2022. május
A busójárás Mohácson
Sokác szokás az első magyarországi elem az UNESCO reprezentatív listáján
Ferkov Jakab
Mohács különböző anyanyelvű és kultúrájú nemzetiségeit, népcsoportjait a mindennapok közös gondjai és örömei, valamint a többnyire azonos vallás lassanként összemosta, és mára egy igen színes, mindmáig eleven hagyományokat őrző, multikulturális atmoszférájú város lett belőle. Régi szokásaikat és népviseletüket az ott élők részben elhagyták, a hagyományok részben át is alakultak, és talán anyanyelvük maradt fenn a legtovább. Illetve van egy szokás, amely – bár sokat változott, de – mindmáig fennmaradt: ez a mohácsi sokácok farsangi alakoskodó hagyománya, a busójárás.
Különböző alakoskodó szokások valaha az egész világon ismertek voltak, ezek általában a földművelő társadalmakhoz kötődtek. Ezekkel a tél, a sötétség, a gonosz elűzését, illetve a fény, a tavasz jövetelét kívánták elősegíteni, és úgy hitték, hogy a termékenység befolyásolására is alkalmasak. Európában ismertek Spanyolországtól Svájcig szinte minden országban, de a legelterjedtebbek a Balkánon, illetve az egész pannon térségben voltak, különösen a szlávokhoz kötődött egy maszkos, álarcos változatuk. Ez az idők folyamán sokat változott – egyes elemei felcserélődtek, esetleg más elemekkel is bővülhettek, nem ritkán el is tűntek –, és az átalakulás során területenként, népenként vagy népcsoportonként különböző formái alakultak ki. Néhány eleme azonban – ahol még él a szokás – szinte mindmáig megmaradt, és talán közösnek is tekinthető. Az egyik ilyen az átváltozást szimbolizáló átöltözés, a másik pedig a gonosz elűzésére szolgáló zajkeltés, amely többnyire kolompokkal történik. Az alakoskodók elnevezése is különböző: a macedón–bolgár kutyerek, az isztriai Kastav környékén a zvončari-k (kolomposok), a szlovéniai Ptuj környéki kurenik, Kárpát-Ukrajnában és a volt Jugoszlávia szinte teljes területén, de különösen a horvátországi Tengermelléken, Dalmáciában, Likában és a Muraközben a ded i baba (nagyapó-nagyanyó), Zagorjéban és a kaj-nyelvjárást beszélő horvát vidékeken a Nap’hancik, Dubrovnik környékén a tetőtől talpig szőrmébe öltöztetett, hosszú nyakú turicák.
Szlavóniában és a történeti Baranya sokácok lakta területein, így Mohácson is egyaránt busónak hívják őket. A télűzésnek és a termékenység befolyásolásának ilyen jellegű szokása – Magyarországon és a történelmi Baranyában – leginkább a horvát népcsoportba tartozó sokácokhoz kötődött. E népszokást a balkáni őshazájukból hozták magukkal még a 17. sz. végén, illetve a 18. sz. elején, de mivel mind az egyházi, mind pedig a világi hatóságok tiltották, lassanként elfelejtődött. Kivételt ez alól csak a mohácsiak jelentenek, náluk ugyanis, mint már említettem, mindmáig fennmaradt. Egy helyi hetilap, a Mohács és Vidéke egyik 1883. februári számában a következőket írta a busójárásról:
„… Ezen emberi méltóságot és szemérmet sértő farsangi bohóckodás ma már nem olyan mérvű vagy legalább szelídebb alakot öltött, mint e század első felében, különösen az 50-es években, amikor emberélet is esett áldozatul a durva természet s a rontott erkölcsök következtében. Azon időben egyetlen tisztességes ember se merészelt kimenni az utcára, kivált alkonyat felé, mert bizonyos lehetett arról, hogy ha fejét be nem verik, de ruháját minden kigondolható rondasággal bekenik. […] Hogy a vadállati természet okozta szemtelen magaviseletnek vége szakadjon: úgy a városi, mint a megyei törvényhatóság igyekezett fölhasználni törvényadta hatalmát, de annak kis sikere lőn, mert az ezekre menő vadbőrbe öltözött, fából faragott állati fejekbe bújt vakmerő busó (így nevezik ezen álarcos alakot) furkósbotjával a szétoszlatásokra kirendelt fegyveres katonákat is megszalasztotta, sőt az ötvenes években meg is sebesítette.”
A hagyományt itt is a sokácok honosították meg, ám idővel a mohácsi identitás meghatározó elemévé vált, függetlenül a nemzetiségi hovatartozástól. Míg máshol eltűnt, Mohácson – átvészelve a „tiltás” időszakát – egyre elfogadottabbá vált, bővült és színesedett, mígnem 2009-ben az UNESCO – Magyarországon elsőként – felvette Az Emberiség Szellemi Kulturális Örökségének reprezentatív listájára, 2013-ban pedig bekerült a Hungarikumok közé is. Az elismeréssel együtt jár a világban való ismertsége is – melynek érdekében a város vezetése és lakossága is sokat tesz –, és ma már turisták tízezrei látogatnak ilyenkor Mohácsra: egész Európából, illetve más földrészekről is egyre többen jelennek meg.
