Vass Zsuzsannával fafaragásról, örökös tanulásról, a művészet szabadságáról
Sándor Boglárka
Ha abból indulok ki, hogy a karácsony a család és a szeretet ünnepe, akkor aligha választhattam volna megfelelőbb interjúalanyt decemberi lapszámunkba, mint VASS ZSUZSANNÁt, akiről (legalább) két dolog biztosan mindig eszembe jut: a szeretet és a család. A Bajai Festők és Kézművesek Egyesülete elnökeként, fafaragóként, rendezvények, táborok, kézműves műhelyek szervezőjeként ismerhetjük őt sokan, mégis úgy gondolom: keveset tudunk róla. Jelenleg életének egyik központi helyén a tanulás áll, közel 50 évesen ugyanis belevágott régi álmának megvalósításába: tanár, oktató szeretne lenni.
– Mindig is pedagógusnak készültem, de nagyon másként alakult az életem. Nagy családban nevelkedtem, négyen voltunk testvérek, édesanyám hármunkat egyedül nevelt fel. Szakmát kellett tanulnom minél előbb, aztán korán férjhez mentem, családom lett, és onnantól az volt a prioritás, hogy a gyermekeinknek a lehető legjobb hátteret biztosítsuk, amíg fel nem nőnek. Nagyon fiatal anyuka voltam, de ha újrakezdhetném, akkor is így döntenék. Imádtam velük játszóterezni, beültem közéjük a homokozóba is. Bennem ez a mai napig megvan: a táboraimban is leülök a gyerekekkel a parton pancsolni, homokvárat építeni, vagy kézen fogva futunk be a vízbe. Örök gyerek tudtam maradni, még ha közben fel is nőttem, és ki is alakult bennem a szükséges felelősségtudat, de akkor is szeretek gyerek lenni! Fiatalon nem volt lehetőségem tanulni, de amikor a gyerekeim felnőttek és kirepültek, és elkezdtem gyerektáborokat szervezni, felerősödött bennem: ideje elmozdulni abba az irányba, amerre mindig is szerettem volna, hogy gyerekekkel, fiatalokkal foglalkozhassak, és tanítsam őket.
– Előtte sem volt tőled idegen a tanulás, hiszen elvégezted a rendezvényszervező képzést is. Azt mi követte?
– A művelődésszervező képzést azért tartottam fontosnak, mert úgy gondoltam, hasznos lesz az egyesület vezetésével járó teendők és feladatok minél magasabb szintű ellátásához. Örömmel vágtam bele, és végeztem el, aztán jött a Pécsi Tudományegyetem, amelynek szekszárdi karán a Kultúrtudományi, Pedagógusképző, Vidékfejlesztési Kar szakoktató szakának vagyok a hallgatója. Ez három éves képzés, most végzem az utolsót, elkezdődött a szakdolgozatírás, amellyel szépen haladok. Az első három félévünk kizárólag elméleti oktatásból állt, bejártunk a levelező tagozat keretében, de persze a pandémia ideje alatt mi is átálltunk az online oktatásra. A negyedik félévben már gyakorlatot is kellett teljesítenünk. Én a Bajai SZC Jelky András Technikum és Szakképző Iskolában hospitálok.
– Mi ezzel a hosszú távú cél, mik a lehetőségek?
– Sokféle lehetőségem lenne, mivel a szakoktató szak sok mindent foglal magába. Pedagógus diplomát ad, tehát aki elvégzi, oktathatja a saját szakmáit, illetve kreatív órákat tarthat szakiskolákban, szakgimnáziumokban, de ismerek olyan szakoktatót, aki nem a saját szakmáját tanítja, hanem teljesen más irányba fordult. Én most kacérkodom a még tovább tanulás gondolatával, ebben a családom és a férjem is nagyon támogat. Az egyik tanárom jelezte, hogy szívesen látna mesterképzésen. Érdekelne még a szociálpedagógiai vagy a rajztanári képesítés, de még nem tudtam dönteni a kettő között. Egyébként is azért jelentkeztem, mert a családom nem hagyott békén. A húgom a jelentkezés napján biztatott, hogy most le ne maradjak, Fátrai Klári ny. főigazgató asszony pedig már évekkel előtte is mondogatta, hogy ez bennem van, és neki kell vágnom. Végül családi összefogással és ráhatással az utolsó pillanatban elküldtem a jelentkezést, és utána izgalommal vártam, hogy mit jeleznek vissza, aztán mentem felvételizni. Eddig úgy tanultam, hogy sok más is volt az életemben: a családom, a munkám, az egyesület, a sokféle hobbim, a rendezvények. Mindezek mellett még éppen elfért az iskola.
