Mozaikok egy iskola és egy pedagógus életéből
Marosvásárhelyiné Gergely Anna
Sajnálattal értesültünk róla, hogy 2024. március 31-én, életének 84. évében elhunyt TARJÁN LEVENTE, a Szent László ÁMK alapító igazgatója, az intézmény és jogelődje, a Tóth Kálmán Gimnázium és Szakközépiskola nyugalmazott pedagógusa, a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége bajai csoportjának korábbi elnöke, egykori önkormányzati képviselő, Baja Város Díszpolgára, városunk középfokú oktatásának kiemelkedő alakja. Az országszerte köztiszteletben álló személyiségtől barátai és tisztelői április 6-án vettek végső búcsút a bajai Szent Rókus temetőben. A lapunkban is több alkalommal publikáló és szereplő pedagógus családjának ezúton fejezzük ki őszinte részvétünket, az alábbiakban emléke előtt egykori kollégája, majd helyettese méltató soraival tisztelgünk. Nyugodjék békében!
Nincs szándékomban volt iskolám történetét elmondani, az elmúlt hetek szomorú eseményei mégis emlékezésre késztettek. A régi kultúrák emberei olyan szilárd pontokat rögzítettek az idő megállíthatatlan folyamatában, amelyekkel jelölhették a hónapok, az évek körforgását, megalkothatták időszámításukat, és így rendezhették életüket is. Ezek a napok többnyire a természethez vagy a történelemhez kapcsolódtak, másrészt az egyes emberek vagy közösségek élettörténetéhez a születéstől a halálig. Egy-egy ember és a közösség múltja nemcsak századokban mérhetően növekedett, hanem a közösséget erősítő hagyományokban is.
A kortársakkal alkotott közösség korokon átnyúló dimenziója az emlékezés. Az emlékeket idézi fel az ember a saját és társai, személyes és munkahelyi múltjának történeteiben. Az pedig igazán szerencsének mondható, ha az előbb említettek harmonikus egységben valósultak meg. Az emlékek életre kelnek a jelenben és előre mutatnak a jövőbe, különösen egy iskola életében. Tarján Leventével együtt egy olyan oktatási intézményben lehettem együtt, amely 150 év „viharait” képes volt kiállni, megőrizni az alapítók szándékát: a felnövekvő ifjúság nevelését és tanítását.
Az ezredfordulót megelőző évtizedekben az iskolát érintő profilváltások egyre sűrűbben követték egymást, a kép azonban fokozatosan egy bizonyos irányba tisztult, és az utóbbi 30 évben visszatért a kiindulóponthoz. Ebben a folyamatban az 1990-es évek nagy jelentőséggel emelkedtek ki egy műszaki pályán elindult és pedagógusként tetőzött életutat befutott ember, Tarján Levente számára.
Többen olvashatták a vele készült interjúkat, amelyekből apró részletekig feltárult magánéleti és szakmai életútja, amelyekben maga számolt be arról, hogyan „szippantotta be a krétapor.” Ez az út szorosan összekapcsolódik az egykori Tóth Kálmán Középiskola életével és egy olyan szakmaszeretettel, amelynek két pólusát a pedagógia és a vízügyi szolgálat jelentette. Mindkét terület olyan humán tartalmakat hordoz, amelyek Leventében, lelkületében közel álltak egymáshoz, és a hosszú évek alatt mindent meg is tett azért, hogy a két területet összekapcsolja, a szó nemes értelmében szolgálja. Ezekhez szorosan illeszkedett – neveltetéséből, illetve az iskola történetének ismeretéből is adódó – katolikus identitása, amely végül elvezetett a Szent László Általános Művelődési Központ létrehozásához.
