2022. április

35 éve történt: kupagyőzelem hazai közönség előtt

A Bajai SK férfi kosárlabdacsapata az 1980-as évek második felében élte fénykorát. Különösen sikeresnek számított az 1986/87-es bajnoki idény, amelynek során a gárda történetében először kilépett a nemzetközi kupaporondra a szovjet CSZKA Moszkva ellen (l. erről korábbi írásunkat 2021. decemberi számunkban), közel hibátlan teljesítménnyel megnyerte a nemzeti bajnokság alapszakaszát, majd – történetében először és mindeddig utoljára – megnyerte a Magyar Népköztársasági Kupát. Az eredmény mellett az is jelentős tényezőnek számított, hogy mindezt hazai közönség előtt sikerült kiharcolni, abban az évben ugyanis Baja szerezte meg a négyes kupadöntő rendezési jogát. Így aztán nem csoda, hogy a nagy küzdelemben kiharcolt győzelem máig a bajai kosárlabda-história egyik legszebb emléke marad, amelyre a résztvevők is szívesen emlékeznek vissza. A bajai kosárlabda nagy évtizedét feldolgozó, rövidesen elkészülő kiadvány előzeteseként idézzük fel az 1987. márciusi eseményeket.

Mayer János

Az 1986/87-es idény példátlan sikereket hozott a Bajai SK számára. A csapat kilépett a nemzetközi porondra (bár a CSZKA Moszkva ősszel hamar el is búcsúztatta), megnyerte a bajnokság alapszakaszát, és a lebonyolítási rendszer miatt biztos elődöntősként várhatta ellenfelét a rájátszásban. (Az alapszakasz 1-2. helyezettjének a kiírás szerint nem kellett negyeddöntőt játszania.) A Magyar Népköztársasági Kupában is szépen menetelt a csapat, és a MAFC, majd a Kecskemét legyőzésével bejutott a legjobb négy közé. A kosárlabda-szövetség a korábbiaktól eltérő módon, külföldi mintára négyes döntőt szervezett, és annak rendezési jogát megversenyeztette a fináléba jutott csapatok között. (Az árverésben a Csepel SC nem vett részt.) Baja város- és sportvezetése számára presztízskérdés volt a döntő megrendezése, és Csuvár Zoltán ügyvezető elnök azzal utazhatott el a versenytárgyalásra a fővárosba, hogy nem kell takarékoskodnia. Így aztán Baja 104 000 (más visszaemlékezők szerint 400 000) forintért megszerezte a rendezést Székesfehérvár elől. Miután a jegyek elővételben mind egy szálig elkeltek, a befektetés anyagi értelemben gyorsan megtérült.

Az 1987. március 18-19-én tartott MNK négyes döntőjébe a Baja mellett a budapesti Tungsram és Csepel, illetve a székesfehérvári Videoton került be. (A bajnoki címvédő Bp. Honvéd ebben az évben a kupában nem szerepelt.) A bajai „final fourban” – bár akkor ezt az angolszász kifejezést még nem használták – a hazai csapat esélyesnek számított, hiszen a folyó év bajnokságában mindegyik itteni ellenfelét legyőzte már egyszer, és az alapszakaszban otthon veretlen is maradt, így bízni lehetett abban, hogy saját közönsége előtt sem remeg meg a játékosok keze.

A sorsolás alapján a Baja a Videoton ellen játszott az elődöntőben a zsúfolásig megtelt Pósta Sándor Sportcsarnokban. (Előtte játszották le a másik elődöntőt, amelyben a Tungsram 92:83-ra legyőzte a Csepelt, és a döntőbe jutott.) A Baja a közönség által is megtámogatva hamar nagyobb előnyre tett szert, amelyet végig meg is tudott tartani. „Szedték is a lábukat a játékosok, de gyorsan kiderült, hogy a nagy rohanás közben inkább a házigazdák tudnak a játékszervezésre figyelni: begyakorolt akcióik sorra hozták a pontokat. A fehérváriak vagy túl hosszadalmasan, vagy túl türelmetlenül támadtak. Egyre több lett a szabálytalanság és ezek egyre durvábbak. De az a szerencsétlen véletlen műve volt, hogy Kisst egy könyök úgy találta állcsúcson, hogy elájult, aztán Kovács bokája fordult ki az első félidő közepén, a játékos nem is tudott visszaállni, majd Hosszú jutott hasonló sorsra. Nem javult a játék színvonala a második félidőre sem, sőt, a Baja is visszaesett. A nagyon akaró Videoton pedig a sok hiba és kihagyott lehetőség miatt nem tudott felzárkózni”- írta a Népsport tudósítója. A Videoton bajai származású játékosa, Urbán Zoltán egy későbbi interjúban egy emlékezett, hogy azért nem léphetett pályára, mert a klubjában tartottak attól, hogy hazai környezetben túlzottan izgulni fog, és nem lesz képes a megszokott teljesítményt nyújtani, pedig tőle a bajaiak általában tartottak. A legjobb felállásában játszó Baja tehát viszonylag simán besöpörte az elődöntőt, de a siker sokba került: három kulcsjátékosa is megsérült, márpedig mindegyikük pontjaira nagy szükség lett volna a fináléban.