– Annak idején hogyan választottál szakmát?
– Először élelmiszer-eladónak készültem, mert mindig szerettem emberek között lenni. Az iskolában azonban sok rossz élmény ért, és tulajdonképpen ezek hatására erősödött meg bennem, hogy pedagógus szeretnék lenni: egészen biztosan másként dolgoznék, mint ahogyan velem bántak. 17 évesen a kórházban dolgoztam, 18 évesen pedig férjhez mentem. Közben kitanultam a virágkötészetet. Úgy választottam szakmát, hogy mindenképpen emberek között lehessek, de a növényeket is szerettem, és mindig is megvolt bennem az igény a szépre. A szüleim is rajzoltak, anyu kalocsai motívumokat festett tányérokra, húsvágó deszkára, abból egészítette ki a jövedelmét, apu pedig régi csempékre festett házakat. Sajnos, korán elváltak, édesapám sokáig nem volt szerves része az életemnek, csak ritkán láttuk. Később ez változott, és igazi szeretetkapcsolat alakult ki közöttünk, a fiaim is mindig számíthattak imádott nagyapjukra. Akkoriban viszont elvált szülők gyermekének lenni az iskolában sem volt könnyű, mert ezt nem tartották elfogadott, rendes családmodellnek. A tanárok – tisztelet a kivételnek – egészen másként álltak az ilyen gyerekekhez, és nekem rengeteg rossz tapasztalom lett emiatt, nagy csalódásokat éltem át, bántalmazást is el kellett szenvednem. Ezek a negatív élmények késztettek arra, hogy egyszer pedagógus legyek, és erről sosem mondtam le. Nagyon szeretek gyerekek között lenni. A szekszárdi képzésre már rengeteg tapasztalattal érkeztem, hiszen ott volt a hátam mögött a sokévi táboroztatás meg az a rengeteg foglalkozás, amelyeket gyerekeknek tartottam, máig is nagyon szívesen végzem ezt. Amennyit csak lehet, velük vagyok. Vannak időszakok, amikor előveszem a nyári táboros fotókat, és alig várom, hogy újra nyár legyen. Ilyenkor annyi mindent alkotunk együtt, hogy már megjegyezni sem tudom. Sokszor felhívnak a rádiótól vagy tévétől, kérve, hogy meséljek a táboraimról, és elő kell vennem a fotókat és a tervezetet, hogy fel tudjam sorolni, hányféle technikát tanítottam meg, milyen alkotásokat készítettünk a foglalkozások alatt.
– A virágkötészet milyen nyomott hagyott az életedben?
– Nagyon szerettem ezt a munkát. Először egy selyemvirág-boltban helyezkedtem el, miután megszülettek a gyerekeim. Épp virágkötőt kerestek, és jelentkeztem, bár nem volt sok tapasztalatom. Viszont felvettek, másnap már kezdhettem is. Sok évig dolgoztam ott megbízott boltvezetőként, végül már a kirakatot is én rendeztem, amit szintén nagyon szerettem. A férjem motivált abban, hogy legyen saját virágboltunk, mert nagyon hiányzott az élő növény. Szerettem én a mindenféle anyagból készült virágdíszeket is, de az mégsem élő! Kivettük az egykori legendás Claren virágbolt üzlethelyiségét, és berendeztük a magunk ízlése szerint. Azért akartunk saját boltot, hogy anyagilag gyarapodjunk, és a gyerekeinknek többet tudjunk nyújtani, utóbb pedig azért zártuk be, hogy több időt tölthessünk velük. Annyira lekötötte az életünket hétfőtől vasárnapig, hogy alig volt időnk a családra. Eleinte folyamatosan emelkedett a forgalmunk és a bevételünk, aztán egyszer megállt, és bár nem esett vissza, hiába jött valami jelesebb névnap vagy ünnep, nem mozdult előre. Akkor gondoltuk azt, hogy épp itt az ideje bezárni, és az év végével meg is tettük. Volt egy beugró alkalmazottunk, aki átvette a boltot, tavasszal pedig bejelentették a gazdasági világválságot, amelynek a szelét mi már ősszel megéreztük a forgalom változásában. Emlékszem, hogy erre akkor mennyire rácsodálkoztam. Egyáltalán nem bántuk meg, hogy befejeztük, mert a fiaink akkor kamaszodtak, és több figyelmet igényeltek. Utána még dolgoztam ruha-, majd ékszerboltban is, aztán megint a saját lábamra álltam, és visszatértem az alkotás öröméhez.