A szokáshoz egy legenda is kötődik, mely szerint a mohácsi sokácok ősei az oszmán megszállás idején, a törökök elől a Duna túloldalán fekvő egykori mocsaras erdőkbe menekültek. Sok-sok évvel később, miután jelet és útmutatást kaptak, beöltöztek ijesztő busónak, és egy ködös téli hajnalon, csónakokon átkelve a Dunán, kolompjaikat rázva, kerepelve és a busókürtökkel hangosan tülkölve megrohanták a török tábort. Az álmukból felriadt törökök meglátva a vad, furcsa alakokat azt hitték, hogy egyenesen maguk az ördögök támadtak rájuk, és mindent hátrahagyva elmenekültek Mohácsról. A monda történeti gyökerei azonban nem Mohácsról erednek, hanem sokkal korábbiak lehetnek. A város ugyanis 1687-ben szabadult fel a török uralom alól, míg a sokácok nagyobb számú betelepítése csak később, az 1690-es években kezdődött meg. A farsangi szokást és vele együtt a mondát is minden bizonnyal még balkáni őshazájukból hozták magukkal, amely Mohácson tovább formálódott, és fokozatosan nyerte el a mai formáját.
A mohácsi busójárásról először egy egyházlátogatási jegyzőkönyvben tesznek említést 1783-ban, és mivel mind az egyházi, mind pedig a világi hatóságok pogány „bacchanáliának” tartották, a szokást tiltották, és egészen az 1920-as évekig az elsorvasztására törekedtek.
E farsangi szokás – a poklade – szűkebben véve farsang végén csütörtöktől húshagyó keddig tart, de tágabban jóval hosszabb, mivel a fölkészülést már a tél elején megkezdik, és ma már farsangkor szinte minden mohácsi fiatal beöltözik busónak.
Csütörtökön, azaz kisfarsangkor régen a sokác szülők gyermekeiket ünnepi népviseletbe öltöztetve küldték az utcára. A kisfiúk lánynak, míg a lányok fiúnak öltöztek. Álarcot azonban nem viseltek, hanem helyette fátyollal, harisnyával vagy más megfelelő ruhadarabbal takarták el az arcukat. Csoportokat alakítva járták a házakat, fából készült buzogányaikkal, vagy csak egyszerű bottal megveregették a kaput és bekiabáltak, hogy „poklada” (pokládá), amivel jelezték a böjt és a tavasz jövetelét. A kapuveregetés a hagyomány szerint a ház számára szerencsét jelentett, tehát kedvező fogadtatásra számíthattak. A háziak általában süteménnyel, vagy más édességgel vendégelték meg őket. Előfordult az is, hogy nyársat vittek magukkal, és vendéglátóik arra fűzték föl a farsangi fánkot és más hasonló ajándékot. A gyerekek gyakran versikét is mondtak ilyenkor, amellyel áldást kívántak a házra és a benne lakókra. A csütörtök ma is a gyerekek farsangja. Ezen a napon a mohácsi iskolás fiúk öltöznek be kisbusónak vagy jankelének, és vidáman hajkurásszák az iskolás lányokat.
Vasárnap, a busójárás fő napján, a felnőttek öltöznek be busónak. A különböző csoportok egy része a Kóló téren gyülekezik, míg mások az ún. Sokác révben várják a Duna másik oldaláról csónakon átkelő busókat, majd velük együtt ők is a Kóló térre mennek. Miután itt összegyülekeztek, minden csoport egymás után haladva bevonul a város főterére, illetve némelyek betérnek egy-egy házba, ahol a háziak megvendégelik őket.
A város központjában szétoszlanak, és fel-le sétálva kolompolnak, kürtölnek, számos zajkeltő eszközzel „űzik a telet”, illetve termékenységvarázslás címén, kedvesen megsimogatják, megölelgetik a lányokat és asszonyokat, a gyerekeknek pedig cukorkát adnak. Így „ijesztgetik” a nézőközönséget, miközben a főtéren felállított színpadon különböző néptánccsoportok mutatják be táncaikat. Végezetül estefelé, a sötétedés beálltával hatalmas máglyát gyújtanak, és jókedvűen, gyakran a vendégekkel közösen, körültáncolják a tüzet.
A farsang utolsó napja a húshagyó kedd. Némely busócsoport ekkor is „házal”, de ezen a napon az öregek otthonát, az óvodákat és egyéb hasonló intézmények lakóit látogatják meg, míg a többiek a telet, illetve farsangot jelképező koporsót visznek végig az óváros utcáin, és a főtéren felállított máglyán, nagy zajongás, vidám ünneplés közben a város teljes lakosságának vidám közreműködésével besötétedéskor elégetik azt.
