Baja köztéri szobrai 11.
Mayer János
1. Petőfi-szobrok a Kárpát-medencében
Petőfi Sándor (1823–1849) élete, költészete és 1848/49-es forradalmi szerepvállalása annyira mély nyomot hagyott a nemzeti köztudatban, hogy szinte mindenkinek vannak elképzelései róla. Igaz, a többség számára ezeket az elképzeléseket gyakran nem a költői életmű vagy a forrásokból rekonstruálható életrajz, hanem sokkal inkább azok interpretációja határozza meg, amelyre viszont nagy hatással volt az a korszellem, amely a költő alakját igyekezett a maga képére formálni. „Petőfi hetven-nyolcvan évig legenda volt. Egy nép mitológiájának csodálatos hőse; kissé félisten, kissé kötelező iskolai olvasmány. Három magyar nemzedék ifjúsága andalodott és lelkesedett a példán: a költőn, aki a szabadság mezején esik el, […] beváltva mindazt, amit verseiben ígért.” – írta erről Márai Sándor. Petőfi népszerűsége ráadásul akkora, hogy lényegében minden politikai rendszer a magáénak érezte, és afféle szellemi elődjét látta benne, legfeljebb egyéniségének más-más vonását emelte ki. Mindezek alapján nem csoda, hogy Magyarországon és a Kárpát-medencében ötszáznál is több köztéri alkotás őrzi az emlékét.
Ám részben épp a fent említett elképzelések miatt soha nem volt könnyű dolga azon alkotóknak, akik Petőfit ábrázoló műalkotások vagy épp róla (is) szóló regények írására, filmek készítésére vállalkoztak. Nem véletlen, hogy szinte mindegyik elkészültét komoly vita kísérte és kíséri. A kritizálók egyik kifogása az szokott lenni, hogy a műalkotásban/szereplőben nem ismerik fel a költő jellegzetes vonásait. Pedig már a kortárs Petőfi-ábrázolásokról is tudható, hogy a poéta – afféle imázsépítés jegyében – maga is befolyásolta a róla portrét alkotó művészeket, a halála után készült rajzok, festmények pedig egy már meglévő kultusz elemeihez igazodtak. Petőfi egyetlen hiteles, nem idealizált ábrázolásának így a róla valószínűleg 1845 nyarán, Egressy Gábor által készített dagerrotípia tekinthető, bár arról is tudható, hogy korábban több retusáláson esett át. Ráadásul az akkor még hosszú expozíciós idő miatt a a költő fejtartása ezen sem természetes (Petőfi kissé meghajtja a fejét), és arcának bal fele emiatt a valóságosnál teltebbnek látszik. Hogy elégedett volt-e a végeredménnyel, nem tudjuk. (Erről bővebben l. E. Csorba Csilla: A Petőfi-dagerrotípia. Miért azt látjuk, amit látunk? = Rubicon, 2015/7. 58–63.)