– Valami olyasmi tört ki belőled, ami addig is lappangott, csak nem volt megnyilvánulási helye? A gyerekeiddel otthon is alkottál?
– Rengeteget rajzoltunk. Nem voltunk túlságosan tehetősek, amikor a fiúk születtek. Amit csak lehetett, mindent magam készítettem nekik. Telerajzoltam-festettem a szobájuk falát, színes kartonból a kiságy fölé függőket barkácsoltam, meseposztereket készítettem nekik. Minden este meséltem nekik, ők pedig gyakran rajzolták le közben azt, amit hallottak. A homokozót is én készítettem otthon, a deszkákat a férjem csiszolta le, mi pedig a fiúkkal leástuk és lefestettük. Az évek folyamán folyamatosan alkottunk otthon a gyerekekkel, és soha nem estek kétségbe, ha valamit meg kellett oldaniuk. Most az idősebbik fiam kertészeti vállalkozást vezet, ahol nagy hasznát veszi a kreativitásnak.
– Hogyan kezdődött a kapcsolatod a fával?
– A fával való legkorábbi élményem nagypapámhoz kötődik. Általános iskolában technikaórán még rengeteg fúrás-faragás volt, nagyon szerettem ezekkel is bíbelődni. Egyszer kaptunk egy darabka fát, amelyet meg kellett faragnunk, de valahogy nekem nem sikerült szép mintát faragni bele. Ez nagyon bosszantott, mert már akkor is maximalista voltam. Otthon panaszoltam a papának, hogy mivel szenvedek éppen. Ő előkapott a farakásból egy darab fát, elővette a bicskáját, és megmutatta, hogy kell. Együtt faragtunk egész délután. Számtalan ilyen órát töltöttem vele, igazi nyugalomszigete volt ő a gyerekkoromnak. A vasútnál dolgozott raktárosként, mindig hajnalban indult, és korán érkezett haza, onnantól főleg a kertjében tartózkodott. Volt egy körtefánk, amelyről a legszebb körtéket mindig nekünk tette félre, ő pedig a lehullott, megbarnult gyümölcsöket ette meg, állítva, hogy ő azokat szereti… A gyerekkori élmények után egészen addig nem faragtam semmit, amíg a férjem egyszer meg nem mutatta, hogyan kell bekapcsolni a flexet, de lehet, hogy ezt azóta már megbánta (nevet). Eleinte nem tetszett neki ez a tevékenység, hiszen kemény fizikai munka, és hosszú távon tönkreteszi a kezet, ezért azt akarta, hagyjam abba. Aztán belenyugodott, hogy ez nálam nem múló szeszély. Szerintem ha valaki szereti a fát, mint alapanyagot, és elkezd vele foglalkozni, az életben többet már nem tudja abbahagyni. Gyakran elkezdem, és hiába érzem egy idő után, hogy már fáj a kezem, egyszerűen nem tudom abbahagyni, mert közben már látom a következő fázist, az alakulást. Egyik folyamat hozza maga után a másikat, és már csak arra vágyom, hogy lássam a kész alkotást. A faragás időigényes, olyankor az ember félretesz mindent, és átadja magát a folyamatnak. Más a csiszolás, és más a faragás. Tavaly készítettem egy kiállításra egy betlehemet, de nekem ehhez hozzátartozik a kereszt is, ami számomra a vallás születését is jelenti, ezért keresztre képzeltem el a jelenetet. Előbb csak csiszolni akartam, de végül kivájtam a fa belsejét, és mivel keményfát választottam, már-már vért izzadtam, mire sikerült kifaragni a közepét. De megérte! Mária kendője és József köntöse sem volt egyszerű, mivel addig sosem dolgoztam csuhéval, de végül elégedett voltam vele. A Szent István-bazilikában állították ki, a 29. Betlehemi jászol kiállításon.