A felnőtt, ijesztő busók ruházata bocskorból vagy csizmából, fehér vászongatyából, kifordított bundából és faálarcból áll. Régebben a vászongatyát szalmával tömték ki, hogy a busó erősebbnek tűnjön. A bundát derékban kötéllel vagy lánccal fogják össze, és erre egy vagy több kolompot akasztanak. Továbbá lehet náluk kereplő, ami ugyancsak a zajkeltést szolgálja, fából készült buzogány, favella, díszes mosófa, vízhordófa (ún. obramenica), és egy-egy csoportnál előfordul a havasi kürtre emlékeztető hosszú fakürt is. A díszes vízhordófa és mosófa régen szerelmi ajándék volt, és ha egy-egy busó valamely ház tornácán hagyta a vízhordófát, azzal a hamarosan várható leánykérést jelezte a háziak felé. Gyakran hordoznak a busók teknőben busóbabát, vagy ún. „famatyit” is, amelyek a termékenységet szimbolizálják.
A busófelszerelés egyik legfontosabb kelléke a faálarc. Ezt régen a busók maguk faragták, és nem voltak annyira ijesztőek, mind a maiak. A legkorábbiak talán arra utalnak, hogy még valóban hittek a mágikus cselekmények erejében, és csupán az átváltozást, elrejtőzést szolgálták. Ezek kidolgozottsága az egyszerűség és praktikum, azaz a hordhatóság felé hajlik, tehát igen könnyűek voltak. Az idegenforgalom és filmezés megjelenésével már eladásra készültek, s hogy ijesztőbbek legyenek, egyre több maszkra került szarv, és egyre nagyobbak lettek. Ekkor a maszkfaragás már egy-egy mester kezébe ment át, akik körül idővel iskolaműhelyek alakultak ki. A mai állapot talán a negyedik korszak kezdetének is tekinthető, és jellemzője, hogy a gyökerekhez visszanyúlva, de a mai elvárásoknak is megfelelő busómaszkok kerülnek ki a faragók kezéből. A megújulást erősíti az is, hogy a város az utóbbi években, rangos szakemberekkel zsűrizteti a maszkokat, kiállítási lehetőséget biztosít készítőik számára, a legjobb munkákat pedig díjazzák is.
A teljes „busótársadalmat”, amely nemcsak az ijesztő faálarcot hordozó busókból áll, hanem újra megjelentek az ún. „szép busók” is, több baráti vagy rokoni szálakkal összefűzött csoport alkotja. A szép busók tulajdonképpen sokác ünnepi népviseletbe öltözött szereplők, akik arcukat fátyollal takarják el. Korábban a különböző nemek ruhát cseréltek, tehát a nők férfinak, a férfiak nőnek öltöztek, de ma már inkább csak a lányok öltöznek be szép busónak, mégpedig arcukat fátyollal vagy szemüveggel eltakaró sokác lánynak. A vasárnapi „fő attrakción” a busók száma ma már meghaladja a másfél ezret is, többségüket az ijesztő busók, a többit pedig a szép busók, jankelék, kisbusók és egyéb karneváli alakoskodók teszik ki.
A jankele szerepe igen sajátos és tudtommal csak Mohácson ismert. „Ruházata” rongyokból, szedett-vedett kacatokból áll, arcát valamilyen ruhadarabbal, leggyakrabban harisnyával takarja el, esetleg korommal, vagy más festékkel teszi magát felismerhetetlenné. Vállán rongyokkal megtömött zsák vagy harisnya lóg. Korábban ezzel védte a busókat azoktól, akik valamely busó álarca mögé akartak tekinteni, illetve a gyermekek vidám ijesztgetésére szolgált. Ma kedvesen csapkodják meg a nézőközönséget, különösen a fiatal lányokat. Eredete, nagy valószínűséggel a következő: a Jankele a János jiddis formája. Valamikor az 1800-as években élt Mohácson egy szegény, öreg zsidó rongykereskedő. Mint az ócskások általában, foltos ruhában, vállán zsákkal járta az utcákat, és ő vásárolta fel az öreg holmikat. A gyerekek, mentek utána, és mivel talán kissé bolond is volt, így csúfolták: „Eins-zwo, eins-zwo Jankele!” Egy idő után már megunva a bosszantást, a vállán lévő zsákkal igyekezett elkergetni a gyerekeket, és egy régi zsidó átokkal válaszolt: „Schneidere kri!” A „kri” azt a megszaggatást jelentette a gyász jeleként, amelyet a zsidók haláleset idején a ruhájukon végeztek. Az átok jelentése tehát: „vágj magadnak krit”, azaz haljon meg valaki a családodban! A gyerekek persze nem értették, és nem jegyezték meg a teljes szöveget, csupán azt kiabálták vissza: „Eins-zwo, eins-zwo Jankele kri!”