Közös munkánk az 1970-es évek közepétől datálódik. Már diáklányként is ismertem őt, a fiatal műszaki tanár-geodétát, sőt, az ismerősök és édesanyám elbeszéléseiből a felmenőit is. István bátyja orvosként az „anonim alkoholisták klubját” is vezette, anyukám pedig időnként foglalkozásokat tartott ott: a művészetekről beszélgetett a klubtagokkal, és ezen közben jó kapcsolatot alakított ki Tarján doktorral. A másik szál: Levente felesége, Lublóváry Klára egy jónevű és tiszteletreméltó család tagja; öccse, Gyuri diákkorában a leendő férjem baráti társaságához tartozott.
A vízügy szerepe az 1960-as években különösen felerősödött – gondoljunk csak arra, hogy az 1956-os jeges ár mennyi mindent rombolt le Baján. A Duna menti gátrendszer kiépítése és fenntartása egyre több képzett szakembert igényelt, nem véletlen, hogy Baja vált ennek egyik központjává. Az 1962-ben megindult közép- és felsőfokú iskolában végzettek keresett munkaerőt jelentettek, a tanítás hatékonyságát pedig bizonyítja, hogy belőlük többen a vízügyi szolgálat felső vezetésébe is bekerültek. A lánygimnáziumban 1962-ben megjelentek a szakközépiskolás fiúk és velük együtt a műszaki tanárok is. Levente 1964-ben került a szakképzésbe, lehet mondani, hogy vele együtt alapozódott meg és fejlődött a vízügyi tanítás. Szaktanárként és osztályfőnökként a szakma szeretetére és a képességek szerinti helytállásra nevelte tanítványait. Nagyon jó kapcsolatot ápolt az OVH-val (Országos Vízügyi Hivatal), elég csak dr. Kemény Attila – egyébként ő is bajai –, dr. Wisnovszky Iván vagy a kedves tanítványok közül Tábori László, Lovretity Zsigmond nevét megemlíteni. Az iskola bővülésével a feladatai is növekedtek: gyakorlati oktatásvezetői, illetve szakfelügyeleti tevékenységével országos elismertségre is szert tett.
Igazgatóhelyettesi minőségemben többször voltam vele egy érettségi bizottságban, amikor még szakmai tárgyakból is tettek vizsgát a diákok. Öröm és megnyugvás volt tapasztalni, ahogyan a szakmai elnökökkel foglalkozott, hiszen jól ismerte őket: vagy tanítványok, vagy a szakfelügyeletből ismert kollégák, esetleg az országos vízügyi hálózat prominens emberei voltak, pl. Szilléri László, Nemere Péter, Kling István stb.
Több olyan nagyszabású esemény kapcsán működhettünk együtt, mint pl. a 100 éves vízmesterképzés alkalmából szervezett térképkiállítás, a DVCS (Duna-völgyi-főcsatorna) melletti Oktatóbázis felépítése és avatása, igazgatói értekezletek, továbbképzések eseményei. A levelező tagozat megszervezése, az algériai tanulók tagozatának vezetése nem kis feladatot jelentett. Sok olyan szituációt kellett végig élnie, amelyek jól megmutatták személyiségét, segítőkészségét, hozzáértését. Egy más kultúrából jött nép fiait már-már apaként gondozta.
Tarján Levente III. bélás gimnáziumi előtanulmányaival és családja polgári indíttatásával, valamint erős katolikus hite révén mindig is igényes volt a hagyományok tiszteletében, a szép magyar beszédben, az alkalomhoz illő megjelenésben és viselkedésben, az udvariasságban, végül is a pedagógiai példaadásban. A hagyományok újraélesztése, az iskolához való kötődés erősítése, a régi tanítványok meghívása, a Pro Schola Egyesület létrehozása, a 120-as és 125-ös évfordulók megünneplése kiemelkedő eseményei voltak a 1980-as, ’90-es éveknek. A rendszerváltáshoz kapcsolódóan városi szintű szervezéssel elindította a keresztény óvodát és általános iskolát. Ebben nagy szerepet játszott az is, hogy egyaránt tisztelettel adózott az egyházaknak és a város akkori vezetőinek, a Szent László ÁMK létrehozásával pedig meg tudta ragadni azt a pillanatot, amikor a változások kedvezők voltak erre úgy, hogy megtartsa és átörökítse – a régi és az új kollégáival együtt – mindazon értékeket, amelyek a hosszú évek során felhalmozódtak.