– Mennyire fontos neked az alkotásban a szabadság?
– Nagyon! A tematikára rá tudok hangolódni, de ha megmondják, mit hogyan és hová kellene tenni, akkor biztos, hogy azt nem nekem kell elvégezni. Ha nekem például egy házszámtáblánál meg akarják mondani, hol legyen a szám, a felirat, a minta, biztos, hogy nem fog működni a dolog, mert már érzem benne a kényszert. Korlátok között nem tudok alkotni. Azt csak úgy lehet, ha az ember azt teszi oda, ami abban a pillanatban épp benne van. A mandalákkal is így vagyok: a megrendelő választhat színárnyalatot, de ennél több elvárása ne legyen, hiszen a mandalát egy pici pontból kezdjük körről körre felépíteni, közben pedig rengeteg gondolat és érzés jön elő – főleg, ha ismerem azt, akinek készül –, ami mind irányítja a kezemet munka közben, és valamilyen formában megnyilvánul majd az alkotásban. Hiszek abban, hogy ha valamit teljes szívvel és lélekkel alkotunk, akkor az érezteti a hatását a megrendelő életében is, és csak jó energiákat visz bele. Nem egy ilyen visszajelzést kaptam már, és ezek mindig nagyon boldoggá tesznek, közben pedig új ötleteim is születnek általuk.
– Hogyan vált nálad hivatásszerűvé az alkotás?
– Behívtak minket egy network cégbe, ahol nagyon sok rossz tapasztalatunk volt. Akkor történt velem (egyébként abszolút nem jellemző módon), hogy nem volt kedvem emberek közé menni. Nem voltam depressziós, egyszerűen csendet szerettem volna magam körül. Vásároltunk tűzifát, amivel kaptunk néhány deszkát is, én pedig otthon elkezdtem ezeket nézegetni. Volt a nappaliban két régi ajtónk, amelyeket nagyon utáltam, és gondolkodtam, mit kezdhetnék velük. Elkezdtem raklapot szétszedni, és próbáltam kézzel becsiszolni, csak nem ment. Kérdeztem a férjemet, mit lehetne kezdeni a deszkával, hogy sima legyen. Megmutatta, hogyan használjuk a flexet, nekem meg élmény volt látni, milyen sima felületet eredményez! A férjem eredeti szakmája szobafestő-mázoló-tapétázó, utána már azt is megmutatta, hogyan kell a pácot felvinni, lakkozni, gyakorlatilag megtanultam tőle a szakmáját. Így született az első fából készült alkotásom. Ez a két ajtó a mai napig is megvan, és nagyon szeretem, teleraktam őket családi fotókkal. Utána az alkotás örömét érezve deszkaképek készítésébe fogtam. Feltöltöttem róluk a fotókat a közösségi oldalamra, és ismerősök kérték, hogy készítsek nekik is. Közben elkezdtem meseképeket is festeni, azokat levittem a bolhapiacra. Sosem adtam drágán, mert nekem az a célom, hogy minél több emberhez jussanak el. A bolhapiacon ismerkedtem meg Uhlár Marikával, aki meghívott az alkotócsoportjukba. Ott szintén nagyon sok jó visszajelzést kaptam, és utóbb kiderült: Marika már akkor kinézett engem arra, hogy később én vezessem a csoportot. Közben kiállítási lehetőséget is kaptam a volt Tiszti klubban. Kicsit gyorsan történt minden, de nagyon élveztem, mert visszacsatolást kaptam arról, hogy a képeim tényleg tetszenek az embereknek, kedvelik a munkáimat. Szeptemberben lettem a csoport tagja, decemberben részt vettem a csoportos kiállításban, februárban önálló tárlatom volt, aztán ugyanazon év decemberében Marika hivatalosan átadta nekem a csoport vezetését.
– Hogyan fogadtak a már összeszokott csapatba becsöppenve?