Petőfi első köztéri szobrát szülővárosában, Kiskőrösön állították fel, 1862-ben. Ennél sokkal nagyobb jelentőségű volt első budapesti szobrának avatása, amelyet Reményi Ede hegedűművész kezdeményezésére közadakozás előzött meg. A végül 1882-ben elkészült szobrot Izsó Miklós tervezte, de az ő betegsége, majd halála miatt végül Huszár Adolf készítette el. Ennek a szobornak a megformálása a későbbi Petőfi-ábrázolásokhoz is mintát jelentett, és jelentősen formálta a Petőfi-képet is, hiszen utóbb számos reprodukción (pl. a papír tízforintoson) is ez szerepelt. Ez a szobor főképp a népvezér, forradalmár szónok Petőfit jeleníti meg, aki felemelt kezével különösen erős pátoszt sugároz. A budapesti szobornak a 20. századra is stílusteremtő hatásáról írja némi iróniával a művészettörténész: „A budapesti főszobor hatására a nemzet vizuális memóriájába égő kompozíció, a statikusan pózoló költő deheroizálására már a hetvenes-nyolcvanas években történtek kísérletek – sajnos kevés sikerrel. Elszaporodtak a sportos Petőfik: magastartás, terpeszállás, futás denevérjelmezben, törzsdöntés, esetleg vakaródzás. […] Az archetípus a már említett, alapjaiban Izsó Miklós elképzeléseit követő pesti Petőfi-szobor, amely egy jól öltözött, szélfútta hajú, impozáns és érett, inkább harmincas-negyvenes éveiben járó férfit mutat […], aki bal kezében irattekercset tart (a költő, író típusképe), jobbját pedig a Magyarok Istene (az ég) felé emeli. A jobb kéz bizonytalan és teátrális mozdulata valójában leheletnyi és görcsös utalás a forradalomra (eskü?) – a kiegyezés után a költő nemigen jelenhetett volna meg mint harcos –; s e zavaros és óvatoskodó mintakép eltúlzott vonásait követték évtizedeken át a kijelölt művészek. […] A második kedvelt típus a pesti szobor integető mozdulatát ismétli meg. Furcsa reinkarnációja az a fertőszentmiklósi munka, amelyen Petőfi egyszerre emlékeztet egy barátságos munkásőrre (esetleg komisszárra) és a Nagy Tanító Forradalmár archetípusára, vagy még inkább egy amatőr szavalóverseny résztvevőjére. A harmadik csoportba a költő mint íródeák típus kerülhet, egyik kezében óriási lúdtollal, másikban pergamennel – emellett szól például az is, hogy így egyik kéz sem integet vagy markolássza üresen a levegőt, hogy úgy mondjuk, mindkettő »ábrázolható« természetes pozíciójában is.” (Dékei Kriszta: Petőfi, a köztéri emlékszobor. = Beszélő, 2009/7-8., 98-103.)
Az első emlékmű állítása óta eltelt több mint másfél évszázadban ennek megfelelően készültek erősen sematikus, az adott kor ízlését kiszolgáló és maradandó értékű alkotások, de olyan „torzszülöttek” is, amelyek csekély művészi értéket képviselnek. A szoborállítások Magyarországon új lendületet kaptak a kommunista hatalomátvétel (1948) után, az új hatalom ugyanis saját legitimációját többek között az 1848-as forradalom és szabadságharc küzdelmeivel kapcsolta össze. A kor szemléletében a 48-as hősök közül hárman kaptak kiemelt szerepet: Kossuth („a független szabad haza meg nem alkuvó képviselője”), Táncsics („maga a dolgozó nép, akin keresztül demonstrálható a város és a falu dolgozóinak összefogása”) és Petőfi („a következetes demokrata, a népből nemzetet formáló akarat kifejezője”). A forradalom és szabadságharc más szereplői a háttérbe szorultak, ha pedig netán a három „hérosz” valamelyikével ellentétük volt, akkor kiírták őket a történelmi panteonból. Nem véletlen, hogy számos településen ennek szellemében állítottak emlékművet nekik, sőt ha a róluk készült korábbi szobrok nem ezt a szellemiséget tükrözték, akár le is cserélték őket. (Ezért került például a budapesti Kossuth térre Horvay István korábbi alkotásának helyére 1952-ben Kisfaludi Strobl Zsigmond több optimizmust sugárzó, arisztokrata miniszterek helyett egyszerű dolgozó mellékalakokat ábrázoló szobra a kormányzóról.)
Az újjáéledő Petőfi-kultusz is 1948/49-ben, a forradalom és szabadságharc centenáriuma (egyben Petőfi halálának 100. évfordulója) idején bontakozott ki. Az új, kommunista hatalom szemében a költő ekkor már nem csupán a „világ- és magyar szabadság egyik legnagyobb költője”, hanem az internacionalizmus nagy bajnoka is volt, akiről a szocialista tábor minden országában – de különösen Csehszlovákiában és Romániában – tisztelettel emlékeznek meg mindazok, akik szeretik a népet, a szabadságot és a költészetet – írta Horváth Márton a Lobogónk: Petőfi c. cikkében (Társadalmi Szemle, 1949. 8–9.) A kommunista ideológus szerint Petőfi céljait az új rendszer vívta ki: megszűnt a királyság, a német zsarnok szétzúzva a földön hever, a kunyhó győzedelmeskedett a bíboros haramiák, koronázott tolvajok palotái felett, és a világszabadság vörös zászlaja diadalt aratott Európában és Ázsiában, a Petőfi által még hiába várt Kánaánt pedig a kommunizmus korával azonosítja. A kommunisták győzelmének titka pedig az, hogy „Petőfi forradalmi elszántsága, népszeretete, halálig menő áldozatvállalása az elmúlt száz év alatt munkások és szegényparasztok millióinak szívébe költözött”. (A témáról bővebben l. Gerő András: Az ellopott forradalom. 1848 centenáriuma = Rubicon, 1998/2. 44–50.) A bajai emlékmű-, majd szoborállítást is ebben a koordináta-rendszerben érdemes vizsgálni.
