Az idei utolsó számba egy igazán tartalmas, laktató, könnyen, egyszerű hozzávalókból elkészíthető étel receptjét választottam. Különös szakértelmet nem igényel, csupán némi tervezés szükséges hozzá a hosszú elkészítési idő miatt.
Történelmi okokból kapcsán ezer szállal kötődünk Erdélyhez. Ezen szálak egyik része a gasztronómiánk közötti hasonlóság. Manapság pedig különösen divatos, trendi ezen régióból származó ételeket készíteni, mégpedig olyan ikonikus hozzávalókból, mint a kukoricadara vagy a burduftúró.
Az erdélyi konyhán mély nyomokat hagyott a zsidó gasztronómia, valamint a XVI. században az unitáriusokból kivált szombatosok konyhaművészete. A szigorúan, mindig megült ünnepekhez pedig hozzátartozott az éppen adott alkalomhoz tartozó étkezés is, legyen az böjti vagy akár böjt utáni időszak.
A most bemutatandó recept „alapverziója” minden bizonnyal nem ismeretlen olvasóink körében sem, hiszen a bableves után a babból készített ételek közül második helyen biztosan a sólet áll. Az étel az erdélyi magyarság közvetítésével jutott el hozzánk, és elsősorban a szabolcsiak körében lett ismert és joggal népszerű. Ismerkedjünk meg hát vele! Mivel az elkészítése pofonegyszerű, készítsük el otthonunkban mi is.
Szatmári csólent
Először is válasszuk ki a háztartásunkban megtalálható legnagyobb sütőedényt! Olyat keressünk, amely mély, sütőben hosszú ideig használható, fedéllel ellátott. A vékony falú tepsik sajnos nem a legjobb választások erre a célra, mint ahogy a jénai üvegből készült sütőtálak sem. A legalkalmasabbak erre talán az öntöttvas edények, legyenek azok mázasak, vagy máz nélküliek. Ez az edényfajta anyagát tekintve igen súlyos, nehéz darab, a benne készülő ételek felmelegítés után csekély energiafelhasználás mellett is könnyedén azonos hőmérsékleten tarthatók, így ennek az ételnek az elkészítésére kifejezetten alkalmasak, ezen kívül nagy biztonsággal használhatók olyan sütési műveletekre is, mint például egy egész éjszakán keresztül tartó, alacsony hőmérsékleten való sütés.
Áztassunk be 8-9 órára fél kilogramm szárazbabot háromszoros mennyiségű hideg vízbe. Az idő letelte után szűrjük le. A sütőedényünket kenjük ki mindenhol alaposan zsírral, majd a bab felét szórjuk az edény aljára. Az alföldi régióban előszeretettel használt alapanyag a gersli, vagy közismertebb nevén árpagyöngy. Szórjunk a babra 10 dkg-ot, majd az egészet sózzuk, borsozzuk igény és ízlés szerint. Aki az ételt még pikánsabbá szeretné tenni, az itt, ezen a ponton helyezzen el néhány babérlevelet is a tálban. Vágjunk apróra 1 nagy fej vöröshagymát, pucoljunk meg 12-14 gerezd fokhagymát, majd vágjuk őket félbe. A vöröshagyma és a fokhagyma felét is szórjuk a tálba. Erre kerül 1 kg csontos marhaszegy. A hentesnél válasszunk olyan darabokat, melyek 2-3 ujjnyi vastagak. A csontos hús mindkét oldalát alaposan sózzuk, borsozzuk, így tegyük a tálba. A szeletek mellé rakjunk egy nagyobb darab sárgarépát 3-4 darabba vágva, valamint a fehérrépát ugyanígy. Helyezzünk el továbbá a szeletek mellett 4 db megmosott tojást egészben, héjasan; úgy, ahogy van. Erre ismét hagyma és fokhagyma kerül, majd a gersli, valamint a bab másik fele is. A tetejét ismét sózzuk, borsozzuk meg. Öntsük fel annyi hideg vízzel, amennyi ellepi, különben a bab nem fog tudni megpuhulni, rátesszük az edény tetejét, majd hideg sütőbe helyezzük. A sütőt az edénnyel együtt melegítjük fel 100-110 fokra légkeverés nélkül, majd 8-9 órán keresztül ezen a hőmérsékleten tartjuk a csólentet.
Az elkészült ételt kivesszük a sütőből, a fedőt a tetején hagyva hagyjuk kihűlni szép lassan addig, amíg kézmeleg nem lesz. Tálaláskor a tányérba szedjük a babot, az árpagyöngyöt és a feldarabolt zöldségeket. Ízlés szerint merünk rá a léből, amelyet előtte lezsírtalanítunk. Aki nem szereti a tányérjában a fokhagyma- és vöröshagyma-darabokat, akár le is szűrheti a levet. Hámozzuk meg a tojásokat, vágjuk őket hosszában félbe és adagonként egy felet tegyünk mindenki tányérjára. A csontos marhaszegyet vékony szálakra tépkedjük, megszórjuk vele a tányérunkon lévő zöldségeket. Friss kenyérrel tálaljuk. Az elkészült mennyiség kb. 8-10 fő részére elegendő.