– Már az első pillanatban szeretettel. Mindenki rendkívül közvetlen volt, ez nekem jó élményt jelentett, és magam is ezt vittem tovább vezetőként, egyesületi elnökként. Alapelvünk, hogy az új embereket szeretettel fogadjuk, támogatjuk, és minél előbb önálló kiállítást biztosítunk számukra a bemutatkozásra. Az a tapasztalatom ugyanis, hogy ha valaki kiállításra készül, hatalmas fejlődésen megy keresztül. Ha becsületesen, új anyaggal akar megnyilvánulni, mindig ugrásszerű fejlődés tapasztalható. Ugyanez érvényes egyébként a rendelésekre is. Nagyon szeretek olyan rendeléseket teljesíteni, amilyet még életemben nem csináltam, mert az kihívás, és ez hatalmas lökést és töltetet ad. Ilyen volt a bajaszentistváni általános iskola több mint 100 éves épületdíszéhez a korona elkészítése. Sosem készítettem még akkora faragást, de tudtam, hogy menni fog, és a mai napig nagyon jó érzés elmenni előtte!
– Jelentősen megnőtt az egyesület tagsága, amióta te vagy az elnök.
– Tizenegynéhány taggal vettem át, most 50 körüli a létszám. Előfordul persze költözés, betegség, haláleset, így sajnos több embert elveszítettünk, de egészében véve dinamikusan fejlődünk. Most is vannak új tagjaink. Sokfélék vagyunk, és ez így szép, de néha nehéz is. Igyekszem mindig úgy összehozni a dolgokat, hogy lehetőleg a legtöbb embernek jó legyen: ha csak egy-két elégedetlenkedő hangot hallok, már jó eredménynek számít, hiszen mindenkinek úgysem lehet megfelelni. Mindenkivel személyesen tartom a kapcsolatot, megbeszéljük a közös dolgokat. Annak nagyon örülök, hogy barátságok is születtek csoporton belül, pl. akik hasonló technikákban alkotnak, segítik egymást, összejárnak, együtt fejlődnek, közös műhelyeket tartanak.
– Te is sokféle technikát tanultál így meg.
– Amikor a gyerekekkel alkottam, közvetlenül előtte mindig úgy éreztem, mintha valami ki akarna szakadni belőlem, de nem tudtam, mi lehet az. Szerintem ha valaki bármely területen emberekkel foglalkozik, folyamatosan képeznie kell magát abban, hogy minél többet nyújthasson. Nekem fontos, hogy állandóan bővítsem, szélesítsem a tudásomat, fejlődjem. Hat éve tartok nyaranta gyerektáborokat, az első évben három, utána négy, végül pedig már öt turnussal! Több kislány évek óta visszajár hozzám, akár több turnusban vagy mindegyikben is. Miattuk is mindig újat kell mutatnom. Nincs a hét napjaira beosztott, kötött tematikám, amely szerint minden turnusban haladnánk. Mindig mást mutatok, és ha ugyanazt a technikát alkalmazzuk is, az elkészült darab akkor is más lesz. Ezeket a technikákat ráadásul az iskolában is tudják hasznosítani, de később akár az életben is, hiszen olyan tudásuk lesz, amely bármikor elővehető. Van olyan kislány, aki elmondta, hogy amióta hozzám jár táborozni, a rajztanára megállapította, hogy nagyon sokat fejlődött. Egy másik néhány éve csak pár napot töltött a táborban, egyik nap épp a gyöngyfűzést mutattam nekik. Nemrég találkoztam az édesanyjával, aki örömmel mesélte, hogy a kislánynak azóta is ez a hobbija. Nehéz olyan dolgot találni a mai világban, amely a gyereket leköti, kikapcsolja, feltölti. Az alkotás a legjobb relaxáció.
– Úgy tudom, a sport is fontos része az életednek. Ez honnan ered?