2. A bajai Petőfi-szobor története
Egy-egy település a legtöbb esetben olyan személyiségek emlékére szokott szobrot állítani, akik annak történetéhez közvetlenül kötődnek, vagy jelentős hatásuk volt a fejlődésére. Baja és Petőfi vonatkozásában ilyen kapcsolat nem mutatható ki, a költő tudomásunk szerint nem járt soha városunkban, vagy legalábbis ennek nincs nyoma.
Az 1940-es, 50-es évek fordulóján közterületek, intézmények, később termelőszövetkezetek százai vették fel a költő nevét országszerte. Baján ez akkor többek között az ún. Kis-Pandúr-sziget átnevezését jelentette, amely 1949-ben kapta a Petőfi-sziget elnevezést. A terület természetesen már korábban is létezett (1870–75 között jött létre a Pandúr-sziget kettévágásával, amit a tápcsatorna létrehozása tett szükségessé), de innentől jelent meg a szándék, hogy afféle szabadidő-övezet váljék belőle, bár ez csak évtizedek alatt valósult meg. A szigeten 1949. július 31-én (a költő halálának 100. évfordulóján) elhelyeztek egy téglatest alakú, 400×60 cm-es alapú, 250 cm magas Petőfi-emlékművet. A színesbeton-tömbre ráerősített, feliratos márványtáblán kör alakú, 30 cm-es alumínium relief Petőfi arcát ábrázolja. A plakett Kender István (1902–1957) bajai gipszöntőmester és díszítőszobrász alkotása volt. Ezt az emlékművet a tábla felirata szerint is csak „ideiglenes megemlékezésül” állították. Amikor az új Petőfi-szobor elkészült, az emlékszobrot elbontották, de a tábla átkerült a szobor szomszédságában időközben felépült Bokányi Dezső Úttörőház falára. Amikor ez utóbbiból 2012-ben Turisztikai Központ lett, a szövegezésében a múlt idők szellemiségét idéző emléktábla nem került vissza az átalakított épületre. 35 éven keresztül bajai köztéren más nem is emlékeztetett a forradalom költőjére. Az 1970-es, 80-as években azonban – nem függetlenül dr. Kincses Ferenc akkori tanácselnök képzőművészet iránti vonzódásától és a köztéri szoborterveket elbíráló Képző- és Iparművészeti Lektorátushoz fűződő jó viszonyától – jelentősen megszaporodtak a köztéri szobrok városunkban: csak a 70-es években 13 ilyet állítottak fel, jelentősen formálva Baja kulturális arculatát.
Az új Petőfi-szobor kezdeményezése a dokumentumok szerint a „bajai ifjúságtól” (értsd: a Kommunista Ifjúsági Szövetség bajai szervezetétől) indult ki, és a helyi KISZ késznek mutatkozott arra is, hogy a szoborállítás költségeit előteremtse. 1981-ben ugyanis a Petőfi-sziget KISZ-védnökség alá került, az Úttörőház mellett itt épült meg a KISZ-iskola, és tervben volt egy ifjúsági és szabadidőközpont létrehozása is. A város a 6. ötéves terv időszakára szóló településfejlesztési tervében a következő szerepel: „A szobor anyagi feltételeinek megteremtéséhez a Városi KISZ Alapszervezetek anyagi hozzájárulását kérjük. A Baja Városi Tanács KISZ Alapszervezet az akcióra a felhívását megtette.” (BKMÖL XXIII. 501. Baja város tanácsülési jegyzőkönyvek). A városi tanács terveiben a Petőfi-sziget egyébként is kiemelt szerepet játszott: ekkor már épült a sportuszoda, elkészült a betonozott rendezvénytér, az állandó cirkusztér, és az Úttörőház is új üvegablakokat kapott.
