Kosztolányi Dezső interjúja Pósta Sándorral
Pósta Sándor. (A kardvívás világbajnoka, kinek pengéje legkegyesebb, legügyesebb, legelmésebb az egész földön. Erről a verhetetlen kardról oly fény tündököl, mely mindnyájunkra rásugárzik. Különben szájsebész egyet. Tanársegéd, mint a tábla hirdeti, 10—2 ig rendel. Hét nyelven beszél, tótul is, spanyolul is. A kánikulai hőség miatt elfüggönyzött szobában orvosi köpenyének fehér foltja megvilágítja dióbarna arcát, fekete szemét, sasorrát. mely a félhomályt élesen szeli. E párbeszéd sisak, vívókesztyű nélkül folyik, a szúrás kizárásával. Arcállás. Az ellenfél egyúttal az orvos is. Rajta…!)
– Nem furcsa, hogy mi csak ezt mondjuk: vívás? (Cselvágás.) De a németek vívóművészetnek nevezik, a franciák pedig a nemes tudománynak. Noble science.
Ő (Védőhárítás). Valóban több, mint a sport egyéb ága. Külön helyet biztosítanak neki.
– Egyáltalán, mi az, hogy testi és szellemi munka? Én mindig mosolygok, doktor úr, mikor az embereket, vagy foglalkozásokat osztályozzák. Kézmunkások, agymunkások. Hát az esztergályos nem inkább az agyával dolgozik mint az írnok? Azt hiszem, a vívó sem a karjával vív, hanem elsősorban az agyával.
Ő. Nemcsak a világos tudatával, hanem avval a hatodik-hetedik érzékével, mely öntudata alatt van. Valami önmaga előtt is homályos, de biztos tudattal.
– Hogy érti ezt?
Ő. Úgy, hogy akadnak vívók, kik ismerik mesterségük minden csínját-bínját, mégis a porondon maradnak. Hiányzik belőlük valami. Az erő se döntő. Azt szoktam mondani, hogy egy jó vívónak egyesítenie kell magában a marathoni futó kitartását a 100 yardos futó gyorsaságával. (Maga elé.) Nagyon különös dolog ez.
– Szóval tudomány, művészet együtt.
Ő. De inkább művészet. A színészek, kik egész testi és szellemi készségükkel a színpadon mozognak, kiváló színészek, néha csodálatosak, néha középszerűek Olykor, maguk sem tudják, miért, sikerül központosítani minden erejüket, olykor igyekezetük kudarcot vall. Hozzájuk hasonlítanak a vívók. Például én Párizsban rosszul vívtam.
– Tessék? (Hátrálok s pengém majdnem elejtem.)
Ő. Igen, rosszul vívtam. Elégedetlen is voltam önmagammal. De jött egy pillanat, melyre nekünk is szükségünk van, az a bizonyos pillanat, mely összemarkolja minden leleményünket, tapasztalatunkat. Holtversenybe kerültem. Ez szabadította föl bennem azt az alvajáró ösztönt, melyről beszéltem. Szárnyat adott kardomnak. Így győztem.
– Mióta vív?
Ő. A gimnáziumban két dolog érdekelt nagyon: a latin nyelv, melyben mindig első voltam és a kard. Tizenhét éves koromtól fogva foglalkozom vele komolyan. Mennyi energiát, szorgalmat, időt fordítottam rá. Sokszor magam is elámulok, miért töri-gyúrja magát az ember. A vívás. Mintha két báb, melyet hátulról dróton rángatnak, hegyes tűvel szurkálná egymást.
– Közelről minden nevetséges. De gyönyörű érzés lehet, hogy valakinek a kardja begyén is ott villog egész egyénisége, egész értelme.
Ő. Engem az a vágy vezetett ide, hogy teljesen uralkodni tudjak magamon, őseim tudniillik bővérű, indulatos emberek. Láttam őket gyermekkoromban. Nagyapám, az egyetemi tanár, oly hirtelen haragú volt, hogy állandóan kirobbant, ha forrón, vagy hidegen tették az asztalra a levest, képes volt lerántani az abroszt, feldönteni az asztalt. Apám naponta megpofozott egy-két embert. Én a természetemmel birkózva nyúltam a kardhoz, mely megtanított arra, hogy aki dühös, annak nincs igaza, azt a vívásban megverik.