A busócsoportok érintettsége is többszintű. Vannak, akik egyben zenészek, táncosok, vagy maszkfaragók, és alkalmilag rituális kapcsolatba kerülnek más csoportokkal. Együtt és demokratikusan alakítják évente rítusaikat, és mindez hagyományőrző, mégis dinamikusan mozgó, változó, azt újratermelő, gazdagító folyamat. A csoportok delegált vezetőjükön keresztül egyeztetnek a város vezetőivel és a szervezőkkel. Megegyeznek a valamennyi csoportot érintő eseményekről, tudnivalókról, megbeszélik és egyeztetik az egyes csoportok terveit, igyekeznek alkalmazkodni egymáshoz és a látogatók elvárásaihoz, ugyanakkor folyamatosan kontrollálják, hogy ezek az elvárások nem befolyásolják-e károsan a hagyományt. Ugyanakkor önmagukat is ellenőrzik, hiszen a csoportok egymás közti rivalizálása folyamatos késztetést is jelent a megújulásra, színes és igényes megjelenésre. Az utóbbi években az egyik csoport felelevenített egy olyan cselekményt, amely korábban már ismert volt, de egy idő után feledésbe merült: vasárnap délután, de még a máglya meggyújtása előtt, egy koporsót – amely ugyancsak a telet, illetve a farsangot jelképezi – a Dunába eresztenek.
A busójárásnak egyben egy feszültséglevezető funkciója is van, és olyan viselkedési formákat is felfedezhetünk a szokásban, amelyek a hétköznapokban nem tapasztalhatók. Ugyanis a mulatozás olykor fékevesztetté válik, erotikus szimbólumok és szövegek is helyet kapnak benne, illetve az utóbbi időben ismét jelen voltak/vannak, a közvéleményt kiemeltebben foglalkoztató témák paródiái, vagy karikatúrái is. Így például a keddi temetéskor a koporsón ilyen feliratok voltak olvashatók, mint például a tiszai ciánszennyezésre utaló: „Temetjük a telet, havat, siratjuk a Tisza-halat”; vagy a korábbi Gyurcsány-korszakra utalva: „Táncolj pléboj, az ország tiszta téboj” [sic!], „Lendületben az ország, jobban élünk, mint öt év múlva”.
Az egyes csoportok a közösségen belül is rendelkeznek sajátos szokáshagyománnyal, ami a külső szemlélő számára teljesen láthatatlan marad. Ilyenek a csoport összetétele, hierarchiája, a motivációik, térhasználati szokásaik, a felkészülés hossza és módja, a kiegészítő tárgyi kellékek és még sorolhatnánk tovább. Egy-egy csoport létszáma általában 10-70 között mozog, de mindegyiknek más-más a neve. Van Ágyús-, Nagy durranás-, Ördögkerekes-, Botos-, Kürtös-, Bödönhajós-, Kecskeszarvas-, Dunai átkelés-, Törökverők-, Mladi Momci- (Fiatal Legények), Busulók-, Boros-kólós-, Marosa-, Vidák-, Busó Klub, Buba Mara-csoport és a Sokác olvasókör két csoportja, továbbá számos újabb is. Egyes csoportok kohéziója jóval túlmutat a farsangon: segítik egymást építkezésen, közösen vágnak disznót, közös szüreteket tartanak, vagy más rendezvényen (pl. Vince-napi borszentelés, Babfesztivál, dunai mosás) is egy közösséget alkotnak, vagyis egész évben szorosabb az átlagosnál köztük a kapcsolat. A gyökerek vagy összekötő szálak lehetnek családi, rokoni, baráti, szomszédsági jellegűek vagy egyéb közös tevékenységhez kötődőek is.
A nemek arányát tekintve a férfiak vannak többségben, és ha ijesztő busónak öltözik be egy lány, akkor elvárják tőle, hogy úgy is viselkedjen, mint egy férfi, és ne fedje fel kilétét. A busójárás hagyománya apáról (ma meg már anyáról) fiúra és lányra öröklődik, és a busók viselkedését egy saját maguk által elfogadott, de íratlan busókódex szabályozza, amelynek betartására az UNESCO általi elismertség óta még jobban ügyelnek. A busójárás mára már beépült minden mohácsi ember életébe, identitástudatába, a gyerekek valóban belenevelődnek a szokásba. Alig várják, hogy felnőjenek, és ők is beöltözhessenek busónak, az ilyenkor elvárható viselkedési normákat pedig néhány éve már az iskolákban is tanítják.
Összegzésképpen elmondható, hogy a mohácsi sokácok egykori farsangi alakoskodó szokása, számos tiltás és retorzió ellenére is olyannyira fennmaradt, hogy ma már az egész város saját kulturális örökségének tartja, és rendkívül büszkén őrzi, ápolja. A busójárás összes eseménye és lebonyolításának módja szép példája a társadalmi párbeszédnek, ahol az egész közösség – a városvezetéstől a busócsoportokon át a „civil lakosságig” – mintaszerűen gyakorolja a hagyományt. Viszonyulása a busójáráshoz példaértékű, s egyben a szellemi kulturális örökség mintája lett, hiszen működése nyomán és e tudatosság hatására a környező közösségek, határon túli és hazai települések is sorra megújítják a már elfeledett szokást, illetve Magyarországon példaértékűnek bizonyult „Az Emberiség Szellemi Kulturális Öröksége” cím megnyeréséhez. (A szerző történész-néprajzkutató, a mohácsi Kanizsai Dorottya Múzeum nyugalmazott igazgatója, az írás a Bajai Honpolgár-estek keretében 2022. február 18-án elhangzott előadás szerkesztett változata – a szerk.)