A szobor avatását eredetileg a költő születésének 160. évfordulójához (1983. január) igazodva tervezték, ám ez – feltételezhetően anyagi okokból – nem valósulhatott meg. A kevés dokumentumból úgy tűnik, hogy a KISZ túlbecsülte saját anyagi lehetőségeit, mert a városi tanács 1983 végén a szobor céljaira előbb 145, majd 165 ezer forintot csoportosított át a városi költségvetésből a fejlesztési alapba. (Korábban a Petőfi-szoborra vonatkozó kiadás a városi költségvetésben nem szerepelt, sőt azt írták, hogy a megvalósításhoz „az ifjúság anyagi támogatását várjuk”, bármit is jelentsen ez.) Ezeknek a fedezetét megyei pénzmaradványokból a városnak juttatott források biztosították. (BKMÖL XXIII. 501. Baja város tanácsülési jegyzőkönyvek).
A szobor elkészítésére végül Fritz János (1947– ) nagykanizsai születésű, Budapesten élő fiatal szobrászművész kapott megbízást. A művész Somogyi József tanítványaként 1972-ben végzett a Magyar Képzőművészeti Főiskolán, 1978–81 között Derkovits-ösztöndíjas volt. 1971 óta volt kiállító művész, bajai megbízása előtt nyolc köztéri alkotása készült el, amelyek közül talán a kaposvári Csokonai-mellszobra (1976), illetve a Farkasréti temetőben található Rideg Sándor-síremléke (1975) a legismertebb. Ha hihetünk a kozterkep.hu oldal adatbázisának, a bajai Petőfi az egyetlen egész alakos köztéri szobra pályafutása során; 1986 után már jellemzően kisplasztikai munkákkal jelentkezett. Hogy a művész személyét a Lektorátus jelölte ki, vagy pedig Baján választották ki, arra a hivatalos dokumentumok nem adnak választ, ahogy arra sem, hogy a megrendelő bajai KISZ-szervezet megfogalmazott-e elvárásokat az alkotással kapcsolatban. A Lektorátus 1983 februárjában megfogalmazott véleménye szerint „megfelelőnek ítéli és elfogadja [Fritz János szobortervét], azzal, hogy a mű ne haladja meg a 210 centiméteres figuraméretet”. […] [A szobor] „a költő fiatalságát, energikusságát hangsúlyozza”.
A szélesebb nyilvánosság a Petőfi Népe 1983. november 11-i számból értesülhetett a közelgő szoborállításról, s a lap egyúttal közli a tervezett alkotás gipszmintájának képét is. A megyei napilap egyben tudósít arról, hogy „szerdán minden eddiginél konkrétabb tettek simítgatták el az akadályokat a Szilveszter napjára tervezett avatás elől: elkészítették a mű talapzatát.” (A szilveszteri avatásból végül nem lett semmi.)
Az avatóünnepség 1984. március 15-én, a Forradalmi Ifjúsági Napok rendezvénysorozatába illeszkedve zajlott le, állítólag a szigeten korábban sosem látott nagy közönség, mintegy háromezer ember jelenlétében. Az ünnepi beszédet a megyei lap tudósítása szerint dr. Szórádi Sándor, a KISZ KB titkára mondta, aki szerint Petőfi neve összefonódott a szabadsággal, az ifjúsággal. Ezt igyekezett bronzba önteni a szobrászművész, akinek alkotását Szabó István, a KISZ városi bizottságának titkára adta át „örök megőrzésre” Baja lakóinak. Az avatóünnepségről a párt központi lapja, a Népszabadság és az Új Tükör c. kulturális folyóirat is részletesen beszámolt. A korabeli sajtótudósítás szerint a szobor összesen 360 ezer forintba került. Ebből anyagköltség 58, a formázás 45, az öntés 31, a szerelés 20, a cizellálás 104, a patinázás 2, a művész honoráriuma 100 ezer forintot tett ki. A mű kivitelezését a Képző- és Iparművészeti Lektorátus 200 ezer forinttal támogatta. Ha ez igaz, akkor a KISZ a megvalósításhoz anyagilag csak minimális mértékben járult hozzá, bár tény, hogy a szobor Budapestről Bajára szállításáért két ifjú munkatársa, Sipos Kálmán és Kiss Tamás volt felelős. (Sipos Kálmán szóbeli közlése.)