– A párbaj?
Ő. (Harmad-suhintás és dobbantás.) Elítélem.
– Párbajozna?
Ő. Valószínűleg nem. Mikor valaki rálép tyúkszemeikre, előbb el kell hitetni magammal, hogy talán nem is akart rálépni. Mikor részeg duhajokkal találkozom a vendéglőben, csöndesen szedem a sátorfám. A vívás általánossá válása bizonyára meg is szüntetné a párbajt. Ha az emberek tudnák, hogy jó vívók között sétálnak, kétszer is meggondolnák, hogy kötözködjenek-e. Természetesen nekem is akadt lovagias ügyem. Egy fiatalember, ki nem is mert fel az uccán, megsértette egyik hozzátartozómat, mire elégtételt vettem, azon melegében. Ö gúnyosan utánam kiáltott, hogy majd megtanít. Elküldte a segédeit. Segédei vérszomjasoknak mutatkoztak. Olasz kardokat kötöttek ki, szúrással. Az én segédeim belementek, mert volt érzékük a humor iránt. De én nem. Visszaküldtem őket, hogy közöljék, ki vagyok. Erre a fiatalember bocsánatot kért.
– Megsebesült már?
Ő. Golyótól, a háborúban. Csípőízületi lövés. Akkor azt hittem, hogy vége a sportnak, de az gyógyított ki.
– Mi a vívás lélektana?
Ő. Mindig olyasmit kell művelni, amire az ellenfél nincs elkészülve, amit képzelni sem mer. Egy eset. A balkezes vívó tudja, hogy ellenfele ritkán kockáztatja meg a „feltartó szúrást”, mert fölényesen védekezhet ellene. Én egy alkalommal ép ellenfelem e biztos hitét használtam ki, s ezzel hoztam zavarba.
– Jól ismerheti az embereket. Bizonyára nyomban látja, ki a vérmes vagy epés.
Ő. Mindent tudni az ellenfélről, mihelyt kardja érintkezik a miénkkel, már első mozdulataiból.
– Azt is, hogy szellemes?
Ő. Hogyne.
– Vagy azt, hogy alattomos? Hogy szószátyár? Hogy zsugori?
Ő. Föltétlenül. Ezen az emberismereten alapul a vívás, ez a tudományos része.
– A vívó pedig tulajdon jellemét rajzolja ki azokkal az ívekkel melyeket leír?
Ő. Mintha vallana. A magyar kardvívás stílusa is a mi jellemünkre vall: nem támadó jellegű, hanem védekező, akár történelmi szereplésünk. Az olasz folyton támad: che attacca tocca. Azt ajánlottam, vezessék be az iskolákba a vívást. A vívás a jellem iskolája. Aki vív, az szükségszerűen egyensúlyozott, talpraesett. A kard úrrá teszi. Elsősorban önmagán.
– A legnemesebb, nekem legrokonszenvesebb ember is vívott.
Ő. Kicsoda?
– Hamlet. Emlékszik a második felvonásra, mikor elsiratja életét: „felhagytam minden szokott gyakorlatimmal”. Itt a vívásra is céloz, mert valaha jól tudott bánni a karddal.
Ő. De nem vívótípus.
– Bizony nem. Ép az teszi oly megindítóvá az utolsó jelenetet, hogy ez a méla, kövér királyfi, ki sohasem tudott cselekedni, ki folyton tétovázott élete döntő mozzanataiban, ki nem ismerte a gyors elhatározást, kard elé áll, a hirtelen, habozást nem tűrő kard elé állítja őt a költői lángelme, lepergeti előttünk egy párviadalban, mint egy tömör, kicsinyített formában egész tragédiáját.
Ő. Ebben a lelkiállapotban elfogadni a kihívást öngyilkosság.
– Az is. Folyton előnyt ad ellenfelének, biztatja. Izgatja, uszítja őt. Öngyilkosság ez, hogy az utolsó pillanatában felelőtlenül gyilkolhasson.
(Kopognak. Az orvost hívják a beteghez. Kemény kézszorítás. A felek kibékülnek.)
K. D.
(Megjelent: Pesti Hírlap, 1925. június 7. 42.o.)