Mit igyunk hozzá? Az ehhez hasonló, nehéz, tartalmas ételek általában komoly, nagy beltartalmi értékekkel rendelkező vörösbort kívánnak. Aki az ilyen stílusú borokat kedveli, az válasszon hozzá bátran egy palack villányi vöröset. Az én választásom szintén villányi tétel, azonban nem a klasszikus, testes vörösboros vonalból. Az étel tartalmasságát ellensúlyozandó én a Maul Pince Maul d’Art tételét választottam, mely egy fiatal, vörös cuvée, melyben a testes és a könnyedebb bort adó fajták összhangját lehet megtapasztalni. Az én ízlésemhez ez a bor sokkal közelebb áll, mint egy nagy, komoly, testes bor, mert némiképp képes az ételt ellensúlyozni. Ez azonban egyéni ízlés kérdése, így a választást a kedves Olvasóra bízom.
Egy gyertyalángot, mely elolthatatlan
az élő hitnek tűzhelyénél gyújtva,
egy fenyőágat, mely hervadhatatlan,
égi reménység kertjéből letépve,
elmúlhatatlan egy csepp édességet,
örök szeretet mézéből merítve:
csak ennyit adjunk egymásnak ma este,
és gyönyörű lesz nálunk a karácsony.
Éneklik a napkeleti bölcsek
Vad gyújtogatók, hullócsillagok,
Tüzes fáklyákkal ne rohanjatok !
Ma örömében reszkessen a fény
Az ég tömérdek apró mécsesén.
Ünnepi éjet ért meg napkelet,
Új csillag áll egy kis hajlék felett.
Bent istállómécs, pislán remegő
Fáradt asszony és síró csecsemő.
De mi itt várjuk a kelő napot,
mert a csillag nem hazudhatott.
Megkapja még királyi jogarát,
Az a meghajszolt árva kis család.
Meglátjátok még törpe emberek,
mivé nő az a gyönge kisgyerek !
Mi hoztunk neki tömjént, aranyat,
Nekünk örökké királyunk marad !
Üdvözhetitek álnokul, gazul.
Az Ő csillaga minket igazol.
Feltartja majd, mint győzelmi jelet,
Ha ítél élők és holtak felett !
Emesz Margit
Karácsony este
Mária testvére lettem
Karácsony hitébe születtem
Barmok őrzik lelkem melegét
Jászol szívem kisded születését
Háromkirályok fényes útját
Örömét újra járom
Csillagok szülnek istállót
Benne esdeklő világom
Decemberben születtem. Mesélik, keresztelőmkor ki se látszottam a takaróból, amibe be voltam bugyolálva. Nyilván el is szunnyadtam, jólesett az a nagy melegség, hanem amikor a keresztvizet öntötték volna, s kifelé kezdtek bontogatni, hát nem találták a fejemet. Kiderült, végig fordítva tartottak. No, szépen álltam akkor először az Úristen elé!
A hideget azóta se nagyon szeretem, ám a téli ég szülötte, a parányi gyémántszemekben hulló, és szemem láttára végtelen takaróvá szövődő fehérséget, ami elrejti a világ miden kacatját, piszkát, azt igen. Különösen az első hó, mikor az adventi várakozásban érkezik, nos, az elvarázsol. Valami sosemvolt, sosemlesz égi tisztaság mutatkozik az embereknek. Persze nem sokáig bírja, olykor már hulltában olvad, máskor néhány óra múlva már nyoma sincs, olykor hetekig, hónapokig megmarad, de akármeddig is, múló gyönyörűsége az életünknek.
Hanem 1969 decemberében annyi hó esett, amennyit azóta se láttam. Mikor Mikulás-ünnep táján szállingózni kezdett, lelkesen lestünk ki az ablakon másfél éves fiammal. Neki a múlt évi tél, ha volt, se maradt meg, akkor ismerkedett az égből lefelé szitáló csudával.
– Nézd, hullik a hó! – öleltem az ablak elé – Ugye, milyen szép! Hamarosan betakar mindent, fehér lesz tőle az út, a házak, a fák, az egész világ.
Persze ő, mint minden egyebet, ezt is rögtön a markába akarta. Megfogni, elérni, ő így ismerkedett mindig. Azután letettem a szőnyegre játszani, mert főzni indultam a konyhába, de megígértem neki, ebéd után kimegyünk az udvarra. Persze ő rögtön akarta. Alighogy kiléptem a szobából, ment a sámlijáért, vitte az ajtóhoz, s pipiskedve, nyújtózkodva próbálta elérni a kilincset. Jó, hogy le nem zuhant. Már épp nyitotta, ment volna úgy felöltözetlen, ha hagyom. De időben érkeztem, s elkaptam.