Magyar Népköztársasági Kupa, elődöntő, 1987. március 18.

Bajai SK – Videoton SC 85:69 (57:43) Baja, Pósta Sándor Sportcsarnok, 2000 néző. V: Karner, Harsányi.

Baja: Hosszú 23/6, Ágfalvi 4, Kovács L. 12/9, Likár 15, Gorjanácz 12. Csere: Kiss L. 3/3, Veress 6, Szabó P. 4/3. dr. Varga 6. Edző: Kovács József, Schmidt Lajos

Videoton: Hegedűs 9/3, Rosiński 17/3, Csarnay 8/6, Szabolcs 2, Huber 6. Csere: Hevesi 10, Szigetvári 3/3, Varga J. 4, Tóth 8, Béndek 2.Edző: Madacsay Miklós, Tóth Attila.

***

A másnapi döntőben elvben a Baja a Tungsram ellen is esélyesnek számított, de erősen kérdéses volt, hogy az elődöntőben megsérülő Kiss László, Kovács László, Hosszú István hármas pályára léphet-e egyáltalán. Előbbi kettőt az orvosi csapat játékra kész állapotba tudta hozni, Kovács László azonban csak a kispadra ült le, a döntőben végül egyetlen percet sem játszott. Kiss László szerepelt ugyan, de megszokott dobóformáját ő sem tudta hozni, nem is szerzett egyetlen pontot sem. Így aztán a Tungsram elleni döntő jóval szorosabb lett a vártnál. Persze az ellenfél soraiban tapasztalt, sokszoros válogatott játékosok (Moss László, Zsoldos András, Láng László) és feltörekvő fiatalok (Mihály Gyula és a bajai lányok akkori kedvence, Munteán András) is játszottak, vagyis a győzelem egyáltalán nem volt olyan magától értetődő, mint azt a közönség látni szerette volna. „Nekünk a kupa ugyanolyan fontos, mint a bajnokság, mindkettőben magasra törünk. Ezek a sérülések több éves munkánk eredményét semmisíthetik meg. De erre mi nem is gondolunk, győzni akarunk!”- nyilatkozta Kovács József edző a mérkőzés előtt. (Persze ő mikor nem akart győzni?)

A kupadöntő mérkőzés előtt a bajai kosárlabdaélet egyik jellegzetes figuráját, Kiss István nyugdíjas törzszászlóst (vagy ahogy Baján mindenki ismerte, „Pista rendőrt”) köszöntötte dr. Szenti János, a BSK társadalmi elnöke. A közönség is nagy tetszéssel üdvözölte a díszoklevélben A Sportkör Örökös Tagjává fogadott rendfenntartót, aki egyúttal valamennyi kosárlabda mérkőzésre szóló tiszteletjegyet is átvehetett az elnöktől.

A Népsport tudósítója így látta a mérkőzést: „A Tungsram SC nem volt magabiztos, de úgy vélekedett, ha a csapat eljutott az MNK-döntőig, miért ne próbálna meg első lenni. Főként, ha előző napi kitűnő teljesítményét meg tudja ismételni. Védekezésben sikerült is ez, kezdetben csupán Likárral nem bírtak az újpestiek, de erre számított is Tursics Sándor vezetőedző. A bajai triplákat kihúzódó szoros emberfogásokkal megelőzték a vendégek. Támadásban azonban nem voltak olyan bátrak, a palánk közelében tanácstalankodtak. A vendéglátók szokásos sokmozgásos akcióikat szőtték, de hiányoztak a »dobógépek«, Hosszú eleinte bizonytalan volt, Kovács szerepét pedig senki nem tudta átvenni. Úgy tűnt, a nagy iram nem kedvez a bajaiaknak, hiszen kevesebb a kezdőkkel [sic!] hasonló tudású cseréjük, s így szinte alig tudták pihentetni a játékosokat. Végül azonban a vendégek voltak azok, akik nem bírták figyelemmel a futást,
és érvényesült az ellenfél legnagyobb erőssége, az összeszokottság.
Ennek és higgadtságuknak köszönhetik a bajaiak, hogy küzdelmes, jó mérkőzésen övék lett a kupagyőzelem, amelyet először sikerült elérniük.” (Kupagyőztes a Baja – bár volt elég baja. Népsport, 1987. március 20.) Úgy tűnik, a gárda elbírta a kulcsemberek hiányát, illetve visszafogottabb teljesítményét, és – ha a megszokottnál kevesebb pontot szerezve, kevésbé látványos teljesítménnyel is – szoros küzdelemben teljesítették a sikerre éhes közönség, illetve a klub- és városvezetés elvárásait. Így a mérkőzést követően a Baja a szezon végén búcsúzó csapatkapitánya, Ágfalvi György emelhette magasba a trófeát, amelyet a kosárlabda-szövetség képviseletében Kassai Ervin, a korábbi világhírű játékvezető adott át neki.