– A famegmunkálással párhuzamosan kezdtem sportolni. Mindig nagyon vonzott a sárkányhajózás. Megismertem egy hölgyet, akiről kiderült, hogy sárkányhajó-edzésre jár. Egyszer elkísértem, és ott ragadtam. Az első versenyünkön volt egy 2 ezer méteres szám, amelyben én még nem indultam volna (csak rövidebb távot terveztem), de kiesett egy ember, és felajánlották, hogy üljek a helyére. Bár nem volt meg ehhez a megfelelő erőnlétem, de a csapat- és versenyszellem dolgozott bennem, csakhogy közben reccsent egyet a vállam. Hatalmas vállfájdalommal küszködve is végignyomtam a versenyt, a csapattársak elismerése mellett, de aztán csakhamar kiderült, a sérülésem következményeként búcsút inthetek a sárkányhajózásnak. De mindenképp szerettem volna a víz közelében maradni, és akkor jelezték nekem, hogy indul Pesten a kajak-kenu versenybírói tanfolyam. Elvégeztem, így már több mint 11 éve vagyok országos versenybíró. Nyaranta járok versenyekre bíráskodni. A sport jelen van a családomban, a húgom kiváló sportoló, most az egyetemi bajnokságon fiatalabbak között szerzett aranyérmet. A férjem is dzsúdózott gyerekkora óta, az unokahúgom minden sportban tehetséges. Magam mindig inkább a vizes sportokat kedveltem.
– Számtalanszor beszélgettünk már az újrahasznosítás fontosságáról. Otthon is sok ilyen tárgy vesz körül?
– Abszolút. Bonbonos dobozból van például az ékszertartóm, de újrahasznosítom a műanyag krémes tégelyeket is. 2018-ban Baján zöld konferenciát szerveztek pedagógusoknak a Bácskai Kultúrpalotában. Én voltam az egyik foglalkozásvezető, és nagyon jó élmény volt látni, mekkora kedvvel alkottak: éppen bonbonos papírdobozokból készítettünk tárolókat. Otthon nagyon sok ilyen holmim van, pl. puffot készítettem autógumiból, mert láttam valahol az ötletet, és megtetszett. Tudom, hogy ez önmagában nem elég ahhoz, hogy észszerűsítsük a hulladékgazdálkodást, de ha mindenki csak legalább egyetlen dobozt újrahasznosítana, és nem venné meg a plüssborítású műanyagdobozt, már máshol tartanánk. Sajnos az emberek többsége úgy gondolkodik: egyedül nem sokra megy, pedig ha mindenki legalább elkezdené, komoly eredményekre juthatnánk. A gyerekekkel nyáron készítettünk ajándéktasakokat, hogy majd ne a boltit vegyék meg, és lássák: így is lehet. Befőttesüveget is újrahasznosítottunk, teamécses tehető bele, vizes bázisú festékkel és ragasztóval, maradék anyagokat felhasználva. Fontos, hogy a gyerekek megtanulják ezt, mert otthon nagyon sokféle anyag elérhető, leginkább csak ragasztót kell venni hozzá, hiszen még vízfesték is akad.
– Jelenleg hányféle foglalkozást tartasz?
– Vannak a gyerekfoglalkozások, 13-14 éves korig, ők a műhelyembe jönnek péntekenként. Tartok egyéni és csoportos workshopokat is az órakészítéstől a mandalafestésig bármilyen témában, most szeretném a baba-mama alkotó műhelyt elindítani. Volt már egy alkalom, egy édesanya két kisgyerekkel járt nálam, közösen alkottunk, csodás órákat töltöttünk el együtt. Ajándékot készítettek édesapának, aki nagyon örült, kaptam is fotót az átadás pillanatáról.
– Szívügyed a jótékonyság is, lehetőleg mindenkinek segítesz.
– Szeretek adni. Azt szoktam mondani, nekem nincs sok mindenem, de abból szívesen adok. Hiszek az összefogás erejében, és ahogy a környezettudatosság esetében, itt is igaz: ha csak minden tizedik ember így gondolkodik, már lesz eredménye; ha képes önzetlenül tenni másokért, már jobb a világ. Rendszeresen adok tárgyakat jótékonysági eseményekre, hiszen szép ajándékok reményében jobban fogy a tombola, és több pénz marad a célok megvalósítására. De nagyon szeretek jótékonysági festéseken is részt venni, pl. több esetben festettem már egyesületi társaimmal együtt családból kiemelt gyerekek átmeneti otthonának falait, hogy vidámabb, otthonosabb környezetben élhessenek. Ha bármilyen jótékonysági kezdeményezésről hallunk, biztos, hogy egyesületünk lesz az első csatlakozó. A pandémia idején az önkormányzat kérésére jótékonysági licitre is rengeteg ajándékot ajánlottunk fel.
– Szerinted mennyire számít az alkotás szempontjából, hogy ki a profi, ki az amatőr?