Igaz, ami igaz, huszonéves mamáját legalább annyira elvarázsolta a hó, így amikor megetettem alig fél esztendős kishúgát, mindkettőjüket felöltöztettem, hogy együtt menjünk havat kóstolni. Nadrág, pulóver, overall, sál, sapka, kesztyű… ez persze, két gyerekkel nem kis dolog és idő; utálják kellőképp, de némi huzavona után csak elkészültünk.
Míg én lánykámat a takaróval bélelt babakocsiba pakoltam, az alatt az én mindent előbb akaró fiam már kereket oldott, szaladt, szaladt körbe az udvaron. Fél szemem azért rajta volt. Láttam, ahogy maga mögé hátra-hátra pillant, tetszett neki, ahogy nyomot hagy apró, piros csizmája. Mikor ezt elunta, ment lesöpörni a kerítést – pedig de szép volt rajta az az érintetlen hófehér keret! Megrázott minden elérhető ágat, nekiment a bokornak is, lássa, hogy prüszköl, s közben persze meg-megkóstolta a havat. Aztán kiállt középre, rájött, rázni se kell az ágakat, söpörni se a kerítést, megfogni se muszáj, ha ügyesen tátja, szájába hullik a hó. Kiabált is, nézzem, mit tud.
Alig fél esztendős kishúga egy időre elszunnyadt, őt még nem igen érdekelte a hó, de ahogy sötétedett, felébredt, nézett, nézett, s mert nem látott, nyugtalankodni, sírni kezdett. Terelgettem hát a fiamat is befelé. Addigra tetőtől talpig, az orra hegyéig havas volt, de az arca, piros, mint az érett alma. Nem lehetett becsalni a házba. Apja jött ki, ő kapta karjába, s úgy vitte, hiába tiltakozott.
Örültünk, örültünk, de ünnephez közeledve egyre aggodalmasabban lestünk kifelé a párommal, vajon meddig esik még? Több mint két éve Vaskúton laktunk, de a karácsonyt ünnepelni Budapestre készültünk. Várnak minket otthon, haza vágyunk. Ott élnek a szülők, a testvérek, a barátok, a közösség, mindenki. Az ünnep akkor ünnep, ha…
Lehet, hogy inkább vonattal kéne menni? De hisz ezért akartuk az autót, hogy a temérdek holmival, ami két pelenkás gyerekkel van, elférjünk, mozdulni tudjunk. Nehezülő szívvel hallgattuk a híreket. Országszerte esik, hóakadályok, hóátfúvások mindenütt. Meddig érünk el a mi kis Trabantunkkal? Vagy itthon maradjunk? Mekkora csalódás lenne. Már annyit meséltem a két gyereknek. Arról, ami ott lesz.
Aztán pár nappal szenteste előtt elállt a hóesés. Félelmetesen szép lett a világ. Közben csepp fiammal hóembert építettünk, hógolyóztunk, még szánkóztunk is, azt kicsi húga is kipróbálta az ölemben, hogyan szalad. Édesapjuk húzott minket. Este pakoltam, csomagoltam, mikor ők már elszenderültek, hogy időben indulhassunk. Ki tudja, meddig tart az út.
December 24-én reggel, ahogy kinéztem az ablakon, majd sírva fakadtam. Mert egész éjjel esett a hó. Most mi lesz? Mire összepakolunk, a vonatot, amivel időben érnénk Pestre, már nem érjük el. És a Trabanttal? A párom híreket hallgatott. Hol, merre, hogyan? Velem együtt aggódott, de végül győzött a hinni akarás, hogy minket ott fenn őriznek. Kimondatlan persze bekerítette őt is, engem is az otthon iránti vágy: Budapesten, a szülői házban, itt is, ott is, várva várnak minket.
Az autó ott állt a kapualjban. Hó nem érte, de jeges hideg volt benne minden. Nem baj, fűtünk, és hamar bemelegszik, ha mi négyen beülünk. A kicsi lánynak kuckót készítettem, az ablakmélyedésbe tettem meleg takarót, tudjon útközben pihenni, aludni. Lassan megtelt a kocsi, persze a szívünk is kétséggel, kell-e, szabad-e ilyen időben útra kelni? De hát még nincs nyolc óra, s még épp ennyi van az ünneplés kezdetéig. A legrosszabb esetben is fel szoktunk érni négy óra alatt. Mehetünk lassan, van időnk.
Beültünk hátra, a kicsikkel, apjuk nyitotta, csukta a nagykaput. Az országutat hó fedte, de azért lehetett haladni. Kicsit fellélegeztem, de a párom arcára pillantva láttam, amitől igazán fél, az még odébb van. A gát előtt van egy útszakasz, ahol a szél mindig keresztbe fúj.