Ételek dicsérete
Szünder Dezső
Nem olyan régen történt – bocsássa meg a Kedves Olvasó, hogy nem említek pontos évszámot –, mintegy 30-35 évvel ezelőtt. Forró, tikkasztóan meleg nyári nap volt. Édesanyám és szeretett nagynéném nehéz edényekben hozta be a konyhánkba a frissen szedett és alaposan megmosott sárgabarackokat, hogy ott aztán azok felejthetetlen ízű lekvárokká lényegüljenek át. A lekvárkészítés folyamatában mi gyerekek is aktívan részt vettünk, ki lelkesen, ki pedig kevésbé. Ami engem illet, én már azokban az időkben is úgy voltam ezzel, mint manapság a borral: az elkészült terméket kóstolom, fogyasztom inkább, a gyártási, előállítási folyamatok talán már akkor is kissé hidegen hagytak. (Ebben alighanem szerepet játszott az a momentum is, amikor egy-két évvel korábban az ujjam kissé mélyebbre tévedt a működő daráló belső részében, nem tudhatom.) Annyi bizonyos, hogy szerettem vagy sem, a családi munkában részt kellett vállalni gyerekként is. Így aztán a meleg konyha kanapéjáról kissé morgolódva keltem fel édesanyám hívó szavára. Hogy is ne éreztem volna magam rosszul, amikor Nemo kapitány sorsának alakulását kellett félbeszakítanom! Mintha a történet így már nem folytatódhatna a maga medrében. Drága nagynénim ezen a ponton jegyezte meg azóta is bennem maradt mondatát: meglátjátok, ebből a gyerekből pap lesz, annyit olvas!
Ha nem is lett igaza, hiszen az egyház szolgálatába nem álltam, de a könyvek szeretete elkísért a mai napig. Szeretném hinni, hogy a könyveknek a digitális korban is megmarad a szerepe, lesz helyük az életünkben. Hiszen nem kell ecsetelni, hogy mennyire más érzés kézbe venni egy illatos, nyomdaillatú könyvet és a könyvespolc megfelelő helyére tenni, mint ugyanazokat a sorokat a mai modern kor „kütyüjének” használatával olvasni. Könyvet adni, kapni, számomra öröm, az értéke pedig jócskán túlmutat azon az egyre növekvő számon, melyet a hátsó borítón látunk. Ezt az értéket pedig csak növeli, ha olyan valakitől kapjuk a könyvet, aki számunkra nagyon fontos.
A könyvek következő értékmérője számomra a benne rejlő tartalom. Már jó ideje az egyik legnagyobb örömet akkor lehet nekem okozni, ha olyan könyvet tarthatok a kezemben, melynek van gasztronómiai kötődése. Természetesen elsősorban a borral kapcsolatos könyvek sorakoznak a legkedvesebb polcomon, de az utóbbi időkben megszaporodtak rajta a szakácskönyvek, főzéssel kapcsolatos lexikonok is. Sajnos egyre többen vannak, akik a szakácskönyveknek nem látják létjogosultságát a mai világban. Aligha meglepetés: én nem tartozom ezek közé. Szívesen olvasom újra és újra a régi recepteket, nyitott vagyok az újra. Az ételek az Életünk, minden étel mögött pedig legalább egy történet is van. Ha pedig valaki szeret enni, és érdeklődik a gasztronómia iránt, annak szüksége van a digitális irodalom mellett a kézbe vehető termékekre is. Egészen más élmény egy könyvből, magazin oldaláról elkészíteni a megkívánt ételt, mint az internet bizonytalan forrásaiból tájékozódni. Ami még a könyv mellett szól, hogy ételkészítés során én már tettem tönkre számítógépet, mert beleöntöttem egy hozzávalót…
Az elmúlt időszakban szakácskönyvgyűjteményem három új darabbal bővült. A bajai székhelyű, mára országos hírnevet szerzett Axiál Kft. már nem első alkalommal kedveskedik dolgozóinak ezekkel a kiadványokkal. Ahogy a könyveket kézbe veszem, mindjárt világossá válik, hogy a kedveskedés szó cseppet sem túlzó. Mindhárom darab igényes, keménykötésű, belső lapjai is színesek, bár nem fényes, de jó minőségű papíron remek receptekkel és szép fényképekkel találkozhat az Olvasó.
A sorozat első darabja a Séf Akadémia a legapróbb, még kezdő szakácsoknak (14-16 éveseknek, illetve 20 év körüli fiataloknak) szól. Ennek megfelelően a recepteket és elkészítési módokat a lehető legrészletesebben mutatják be és illusztrálják. A receptek hozzávalói tehát nem csupán felsorolásszerűen olvashatók, hanem a könnyebb azonosítás érdekében rajzokon is megjelennek. Felettük pedig szövegbuborékban „Tudtad-e?” felirattal néhány soros érdekességeket olvashatunk az elkészíteni kívánt ételről vagy annak valamely hozzávalójáról. Mindezeken túl – minden bizonnyal – lelkes gyermekszereplők segítségével valódi fényképeken keresztül is megismerkedhetünk az ételkészítés rejtelmeivel.
