy a plébános úr is érdekelve volt, égre-földre emlegetve a nagy káromkodásban? Közben Rózsika néni ruhát, alsóneműt váltott, mert a látvány, a hősies látvány a család tisztességéért, bizony megtette nála is a hatást.
„Kelj föl, Feri! Gyere elő! Nincs itt senki. Csak te meg én!”
Nagy nehezen jött morgás, nyögés, kaparászás hallatszott a kocsiból. Akár egy préselt szőlőszem, úgy nézett ki a gazda. Lassan, óvatosan egy zúzott kézfej, repedt homlok, nyomott orr mutatta magát a saroglya fölött. Szemével a kapu felé vizslatott. Hogy az utolsó szó nála maradjon, csak ennyit mondott: „Bolond vagy te, Rózsi!”