Kicsi lányom jóllakott lustán nézelődött egy ideig ki az ablakon, aztán elszunnyadt. Megérintettem csepp kezét, meleg volt. Nem fázik – nyugodtam meg – s kicsit le is húztam a bátyjától örökölt sárga bolyhos kék zsák cipzárját, ne ébresszem ezzel később. A fiunk persze izgatottan lesett kifelé. A legszívesebben előre ült volna, de nem engedhettük. Kénytelen volt elfogadni. Be nem állt a szája. Miért, miért, miért? Feleltem rá, meséltem, ami épp eszembe jutott. Édesapám azt mondta egyszer, mindig válaszolni kell, századszor is, mert ilyenkor a gyerek gyűjt. Hát az én fiam nagy gyűjtő volt.
Baján túl vastagodott a hótakaró, egyre nehezebb dolga volt a Trabant kerekeinek és motorjának a nagyobb kocsik kásásodó keréknyomában. Ha küszködve is, meg lassabban is, mint bármikor, de elértük Érsekcsanádot, Sükösdöt, Dusnokot, Bátyát, Kalocsát. Hanem innen kiérve, az út mentén, kétoldalt ijesztő, többméteres hófal. A kocsi gyengécske fűtése alig ellensúlyozta a kint csikorgó hideget. Autót elvétve láttunk, inkább csak nagyobb jószágokat, s azok sofőrjei furcsán meredtek ránk, miközben kikerültek minket. Kérdő pillantásuk nem igen tette könnyebbé szívünket. Vajon mi van odébb?
Akkorra már csak egy sáv volt a haladásra, óriási keréknyommal, egyre jobban féltünk, mi lesz, ha megfeneklik benne a Trabant? És akkor, velünk szembe jött egy teherautó. És már nem volt kitérni való hely a nagy hóban. Most mi lesz? Mi dermedten ültünk. Ők döntötték el. Kiszálltak abból a nagy autóból, s mondták, forduljunk vissza. A szemem teleszaladt könnyel. Hát hiába minden, mégse megyünk haza? A párom kint tárgyalt velük. Közben jött még egy autó, az is megállt, a teherautó mögött. És alig hittem, ami megtörtént. Megfogták, négyfelől a Trabantot, és velünk együtt, akik bent ültünk, ellenkező irányba fordították.
A párom végtelen szomorúan ült be az autóba, s indultunk vissza, Baja felé. Hát lehet ez? Hogy kimaradunk az ünnepből, a családéból, amire úgy vágytunk? Miért is nem mentünk vonattal? Persze hangosan nem szóltam, egyetlen szót sem. A kislányunk még alszik, de nem sokára tisztába kell rakni, etetni. A fiam szeme csillogott, neki különös kaland volt az egész, fölkapnak minket kocsistól, megfordítják, lehuppanunk… – ahogy ismerem, bizonyára még ma is emlékszik rá hogyan történt, ami történt.
Már újra Kalocsánál jártunk, mikor megláttam a táblát: Foktő… és ha erre mennénk? – szaladt ki számból a szó – erre talán rövidebbek az útszakaszok két falu közt, talán érintetlen az út, vagy eltakarították… S ha netán mégsem… Alig hittem, de az én párom rábólintott, kiderült, ő is épp ezen gondolkodott, és igen, hamarosan jobbra kanyarodtunk az útról, Foktő, Uszód, Dunaszentbenedek, Géderlak, Ordas felé. Nem állítom, hogy nem féltünk attól, mi lesz, hogy lesz, de képtelenek voltunk visszafele menni.
Dél körül járt az idő, meg kellett etetni a kicsit. Az én kezem dermedezett, de őt ki kellett bontani, etetés előtt tisztába rakni. Jaj, csak meg ne fázzon! Aztán gyorsan visszabugyoláltam, és megszoptattam. Közben a fiam is, apja is, szendvicset evett. A Trabant meg-megijesztett, igencsak küszködött, de nem állt le, lassan haladt a havas, de járatlanabb terepen.
Fellélegeztünk, mikor Dunapatajhoz értünk, ki az eredeti útra. Igaz, még több mint fele hátra van, de szélesebb az út, elfér mellettünk a szembejövő forgalom. Ebédidő után, az estéhez közeledve egyre több autó jött-ment, s bár hideg volt, s havas is maradt az út, ám tornyosuló hófalak nem voltak, és ha hangoskodott is a motorja, ment a Trabant.
Nem emlékszem, hány kérdése volt közben a fiamnak. Ahogy sötétedett, egyre leste az út menti házak ablakait, ahonnan fények szűrődtek ki. – Mikor érünk oda? – Ez volt vissza-visszatérő, leggyakoribb kérdése. Mit válaszolhattam volna, magam sem tudtam. Csupán újra meg újra fohászkodtam magamban, hogy megérkezhessünk. Bizony, soha ilyen hosszú utunk nem volt Pestig. Több mint nyolc óra a máskor három és fél helyett!