Ummenhoffer Péter marketing igazgató a könyv előszavában kiemeli, hogy manapság mennyire fontos dolog az otthon, családban eltöltött közös minőségi idő, melybe a főzés, ételkészítés is beletartozik. Itt, a receptek sikeres elkészültének és gyermekeink testi épségének érdekében különösen fontos a „közös” szó, hiszen a könyvben szereplő, gyermekeknek szánt receptek nem úgy szólnak, hogy gyerekek egyedül is elkészíthetik, hiszen olyan konyhai műveletek is szerepelnek, mint az olajban sütés, levelestészta-nyújtás, éles késsel történő szeletelés, aprítás. Ezek némelyike veszélyessége okán, míg mások gyakorlat hiányában leginkább csak felnőtt felügyelete mellett végezhetők. Az olykor komolynak tűnő, ám könnyen elkészíthető receptek mellett – pl. borjúszeletek sajtmártásban- hasznos ötleteket találhatnak a fiatalok arra vonatkozóan is, hogy későbbi életük során otthon is el tudjanak készíteni egy mártást, hogy ne csupán a boltok tömegtermékei jelentsék a lehetőséget egy ízletes étel elkészítése, tálalása során.
Ha pedig a fiatalság megbirkózott a feladattal, és már majdnem minden receptet sikerült elkészíteni, akkor a könyv végén – ami valóban csak a közepe – néhány soros gratuláló sor következik. Akik ennél kicsit többre vágynak már, azok pedig megfordíthatják a könyvet, ahol a hátlapból mindjárt előlap, lesz és itt következnek a 20+ éves korosztálynak javasolt receptek. Itt már egész komoly dolgokkal lehet találkozni. Aki ezt a sorozatot „végigfőzi”, az kellő technikai tudás birtokába kerül ahhoz, hogy az otthoni lehetőségekhez mérten már szinte bármit el tudjon készíteni. Ez a könyvrész tulajdonképpen igen komoly alapozó, mely a gasztronómia iránt érdeklődőknek akár egész élete során hasznos tudást adhat, hiszen a hazai fogások mellett itt már a nemzetközi konyha receptjei is egyre nagyobb számban jelennek meg. Külön dicséret illeti a szerkesztőket azért, hogy egy háromrészes könyvsorozatban a fiataloknak szánt részben jelentették meg a bajai halászlé receptjét és elkészítési módját, hiszen mikor, ha nem ebben az időszakban kell a bajai fiatalokkal mindezt megismertetni! A könyvrész végén ismét gratuláló sorok, akinek pedig az ételek többségének elkészítése gondot okozott, azoknak egy javaslat: kezdd újra a könyvet az elejéről a Kukta Sulival.
A sorozat következő része a Villára vett Világ. Talán külön magyarázatra nem szorul a cím, ebben a könyvben Magyarország mellett még 8 ország – Németország, Franciaország, Olaszország, Finnország, Hollandia, Izrael, Dél-Korea, valamint az Egyesült Államok – receptjei találhatók meg. Pintér Zsolt ügyvezető köszöntőjében kiemelte, hogy a cég nemcsak partnereik pontosságát, szakértelmét, hanem konyhaművészetük sokszínűségét is nagyra értékeli. A könyv lapjain a hazai receptek között ott vannak a legnépszerűbb ételeink, szinte minden egyes tájegységünk képviseli magát ebben. Talán nem véletlenül, de számomra talán a legkedvesebb a szeremlei borsos kalács receptje. De nincs ez másképp a többi nemzet ételeivel sem: a kiválasztott receptek jól tükrözik az adott ország ételeit, hiszen ki ne tudná, hogy Olaszország a rizottó hazája, Franciaország gasztronagyhatalom és az elegancia példája, Hollandiában gouda sajtot esznek trappista helyett, az USA-ban pedig mindent visz a hamburger, a BBQ, a pulyka és persze a brownie. Az egyes országok receptjei előtt néhány szóban bemutatkozik az adott ország gasztronómiája, a másik oldalon pedig az Axiál adott országbeli partnereinek neve található. A két oldal alapja pedig az adott ország nemzeti lobogója: ötletes elgondolás, segítve azt, hogy az információk könnyebben „beégjenek” az ember fejébe.
A hármas könyvsorozat következő, talán bajai lakosként legszerethetőbb kötete az Erdők, vizek ízei címet viseli. Kevés olyan településünk van hazánkban, ahol az erdő és a víz ennyire hangsúlyosan, egy helyen van jelen, mint itt Baján. A város közepén található Duna-Sugovica kettős, illetve a Gemenc közelsége szinte tálcán kínálja egy ilyen szakácskönyv elkészítésének lehetőségét.