Ami pedig utána történt ezen a március napon és éjszakán, arra Tax Imre 1990-ben megjelent Kosaraskönyvében így emlékezett vissza: „Hatalmas ünneplés volt a Dr. Pósta Sándor Sportcsarnokban, és később ez az öröm kiáradt a Duna-parti kisváros utcáira. Ujjongó, kék-sárga zászlókat lengető szurkolók rohantak végig az esti pihenőre készülődő város kihalt utcáin. Fennhangon adták tudtára a város polgárainak, hogy a »legjobb a Bácska… győzött a BSK … Baján maradt a Népköztársasági Kupa«. Hát igen, ezek azok a felejthetetlen pillanatok, amikor egyaránt érdemes szurkolónak, játékosnak és sportvezetőnek lenni. Aki egyszer beleízlelt a diadal mámorító serlegébe, az nem felejti, újból és újból szomjazza.”

Magyar Népköztársasági Kupa döntő, 1987. március 19.

Bajai SK – Tungsram SC 67:62 (35:37) Baja, Pósta Sándor Sportcsarnok, 2000 néző. V: Berki, Král.

Baja: Hosszú 27/15, Ágfalvi 7, Kiss L., Likár 19, Gorjanácz
6. Csere: Veress 5, dr. Varga 3/3. Edző: Kovács József, Schmidt Lajos.

Tungsram: Moss 14, Munteán 9, Zsoldos, Mihály 13, Láng 14/6. Csere: Kovács G., Horváth Z., Varga L. 3, Kerényi 9, Klucsik. Edző: Tursics Sándor.

Természetesen hatalmas ünneplés vette kezdetét, hiszen a Baja soha nem végzett még soha országos sorozat élén. A város kék-sárgába öltözött, és alighanem meg volt győződve arról, hogy legkésőbb két hét múlva bajnoki döntőbe jutást, majd bajnoki címet is ünnepelhet. Minden idők talán legjobb bajai gárdájából mégsem lett Magyarország első vidéki bajnokcsapata, mert nem sokkal később egy balszerencsés bajnoki elődöntős párharcban alulmaradt a kupamérkőzések fáradalmaitól nem terhelt Bp. Honvéd ellen, és végül a Körmendi Dózsa játékosainak nyakába akasztották az 1986/87-es szezon bajnoki aranyérmét, amelyet sokak szerint a Bajai SK-nak kellett volna megnyernie. (A BSK végül – az előző szezonhoz hasonlóan – a 3. helyen fejezte be a magyar bajnokságot.)

***

Likár László: „Az utolsó másodpercekben már a fél közönség a pályán volt, ott másnak nem volt esélye. Magára meccsre nem emlékszem már jól, de ez volt az első igazi nagy sikerünk, pedig a döntőben Kovács Laci egyáltalán nem is tudott játszani, és Hosszú Pisti se volt teljesen rendben.”

Ágfalvi György: „1987-ben a bajai négyes kupadöntőnek nagyon örültünk, de egyben nagy teher is volt, hiszen mindenki győzelmet várt tőlünk. Nem éreztem egyik meccsen sem veszélyben a győzelmet. Ha most nem említettétek volna, nem is jut eszembe, hogy ezen a tornán Hosszú Pisti és Kovács Laci is megsérült. Persze ha a »másodvonal« felnő a feladathoz (és itt ez történt), akkor meg lehet oldani, hogy megbomlik az alapfelállás. De jó volt a cseresorunk is, és olyanok voltak, akik ha megkapták a lehetőséget, és kellőképpen ki lettek szolgálva (megkapták a zárásokat, jó ütemben kapták meg a labdát), akkor nagyon jól tudtak teljesíteni. Kiss Laci például ilyen volt, és ő ezen meccsen sok pontot is szerzett, mert ő is kiváló kezű játékos volt.” (Az egykori csapatkapitány ebben az esetben rosszul emlékszik: a döntő mérkőzésen az egyébként valóban remek kezű, de az elődöntőben gyakorlatilag leütött Kiss László egyetlen pontot sem szerzett – M. J.)