Az út utolsó felében, a második tisztába rakás és szoptatás után, apró lányomat a fiammal együtt karomba ölelve tartottam. Hiába volt fűtés, egyre hidegebb volt a kocsiban. Akkor villant eszembe, mit is csinálnak most otthon? Ilyenkor mindig együtt énekeltünk, ahogy díszítettük a fát. Elkezdtem hát a karácsonyi énekeket. Lánykám szeme csillant. Egymás után énekeltem, ahányat és ahány versszakot tudtam, aztán újra, elölről. És egyszer csak ott volt a Budapest tábla. Az órámra néztem. Alig hittem, négy óra, talán még nem kezdték el…
Hogy elkezdték-e vagy sem, nem tudom, mert amikor megálltunk a templom mellett, a parókia bejáratánál, pillanatokon belül, mind kinn voltak, kapták ki kezemből az aprókat, s öleltek, vittek be minket a cserépkályhás melegbe. Mennyire izgultak, mennyire örültek! Vártak, persze hogy vártak minket, de alig hitték, hogy ebben az időben elindulunk és megérkezünk. Volt mit mesélni.
Odabent, ahogy mindig, a hosszú pad fölött, a lámpát körülölelve, édesapám tűlevelű ágakból rakott páratlan karácsonyfája. Gyerekeim ámulva nézték. Apró leánykánk szeme kerekre nyílt, és fiunk is először csak nézett, nézett. Aztán persze egy percre se maradt nyugton, jött és ment, és szüntelen kérdezett attól, aki épp ölébe kapta. De hát ki bánta? Akkor már az én legkisebb testvérem is nagy volt, nővéremék Hollandiából nem tudtak jönni, nem volt más apróság a fa körül, csak ők. Hát kézről kézre jártak.
Meghallgattuk a karácsonyi történetet, édesapám rövid igemagyarázatát, énekeltünk, volt aztán ajándékosztás kicsinek és nagynak, belefeledkeztünk a már alig remélt találkozás hihetetlen örömébe. Ám egyszer csak észreveszem, az én fiam már nem találja helyét, egyre a sarkamban van. Hát persze, jut eszembe, tudja, vágyja még azt a következő karácsonyt, amit ígértünk, a másik nagymamánál. Érzem is, hátulról markolja a ruhámat, húz le magához:
– Mikor megyünk már a Mamiékhoz? – kérdezi a fülembe súgva.
És átmentünk oda is. Úgy vártak, úgy készültek, mennyire örültek nekünk! Abban a csepp szobában együtt volt, elfért az egész család. Szólt a csengő, és mi bemehettünk, a karácsonyfán csillogtak a díszek, szikrát szórt a csillagszóró, és megszólalt az a különös, kurblis lemezjátszó. Ez persze odavonzotta a mi fiunkat – épp csak kimentettük a kezei közül. Szív szerint szólt az ének és a hálaszó. Alig fért el az ajándék a fa alatt. Lestem az aprókat, az örömüket. Karácsonyi menü került az asztalra, az édes fűszeresen illatozó borlevestől a egészen a bejgliig. Vacsoráztunk, beszélgettünk. Egyszer csak jön, szól a fiam:
– Mikor megyünk haza? – kérdezi, s látom, nagyon elfáradt, már alig tudja a szemét nyitva tartani.
Haza? Magyaráztam neki, mi lesz, hogy lesz. Itt kicsi a lakás, megyünk vissza az én szüleimhez, a testvéreimhez, ott készítettek nekünk helyet… Néz rám. Mikor megyünk haza? – marad ott a szemében, s az én fülemben, ő nem szól, csak bújik, ölel, és most hagyja, hogy öltöztessem, végtelen álmos. Csak másnapig köszönünk el szeretteinktől, karba kapjuk őket és indulunk pár utcával odébb. Elkísér minket az apósom, mert sok a csomag. Keményen ropog a hó a csizmánk alatt. De ki bánja? Szívem szerint táncolva mennék.
A parókia vendégszobájába hurcolkodunk. Ez a szoba nekem ismerős, mégis idegen, hisz míg itthon éltem, ide mi sosem jöttünk aludni. Most itt kapunk helyet egyre szaporodó családommal. Fürdetés után karomba ölelem a gyerekeimet. Nem kell őket altatni, végképp elfáradtak. Micsoda nap van mögöttünk! Velük alszom el, igazi karácsonyéj, az öröm míg hálaszóba kapaszkodik, észrevétlen álomba szenderít.