A kötetet az Axiál Kft. előszava indítja: tiszteljük a természetet, az értékeit, legyünk figyelmesek a jeleire! A könyv tartalmát illetően inkább a vadreceptekre koncentrál, mintha a szerzője ráérzett volna arra, hogy a bajai halfogyasztás az országos átlagnak sokszorosa, míg vadhúst egy szűk réteg kivételével kevesen, keveset fogyasztanak. A kínálatban a Gemenc összes vadja megtalálható a fácántól a vaddisznóig, így mindenki kedvére válogathat. Ami még a lapokat olvasva szembetűnő volt, hogy az átlagos szakácskönyvektől eltérően itt túlsúlyban vannak a tartalmas, gazdag, sűrű, melegítő krémlevesek és az egész napra erőt és energiát adó reggelik. A receptek között pedig hangulatos erdei képek színesítik a kötetet.
Az Axiál Kft. dolgozóinak szánt ajándéka minden ünnepre megfelelő választás lehet, hiszen egy nagyon szépen összeállított, komoly, tartalmas munkát tarthat a kezében az Olvasó, mindjárt három kötetben. Az oldalak olvasása során minden korosztály, mindenféle ízléssel rendelkező ember megtalálja a maga számára legmegfelelőbb választást. A kötet első része hasznosan, kedvet csinálóan mutatja be a különböző recepteket, azok pontos elkészítését, hogy az ifjú generáció ne nyűgként élje meg a főzést, hanem ünnep lehessen számára. A nemzetközi kitekintéssel bíró második kötet jól mutatja be különböző országok eltérő receptjeit, étkezési szokásait, olykor különleges, de már hazánkban is könnyedén elérhető hozzávalókból elkészíthető ételeit. A regionalitásra építő harmadik kötet elsősorban a vadhúsok szerelmeseinek, vagy azzal ismerkedőknek lehet hasznos választás.
Végül, de nyilván nem utolsósorban, dicséret illet mindenkit, akinek szerepe volt a sorozat elkészítésében. Fontos kiemelni azt is, hogy mennyire becsülendő az, hogy egy hazai nagyvállalat hoz létre ilyen kiadványt, ilyen figyelmes, hasznos ajándékkal lepi meg dolgozóit. Mindezt úgy, hogy bár a cég profilja az agráriumhoz kapcsolódik, a gasztronómiához csupán érintőlegesen van köze. Aki teheti, azt arra biztatom, szerezze be ezeket a köteteket, kérje kölcsön ismerősétől, és legalább egy receptet készítsen el belőle, ahogy magam is tenni fogom.
Jó olvasást, jó főzést, jó étvágyat mindenkinek!
A növényekről dióhéjban
Laki Ferenc
4 milliárd éves Földünkön a szilárd kéreg mindössze kb. 590 millió év óta létezik. Az ezt követő közel 100 millió évben az algák a sekély tengerekben, majd újabb 150 millió év elteltével az egész földgolyóm rohamosan elterjedtek a szárazföldi növények (gombák, mohák, harasztok). A karbon korban a páfrányok, pikkelyfák, zsurlók uralták a szárazföldet. A nyitvatermők, majd 100 millió évig a zárvatermők népesítik be a szárazulatokat. A már megnevezett növénycsoportokat napjainkban közel 400 ezer faj testesíti meg, amelyek a hideg, mérsékelt és trópusi éghajlati övekhez, valamint a tengerszint feletti magasságok szerinti hőmérsékletekhez alkalmazkodva terjedtek el a Földön. Jellegzetes növénytársulásokat találhatunk az ún. vizes élőhelyek – az óceánok és tengerek, valamint a folyók és tavak – vizeiben is.
A cikk további része csak online előfizetőink számára hozzáférhető!
Baja és Bajaszentistván közbiztonsági „felosztása”
Sarlós István
1930. november 1-én egyesült Baja város és Bajaszentistván község. Bajaszentistván beolvadását ugyan 1929–30 folyamán hosszas egyeztetések és tárgyalások előzték meg, de maradtak olyan pontok és közigazgatási szervek, ahol a két település egyesítése nem ment zökkenőmentesen, és a gyakorlat hozta a megoldásokat. Ide tartozott a két karhatalmi szerv, a bajai rendőrség és a bajaszentistváni csendőrség működési területének megosztása is.
A rendőrség története az állam születésével kezdődik, hagyományai már az ókorra nyúlnak vissza, bár a modern rendőrség elméleti alapjait Robert Peel angol belügyminiszter fektette le 1825-ben. Magyarországon a pandúrok tekinthetők a rendőrség történelmi előzményének. A rendőrség tevékenységi területe elsősorban a városok, Magyarországon a törvényhatósági jogú városok voltak.
A csendőrség történelmi eredete Napóleon Franciaországához vezethető vissza, amikor létrehozták a zsandárokat, a hadseregből kiemelt katonai rendfenntartó erőt. A nyelvújítás során a zsandár szót csendőrre magyarosították. Ausztria-Magyarországon az 1848-as forradalmak után 1849-ben szervezték meg a császári csendőrséget, átvették a francia példát, így a csendőrök először az egyesített hadsereg alá tartoztak. A kiegyezés után, 1876-ban szakmai szempontból átkerültek a belügyminisztériumhoz, de a személyi állománnyal kapcsolatos ügyekben a honvédség döntött. Innentől kezdve a zsandárok/csendőrök megyei rendfenntartók voltak, de a vármegyei közigazgatás minimális forrásokat biztosított a szervezet számára, ami gyorsan a közbiztonság rovására ment. 1881-ben állították fel a Magyar Királyi Csendőrséget (1882. január 1-jén kezdte meg működését), amely innentől kezdve egy rövid szünettel 1945-ös feloszlatásáig tevékenykedett.