3. A bajai szobor és utóélete
Fritz János az avatás előtt nyilatkozva művét addigi legfontosabb, legkedvesebb munkájának nevezte. Az elkészült szobor szerencsére nem illeszkedik azon sémák egyikébe sem, amelyek közhelyessé tennék. Igaz, Dékei Kriszta a terpeszállás miatt a bajai alakot is a „sportos Petőfik” közé sorolja, 1984-ben a művészeknek már kevésbé kellett szigorú ideológiai elvárásoknak megfelelnie. Erre utalt nyilatkozatában Katanich Ferenc (1947–2022) népművelő, akkoriban a bajai városi tanács közművelődési ügyekben illetékes munkatársa is: „Ez a Petőfi nem az ötvenes évek »geroj«-költője. [geroj: hős orosz nyelven – M. J.] Nem a hős, nem a forradalmár. Nem bontja ki az ingét, hogy »ide lőjetek!«. Nem találkozik azzal a mítosszal, ami az emberekben kialakult. Mert ez a Petőfi: az ember-fia-forradalmár. Ahogy jövünk a hídról, a magasból rálátva még kisebbnek tűnik. De ha közelről körbejárjuk: más! Aki közelről megnézte, annak már tetszik is!” A műkő-beton talapzaton álló bronz szobor az Úttörőház közvetlen szomszédságába, a nem sokkal korábban kialakított Március 15. sétányra került, ahol új közösségi tér jött létre. Egyes vélemények szerint a posztamens nagyobb lett az eredetileg tervezettnél, így az egyébként 2 méter 10 centis szoboralak kis méretű hatást kelt. (A művész terve az lett volna, hogy a nézővel egy szintre, járó magasságba emelje Petőfi alakját, amelynek lángoló pillantása ebben az esetben a járókelővel szembenézne – Márfai Péter visszaemlékezése.)
Az új alkotást a megyei napilap szerzője a következőképpen jellemezte: „Valószínűtlenül sovány férfi. Félig kigombolt zsinóros atillában, testre simulóan szűk nadrágban, csizmában, kis terpeszben áll a talapzaton. Baljával kardot szorít az oldalához. Jobbja: hosszú, vékony, íróbütykös ujjak. Mintha szembeállna a széllel. Várná a támadást. Mozdulat van az alakban. És határozottság, konok hit az arcában. Kajla a füle. Borzolt a haja. A szobrász, mintha otthagyta volna az egészet mintázás után: csupa rücsök, dudor, keménység az alak. Nem »szép«. De: Petőfi.” Azt persze mind a művész, mind az újságíró érezte, hogy a szobor elfogadása nem megy egyik napról a másikra. „Nehéz túllépni azokon a beidegződéseken, megmerevült elképzeléseken, amelyek az ilyen jelentős személyiségekkel kapcsolatban kialakultak” – nyilatkozta Bajai Hírlapnak Fritz János. A tudósító ehhez annyit tesz hozzá, hogy „…cseppet sem biztos, hogy helytelenek a beidegződések. Petőfi […] azért a megszemélyesített Forradalom, az élő Szabadság, a tiszta Jó a magyarok számára, mert még a legkisebb falusi mellszobrok is az ezeknek megfelelő ideálképet mutatják róla. És – bár elsőre gyanúsan megalkuvónak tűnhet fel – még mindig jobb egy bevált hagyományos, mint egy pusztán formai új. A szobrok sorsa ritkán vita nélküli.” A szövegből úgy tűnik, mintha a szerző, Ballai József maga is küszködött volna magával, hogy szeresse-e szokványos ábrázolásoktól eltérő, de talán mégis hiteles, a gyenge egészsége miatt a hadseregből kiszuperált, vékony, izgága Petőfit ábrázoló alkotást.