Másnap tele a templom, s mi ott lehetünk az ünneplő gyülekezetben, mert a húgom közben vigyáz az aprókra. Együtt állhatunk Isten elé azokkal, akik közt felnőttünk. Édesapám prédikál. Szava érint… Egykor Betlehemben, a hosszú, gyalogosan és szamárháton megtett út után érkezőknek nem akadt hely… Nekünk az út volt próbára tévő, de megérkeztünk, helyet kaptunk itt is, ott is. Fér még valami az én szívembe?
Az ünnepek alatt nem esett több hó, az utakat is megtisztították, bizakodva pakolunk és indulunk Baja felé a Trabanttal. Jó volt ez a pár nap itthon. Persze mindig nehéz elindulni. Integetünk, míg látjuk őket a ház előtt. Most nem kell nyolc és fél óra, négy is alig. Az én fiam persze nem alszik, folyton kérdez, magyaráz, mesél, idézi mi volt, hogy volt. Időnként azért csitítom, hisz a kishúga közben el-elbóbiskol.
– Na végre, – mondja aztán, mikor apja nyitja a nagykaput s bentről kifele kászálódunk – végre itthon vagyunk!
Hát persze – dereng bennem akkor valamiféle világosság, de nem a közben felkattintott lámpától, és nem is az udvarunkban eltakarítatlanul magasodó hótól. Nekik ez az otthonuk. És nekünk? – pillantottam a páromra befelé menet. Ha az övék, lehet a miénk másfelé?
Otthonunk lett. Tőlük lett az, a gyerekeinktől. Úgy szerettek megérkezni! Mikor tizenkét év után Bajára költöztünk, nehéz volt elhagyni a házat. Abban a szolgálati lakásban több mint negyed évszázada idegenek laknak. Hol van, ami volt? Mitől, meddig tart, ami van? A fiunk pár éve Vaskúton vett házat, éppen olyan fekvésűt, amilyen valaha a miénk volt. Legnagyobb lányunk Gyömrőn él a családjával, harmadik gyerekünk Mosdóson, a negyedik Budán, az ötödik Székesfehérváron, a hatodik még itt van velünk, de jövőre, ki tudja, hova viszi útja.
Most a mi gyerekeink és unokáink készülnek, jönnek hozzánk haza karácsonykor. Meg-megtelik olykor a ház, de üresedik, egyre csendesebb az egykor gyerekzsivajtól hangos bajai otthon. Az a két kispesti ház, ahova karácsonykor sok-sok éven át a gyerekeinkkel utaztunk, rég tovatűnt. Elbontották mindkettőt. Akikért akkor mentünk, már ezerfelé vannak. Persze találkozunk most is, mi, a közel százfős nagycsalád, de csak karácsony másnapján.
Édesapám kilencven esztendős, a hajdanvoltak közül már csak ő vár minket, meg-meglátogatjuk, olykor elhozzuk Bajára is, de már nincs itthon se itt, se ott, örök útra, örök hazába készülő becses vendég öcsémék otthonában. (Eredeti megjelenésAblonczy Ágnes: Ha kicsi leszel. Open Art Kiadó, 2006.)
A nagy gazdasági világválság (1929-1933) Magyarországon lüönösen az agrárszektort érintette hátrányosan. Sarlós István forrásközléséből kiderül, hogy a válság „begyűrűzése” a város és a környék malmait is nehéz helyzetbe hozta, amire a helyi közigazgatásnak is lépnie kellett. (A képen a az egykori jánoshalmi felső-bácskai műmalom látható.)
Amikor három évvel ezelőtt Gerhard Seewann A magyarországi németek története c. könyvét mutattam be, azt írtam: alapmű született. Ezúttal egy újabb olyan „sváb“ vonatkozású kötetet vehet a kezébe az olvasó, amelyről bizton állítható, hogy évtizedek múlva is nélkülözhetetlen kiadvány lesz.
A műfaj ezúttal más, de az Argumentum Kiadó által gondozott könyv a maga módján éppen olyan fontos, mint az ugyancsak általuk kiadott Seewann-monográfia. Ez a súlyos kiadvány egy német és magyar történészek által gondozott projekt első részeként látott napvilágot, és már ez is nagy szó. A magyarországi németek történetét kutató magyar- és (nyugat-)németországi történészek kutatómunkája ugyanis évtizedekig párhuzamos, egymással alig érintkező pályán haladt; részben eltérő forrásokat használtak, és eltérő következtetésekhez is jutottak. Csak 1990 után nyílt igazán lehetőség egymás eredményeinek megismerésére, a módszerek összehasonlítására, és innentől nyílt több mód arra is, hogy magyar kutatók Németországban, németek pedig Magyarországon tanulmányozzák a vonatkozó forrásokat. Ezáltal lehetett immár közös konferenciákat szervezni, illetve a fontos műveket a másik nyelvre fordítani. Ebből persze nem született teljes konszenzus a vitás kérdésekben, hiszen egyazon jelenséget több szempontból is lehet vizsgálni, viszont a többiek eredményeit jól lehetett hasznosítani és tisztelni.