– Sorolhatnék híres, nagy festőket, akiknek nem volt iskolájuk! Nyáron Kelemen Dénes Lehel festőművész tartott nekünk intenzív továbbképzést, ő fogalmazta meg: nem az a művész, aki egyetemen tanulta, hanem az, aki el tudja adni; igazi művész pedig az, aki ebből él. Ő magát például nem is tartja festőművésznek, mert nem ebből él, holott elismert, jó nevű alkotó, országos szervezetek tagja. Vallom, hogy aki amatőr, és autodidakta módon tanul, ugyanúgy lehet festőművész, ha tehetséges, van egyénisége, saját stílusa, és nem másol. Nekem „Rajz Kati néni” azt tanította, hogy mindig azt kell kiadnunk magunkból, ami bennünk van, nem azt, amit az iskolákban tanultunk, attól sosem lesz valaki egyedi. Én az elmarasztaló kritikákból és véleményekből inkább erőt merítek, építkezem, és csak azért is megmutatom! Soha semmit nem adtam fel az életemben, mindig mindenért harcoltam, és mindent megtettem, hogy sikerüljön. Nálam az akadály megoldandó feladat, de csakis úgy, hogy közben ne gázoljak át másokon.
– Példás a családi életed, pedig nehéz örökséget hoztál, több válás is volt a családban. Te ezt hogy tudtad elkerülni?
– Tizenhét éves korom óta vagyunk együtt a férjemmel. Az ő családjában nem volt jellemző a válás, a szülei több mint 55 éves házasok voltak. Megdolgoztunk a kapcsolatunkért. Aki házasságban él (főleg, ha hosszú házasságban), tudja, hogy azt nem adják ingyen. Tőlünk is gyakran kérdezik, hogy mi a hosszú házasság titka: mindig mindent meg kell beszélni. Nem szabad magunkba fojtani a dolgokat, mert akkor egyszer csak robban, és ott a probléma. Nálunk is volt ilyen, de megoldottuk, és továbbmentünk. A két gyerekünket is ezzel vértezhettük fel, biztos alapokat teremtve. Mindig megadtuk nekik a szeretetet és a támogatást, amire szükségük volt, és azt tanítottuk nekik, hogy bármit elérhetnek, amiért mindent megtesznek. Sokszor mondja az ember, hogy ez élete legboldogabb napja, de mindig jön valami, ami ezt felülírja: nekem az volt, amikor tavaly megnősült az idősebbik fiam, és az anyakönyvvezető elé kísértem. Elmondhatatlan boldogságot adott.
– Mit szeretnél még nagyon megvalósítani?
– Nagyon szeretnék tanítani. Már a tanítási gyakorlatot is élveztem, és úgy vettem észre, hogy a diákok is ragaszkodtak hozzám, szerették az együtt töltött időt. Igyekeztem a képességeik szerint a legjobbat kihozni belőlük, és ezt értékelték. Őszintén elmondtam nekik, hogy 50 éves vagyok, és azért tanulok most pedagógusnak, mert ez volt a gyerekkori álmom, de a családi körülményeim nem engedték, hogy továbbtanuljak, és még csak nem is voltam túl jó tanuló. Épp ezért jó, ha tudják, hogy belőlük is bármi lehet, csak tanuljanak, hiszen előttük a lehetőség.
– Befordultunk az adventi időszakba, hamarosan itt van a karácsony. Hogyan gondolkodsz erről az ünnepről?
– Amikor az ember fiatal, még tökéletességre törekszik ünnepkor, aztán ez enyhül az idők folyamán. Sajnálom azokat a karácsonyokat, amelyek úgy teltek, hogy épp csak beestem a fa alá. Ilyen volt például a virágboltos időszak, hiszen akkor 24-én is nyitva kellett tartanunk. De nálunk minden karácsony tele volt csodával, a gyerekek sokáig hittek a Jézuskában, mi pedig mindent elkövettünk, hogy ezt fenntartsuk. Ráadásul mi minden karácsonykor vacsora után késő éjszakáig játszottunk, társasoztunk a gyerekekkel. Mindig nagy várakozás előzi meg az ünnepet, de már nem érdekel, hogy minden tökéletes legyen, csak az, hogy együtt legyünk. Ha együtt ülhetünk asztalhoz, nekünk az mindig karácsony.