Az új szobrot láthatóan a bajaiaknak sem sikerült azonnal megkedvelnie, az újságíró szinte csak olyanokat tudott megszólaltatni, akik kifogásaikat sorolták neki. „Kultúrbotrány! Ha van merszed, ezt írd meg: ilyen ronda szobrot még sehol sem állítottak fel Petőfiről. Képzeld: volt tanárnő, aki az avatás előtti napon elvitte a gyerekeit a »műhöz«, s megmondta nekik: most röhögjétek ki magatokat, de holnap csendben legyetek!”– a panaszkodott egy helyi nyugdíjas. Egy másik vélemény szerint az ábrázolt Petőfi „túl magas és vékony a lába”, egy harmadik azt mondta: „Nem élethű, nem kimondottan forradalmár, ilyen külsővel hogyan is lehetne az?”. Volt, aki csak „nem ismerte fel benne Petőfit”, de olyan is, aki így fogalmazott: „Első ránézésre talán kicsit szokatlan. A fiam mondta is a leleplezéskor: hű, de ronda, mint a nyárfák!” Néhányan azt mondták, hogy „nekik megfelel”, mások finomabban utaltak arra, hogy bár a szobor nem tetszik nekik, de úgysem fogják másikra cserélni, és a Petőfi-képüket nem fogja elrontani. Az akkori városi úttörőelnök, Lozsi Márta védelmébe vette az alkotást: „Én ilyennek képzelem el: vékony, gyönge fizikumú embernek; érzem belőle az érzékenységet, a finomságot, a betegségre való hajlamot. Az akaratot, hogy csinálja a Dolgát, erején felül is. Hát én ezekkel érvelek, […] mert mindenki azt mondja: nyamvadt, semmilyen, nem a szabadságot testesíti meg.”
Az újságíró finoman érzékeltette, hogy míg az ifjúsági és munkásmozgalomhoz kötődő személyiségek – lehet, hogy „hivatalból” vagy önmaguk védelmében? – inkább pozitívan nyilatkoztak a műről, az utca embere általában nem tudott mit kezdeni vele. Igaz, azt is megjegyzi, hogy nagyon ritka, hogy köztéri alkotást olyan hamar szeressen meg a köz, mint pl. Széchenyi kecskeméti szobrát. Több évtized után elmondhatjuk, hogy nem nagyon történt itt sem más, mint fél évszázaddal korábban a Jelky- vagy a 60-as években az Anyaság szobor esetében: a megszokottól eltérő, modernebb felfogású megközelítés nem nyerte el azonnal a helyi közönség tetszését.
A felállítás környékén tapasztalt indulatok az eltelt évtizedek során elcsitultak, és a bajaiak megbékéltek az alkotással. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy miközben környezete jelentősen átalakult és beépült, a szobor áthelyezése vagy cseréje komolyan fel sem merült. Másrészt már szinte elképzelni sem tudnánk, hogy – ha az időjárás engedi – a március 15-i városi ünnepségek helyszíne ne a szobor közelében kialakított rendezvénytéren legyen. (Pedig ha valaminek bizonyosan semmi köze nem volt a város 1848-as eseményeihez, az akkor még beépítetlen Pandúr-sziget ilyen.) Alighanem a szobornak is szerepe van abban, hogy a sokáig 1949 után is Kis-Pandúr-szigetként emlegetett közterület új nevét a bajaiak is elfogadják. Egy, a közelmúltban érettségizett diák pedig már az élethűséget sem kéri számon rajta, amikor tanulói portfóliójában Fritz János szobrát jellemzi: „Az igazi hús-vér költő pontos mása. Igazán bemutatja, hogy a csontjai hogy dúdoltak, amikor az irányába fújt a szél. […] Minden hibájával együtt is gyönyörű bronz mű.”
Fotók: Molnár Attila, Türr István Múzeum, kozterkep.hu