A történelem hiteles elmeséléséhez mindenekelőtt forrásokra van szükség, csak ezek ismeretében születhetnének a különböző interpretációk. A magyarországi németek 20. századi története esetében viszont fordítva történt: előbb alkottak ítéleteket az egész népcsoportról és egyes emberekről, míg a források a kutatók számára csak jóval később váltak hozzáférhetővé. E korábban gyakran titkos források megismerésével pedig számos régenbi – politikailag is motivált – álláspontot módosítani lehetett. Már csak ezért is fontos, hogy egy-egy történelmi korszakot ne csak különböző történészek elbeszélésében, hanem a kortárs források alapján is meg lehessen ismerni, főleg, hogy a történész hajlamos a „nagy egészre“, a folyamatokra koncentrálni, a dolgokat a nagypolitika nézőpontjából szemlélni. Pedig számos történetben az ördög a részletekben lakozik, helyben a dolgok gyakran másképp működnek, mint az ország vagy akár a megye központjában. Ha egy korszak összképét akarjuk megfesteni, akkor mind a nagypolitika, mind a „kisemberek“ nézőpontját figyelembe kell venni.
A tárgyalt könyv – a később megjelenő második kötettel együtt – arra törekszik, hogy a vonatkozó források közlése révén átfogó képet adjon „a magyarországi németek nehéz évtizedéről“ (1944-1953). Az első kötet hazai, a tervezett folytatás németországi forrásokat tartalmaz majd. Az említett évtizedben a magyarországi svábokat számos sorscsapás érte az ún. „kollektív bűnösség“ jegyében: kényszermunkára hurcolás a Szovjetunióba (malenkij robot), a földtulajdon elkobzása, kényszerlakhelyekre telepítés, kényszerű kitelepítés (elűzés) Németországba, az állampolgári jogok elvesztése Magyarországon, az anyanyelv használatának korlátozása, kényszermunkatábor Magyarországon és számos megaláztatás és hátrányos megkülönböztetés a saját szülőföldön. A forrásgyűjtemény ennek a szörnyű időszaknak a mindennapjaiba enged betekintést, amikor a németek a háborús vereség árát sokszorosan megfizetni kényszerültek.
A köny szerkesztője, Tóth Ágnes (az MTA Kisebbségkutató Intézetének munkatársa, a Pécsi Tudományegyetem tanszékvezetője) több mint 30 éve foglalkozik a témával, különösen ami a második világháborút követő magyarországi migrációs folyamatokat illeti. Telepítések Magyarországon 1944-1948 között című könyvében elsőként mutatott rá az 1945-ös földreform, a szülőföldjüket elhagyó bukovinai székelyek és felvidéki magyarok letelepedése és a németek kollektív büntetése között. A tervezett második kötet szerkesztője, a nagyszebeni születésű Mathias Beer tübingeni professzor pedig az egyik legkiválóbb szakértője az 1945 után hazájukból elűzött németek németországi integrációjának. A szerkesztők mellett mindenképp emllítést érdemelnek a kötet további munkatársai, Apró Erzsébet, Kőfalvi Tamás és Kőfalviné Ónodi Márta, akik a megjelentetett szövegekhez alapos, gondos magyarázó jegyzetanyagot készítettek. Az általuk közölt kiegészítések és háttérinformációk révén a szövegek összefüggéseit azok is megérthetik, akik a téma alapvető szakirodalmában nem jártasak.
A kötet elején a szerkesztők bemutatják a projektet, majd egy átfogó tanulmányban Tóth Ágnes végigtekint a téma kutatástörténetén. E historiográfiai áttekintésben az elmúlt 70 év fő kutatási irányait, de az eddigi vizsgálatok hiányosságait is bemutatja; továbbá azt is, milyen (politikai és tudományos) tendenciák befolyásolták a történészek munkáját. (E sorok írójának különös büszkeség, hogy két lábjegyzet erejéig az ő munkája is megemlíttetik benne.) Az áttekntésből kitűnik, hogy csak az 1990-es évektől esett komolyabb figyelem az eredeti (írott és szóbeli) forrásokra, és ez lehetővé tette az összekép árnyalását, mégpedigt azért, mert az újabb művekben társadalompolitikai aspektusok is előtérbe kerültek. Ezek révén a 70-es, 80-as években született művek mélyen gyökeredző állításait is meg lehetett haladni.
A könyv egy újabb fejezete röviden összefoglalja az 1945-1953 közötti, a németekre vonatkozó eseményeket. Ez főleg azoknak lehet fontos, akik a téma legújabb historiográfiáját nem ismerik, de a szövegek összefüggéseit érteni szeretnék. Ez a rész sem száraz adatgyűjtemény, hiszen a történéseket egyes, a később közölt dokumentumokban található esetek révén szemléltetik is. A könyv ezen része magyar és német nyelven is olvasható.