Sosem felejtem el azt a beszélgetést – mielőtt elvállalta volna az igazgatóságot 1993-ban –, amikor megkérdezte tőlünk, hogy segítjük-e őt ebben a nagy feladatban, mert számít ránk, s mivel neki úgymond eléggé „kifelé” kell dolgoznia, szeretné, ha az iskolán belül minden rendben menne. Nagyon sokat tárgyalt a megyei-városi vezetőkkel, bírta a kalocsai érsekség bizalmát, egy alkalommal még én is helyettesíthettem őt Dankó László érsek úr audienciáján. Amikor a Miasszonyunk Rend képviselői megjelentek és az addig Keresztény Értelmiségiek Szövetsége által fenntartott iskolát újból a tulajdonukba vették, Levente volt az, aki ezt a folyamatot zökkenők nélkül oldotta meg. Különösen a rend akkori vezetőjével, Romuálda nővérrel tartott őszinte-baráti kapcsolatot, aki koránál fogva is jó tanácsokkal látta el. Nekem is volt alkalmam a tanítónői végzettséggel rendelkező, sokat tapasztalt tisztelendő anyával beszélgetni. Emlékszem egy szép gondolatára: „A jó ereje csöndes, titkon működik, de ez a bujkáló jó mégis felragyog az életünkben, ahogy a szépség meg a tisztesség.” Elismerte a mi munkánkat is, és – Fekete-Kovács Győző műszaki igazgatóhelyettessel együtt –, még ki is tüntetett bennünket a Szent Gellért-díjjal.
Pedagógiai eszköztárunkat és hitvallásunkat olyan neves egyházi emberekkel segített megerősíteni, mint Várszegi Asztrik (akkor pannonhalmi főapát), Korzenszky Richárd tihanyi perjel, Jelenits István piarista irodalmár-tanár, Bábel Balázs kalocsai érsek stb. Tarján Levente vezetésével testületünk részt vehetett a Budapesten rendezett keresztény kongresszuson, néhányunkat elvitt Schweiklbergbe, a bajor katolikus pedagógusok konferenciájára is, ahonnan sok-sok hasznos tapasztalattal tértünk haza.
Lélekemelő volt találkozásunk Udvardi Erzsébet festőművésszel badacsonytomaji otthonában. A Kossuth- és más díjakkal elismert Erzsébet asszony bajai lévén egykor a zárda tanítványa volt, iskolánk új névadó ünnepségén zászlóanya lett, felkérésünkre pedig Szent Lászlóról készített festményt, amely az iskolai kápolnánk falát díszíti. Műtermében, a biblikus ihletésű képei között beszélgettünk az iskola jövőjéről: Ő volt, aki az iskolacsengőt megőrizte (kapujában ez szólalt meg), és – fogadalma alapján – ekkor visszaadta intézményünknek. (A csengő történetét feldolgozó írást itt olvashatják)
Nevelőtestületünk szép kerek születésnapi ünnepség keretében Leventét megajándékozta egy Udvardi-képpel, amelynek tematikája igazgatónk hitvallásával harmonizált: Jézus és a halászok történetét ábrázolta, az evangéliumok tanúsága szerint ekkor hangzik el a döntő hívás: „Jöjjetek utánam, és emberek halászaivá teszlek titeket!” Most már nem vág neki semminek egyedül, itt a bárkában vele vannak. Úgy hiszem, hogy ennek a történetnek, csodának a mélységét minden tanár is magáénak érezheti.
Köszönöm Leventének, hogy munkájában segítségére lehettem pedagógustársaimmal együtt!
(A szerző a Szent László ÁMK, korábban a Tóth Kálmán Gimnázium és Szakközépiskola nyugalmazott igazgatóhelyettese – a szerk.)