Baján, mint törvényhatósági jogú városban rendőrség működött, bár a városhoz tartozó külterületeken, a mátéházi uradalomban csendőrök dolgoztak. A csendőrség a vármegyei fennhatóság alatt álló településeknek, így Bajaszentistvánnak is volt a rendfenntartó szerve. Bajaszentistván Bajához csatolása összekeverte a két rendfenntartó szerv működési területét, amelyet a gyakorlati tapasztalatok alapján tárgyalásos úton rendeztek 1932 májusában.
„8396/1932.
Jegyzőkönyv.
Felvéve Baján 1932. május hó 3-án Baja törvényhatósági város területén a bajai rendőrkapitányság és a m. [magyar] kir. [királyi] csendőrség között a közbiztonsági szolgálati területek megosztása tárgyában.
Jelen vannak: A m. kir. csendőrség bajai szárnyparancsnokság részéről v. [vitéz] Halmai József csendőrőrnagy, a bajai szárny parancsnoka, a kapitányság részéről Trenka Kálmán rendőrfőtanácsos a kapitányság vezetője.
Bajaszentistván községnek Baja városhoz történt közigazgatási átcsatolása folytán szükségessé vált a fenti két közbiztonsági szerv között a szolgálati területek újbóli megállapítása és e tekintetben az alábbi megállapítást kötötték.
A bajai kapitányság ezen jegyzőkönyvhöz csatolt és mindkét félnek egy-egy példányban kiadandó térkép szerinti belterületen, a m. kir. csendőrség pedig a külterületen látja el a közbiztonsági szolgálatot.
A belterület határvonala tereptárgyak szerint tehát:
A Kamarás-Dunaág torkolatától északra a Vajas meder és a Duna balparti védtöltés keresztezéséig a Duna folyam középvonala, innen keletre azon egyenes vonal, amely a Dunavölgyi-csatorna és a mellette a fő irányával párhuzamosan futó első dűlőút találkozásánál ér véget, azután északi irányban a Dunavölgyi-lecsapoló-csatorna jobb partja felső temető északi szélének magasságáig. Innen keletre a temető északi határát összekötő vonal az országútig, az országút észak felé a bajaszentistváni új vám fölötti első kelet felé kiágazó dűlőútig, a Bajaszentistván városrész keleti oldalán a beépített házsorok mögötti első dűlőutak, azután a felsőszőlőknél a beépített terület határvonala. A felső szőlőkben a vasúttól keletre eső II. dűlőút, innen a Tél utca északi sarkáig terjedő egyenes, majd a Tél, Temető utca, Fehér utca azon szakasza, amely a Katonavárosi külső temetőhöz vezető dűlőútig tart. Majd a dűlőútnak a temető keleti határáig terjedő része, innen a temető keleti határvonalának egyenes meghosszabbításával az izr. [izraelita] temető délkeleti csúcsát összekötő egyenes vonal, innen pedig az a délnyugatnak húzódó egyenes vonal, mely az izr. temető sarkát és a Mátéházi út és a dél felé ágazó vasútvonal metszési pontját köti össze, majd a Lőkert keleti sarkáig a vasútvonal, a Lőkert déli határa és ennek meghosszabbítása a vaskúti országútig. A Petői-szőlők felől a beépített terület déli határa, innen a Kamarás-Duna kereszt töltéséig vezető egyenes, a Kamarás-Duna, a Ferenc-csatornai átvágás, majd ismét a Kamarás-Dunaág jobb partja a torkolatig.
Ezen megállapodás Baja város polgármesterének bemutattatott, ki a térképen feltüntetett és tereptárgyak szerint fentebb leírt belterület megállapítást helyesnek és a közbiztonsági szolgálati területnek a fenti módon való elosztását a város érdekeire kielégítőnek tartja.
Felolvasás után jóváhagyólag aláíratott.
Baja város közönsége nevében hozzájárulok.
Baja, 1932. május hó. 18.
dr. Vojnics, polgármester.”
A két bűnüldöző szerv működési területének elhatárolása elsődlegesen a bűnelkövetők szempontjából volt fontos. A katonai hagyományokra visszavezethető csendőrség sokkal durvább módszerekkel dolgozott, ezért rettegettebb volt, mint a városi rendőrség. A hatalmon lévő rendszer gyakran politikai ellenfeleinek elnémítására, a szélsőséges politikai irányvonalakat képviselők féken tartására használta fel csendőröket. A határban lovon járőröző kakastollas csendőrök a Horthy-korszakban mindvégig a vidéki élet mindennapi részét képezték.