A kötet meghatározó részét természetesen maguk a források alkotják. Ezek között egészen eltérő műfajú szövegeket találni: törvényrészletek, a svábokra vonatkozó országos vagy helyi rendeletek, különféle megbízottak, hivatalnokok jelentései, statisztikai kimutatások, (gyakran manipulált vagy „felülről diktált“) újságcikkek, egyes döntések előkészítésekor készült feljegyzések, ülések jegyzőkönyvei; de például egyes magánszemélyek kétségbeesett kérelmei, hogy a kollektív bűnösség következményei alól kivonják magukat, egyházi személyek és főméltóságok tiltakozásai és arra irányuló kísérletei. hogy híveiket megvédjék stb. Különösen megrázóak azon dokumetumok, amelyek arról számolnak be, hogy embereket azért ítéltek börtönbüntetésre, mert a kitelepítésük után életük kockáztatásával visszaszöktek Magyarországra, mert hazájukat semmiképp nem akarták elhagyni. Számomra nagyon érdekesek még nagy események helyi összefüggéseit szemléltető források: pl. milyen szempontok alapján állították össze a kietelepítési listákat, milyen visszaéléseket észleltek (és gyakran lepleztek el) a helyi hatóságok a földreform végrehajtása során, hogyan próbálták meg – többnyire hiába – helyi elöljárók a kegyetlen németellenes intézkedéseket megakadályozni vagy hatásukat enyhíteni. Mindegyik viszonylatban megdöbbentő döntésekre, tragikus egyéni és közösségi sorsokra bukkanhatunk, mert a források a személyes nézőpontot is megjelenítik. A bevezető tanulmány és a közölt források révén olyan, a politika és a társadalom felelősségét is szemléltető kép alakul ki, amilyent még egy monográfiában sem olvashattunk.
A közölt források egy része persze nem ismeretlen a témában tájékozott olvasónak, de ilyen mennyiségben összegyűjtve nem találkozhatott vele. Így nyugodtan állítahtjuk, hogy a kiadvány hatalmas űrt töltött be a hazai történettudományban. Ha valaki a jövőben a magyarországi németek 20. századi történetével kíván foglalkozni, annak ez a kötet megkerülhetetlen lesz. Kívánatos lenne persze, ha hasonló forrásgyűjtemények a magyarországi német történelem más időszakaihoz (pl. betelepítésük idejére, a a 19. századra vagy épp a két háború között időszakra vonatkozó) kapcsolódó forrásokat is egy-egy köteben összegyűjtenék, hiszen e korszakok ismeretében is sok még a fehér folt és a tévhit, amelyeket épp források feldolgozása által lehetne eloszlatni. A második világháborút követő korszakra vonatkozóan ezt számos, korábban vitatott kérdésben (pl. az ún. „Potsdam-legenda“ vagy a demokratikus pártok felelőssége) mára sikerült megnyugtatóan tisztázni.
A kötet nem egyszerűen közli az eredeti dokumetumokat (bár már ez is dicséretes lenne), hanem gondosan fel is dolgozza őket. Mindegyik forrásnak bemutatják keletekezési idejét, helyét, típusát stb. Valamennyi anyagról magyar és német nyelvű tartalmi összefoglaló olvasható, csak utána következik a teljes szöveg (ez csak magyarul). A kötet a szövegeket kronologikus sorrendben adja közre. Mindegyik szöveg alaposan annotált, vagyis a benne előforduló személyekről, intézményekről, helységekről a lábjegyzetekben részletes információk találhatók. Amennyiben sikerült kinyomozni, arról is beszámolnak, milyen következménnyei lettek a forrásban leírt problémának. Ez a textológiai segítség rendkívüli módon megkönnyíti a kezdő kutató dolgát is.
A kötet mindenkinek ajánlható, aki a magyarországi németek története iránt érdeklődik, de azoknak is, akik egyszerűen csak az 1945 után időszak korhangulatáról szeretnének első kézből többet megtudni. Természetesen nem kell a könyvet az első oldaltól az utolsóig olvasni: nyugodtan lehet keresni a saját lakhelyre, régióra vonatkozó anyagokat; akit pedig a kollektív büntetések egyes szakaszai érdekelnek csak, az is megtalálja a számítását, mert mindegyikre vonatkozóan szép számú szöveg áll rendelkezésre. Épp ezért nem szabad, hogy a könyv testessége és az oldalszám bárkit elriasszon; olyan publikációról beszélünk, amelynek minden öntudatos sváb (bajai) honpolgár könyvespolcán ott lenne a helye. Kíváncsian várjuk a készülő második kötetet. (Dokumentumok magyarországi németek történetéhez 1944-1953. Szerkesztette Tóth Ágnes. Argumentum Kiadó, Budapest 2019.)