Kovács László: „A kupagyőzelmemet a fiúk szerezték meg nekem, hiszen a döntőben sérülés miatt nem játszottam, de lehet, hogy a cserepadon én is megizzadtam annyira, mint ők. És mindezt Baján, totálisan telt csarnokban megélni elképesztő volt! Nekem az elődöntőben nagyon kiment a bokám, semmi esély nem volt arra, hogy játszhassak akár két percet is. (Én szerettem volna, de apa azt mondta, hogy szó se lehet róla.)”

Veress Kornél: „A szurkolók ünneplése olyan volt, amilyet nem éltem meg máshol. Mindenkinek át kellene élnie ilyet legalább egyszer annak, aki sportol, örök élmény maradt! Még az sem zökkentett ki minket, hogy Kovács Laci a döntőben nem játszhatott – attól is voltunk jó csapat, hogy ilyen helyzeteket is meg tudtunk oldani.”

Hosszú István: „…sérülés miatt [a döntőben] nem játszott Kovács Laci, akinek csúnyán kiment a bokája, és én is hasonló sérüléssel küzdöttem, lépni is csak sántikálva tudtam. Edzőnk, Kovács Józsi elvitt a kórházba, ahol Huszár Gergely főorvos úr telenyomta lidokainnal, és azt mondta: nem fogsz semmit érezni, de ha kimegy a hatása, nem tudni, mi lesz. Nem történt semmi szerencsére. Természetesen alaposan körberagasztóztam is a bokámat, és az megtartotta. Nagyon akartunk hazai pályán nyerni, ami sikerült is.

Csuvár Zoltán ügyvezető elnök: „Ebben az időben lehetett licitálni a Magyar Népköztársasági Kupa négyes döntőjének rendezésére. Négy klub jelentkezett erre, végül Székesfehérvárral ketten maradtunk versenyben. A klubnak csak a licit induló árára (100 ezer forintra) lett volna fedezete, de ez nem volt elég. Szerencsére a tárgyaláson velem volt a város részéről Barna György, aki azt mondta: határ a csillagos ég! Így végül 400 ezer forintért szereztük meg a rendezési jogot. Ezt én kicsit sajnálom, ugyanis úgy érzem, hogy ez az 1987-es kupasiker a bajnokságunkba került, ugyanis két kulcsemberünk megsérült.”

Akkor még valószínűleg kevesen gondolták, de a bajai férfi kosárlabdának máig ez a valaha volt legnagyobb sikere. Végezetül álljon itt azon játékosok neve, akik a kupagyőzelem részesei voltak: Ágfalvi György, Dara Csaba, Gorjanácz Marin, Hosszú István, Kiss László, Kovács László, Likár László, Pálkerti Tamás ,Szabó Péter, dr. Varga Imre, Veress Kornél. (Dara és Pálkerti a négyes döntőben nem lépett pályára.) Edzőik Kovács József és Schmidt Lajos voltak.

 

 

 

Télbúcsúztató

Szünder Dezső

Vége lett ennek a télnek is. Nem sok hóval, jéggel, faggyal „örvendeztetett” meg bennünket – nem mintha ezt egy cseppet is bánnám. Ráadásul mintha ez már nem az első ennyire enyhe hideg évszak lett volna. Természetesen Murphy nem maradhatott ki ebből sem: egész télen két olyan nap, amikor ónos eső miatt alig lehetett közlekedni, nos természetesen épp akkor nem ártott volna autóba ülni! No mindegy is, ennél sokkal fontosabb, hogy egyre inkább úgy tűnik, hogy a tél elmúltával a két éve tartó pandémiás időszakot is sikerült leküzdenünk, kinek így, kinek úgy. Hallottam, láttam sok mindent ez alatt a két év alatt: bajai kollégákkal közösen írtunk arról, hogyan kell(ene) helyesen menedzselni a konyhát és a kamrát nagy lakossági felvásárlások idején; láttam, látom a társadalom megosztottságát vírus- és oltásügyben, ez utóbbiak nem feltétlenül töltenek el örömmel. Egy biztos, a két év megtanított mindannyiunkat arra, hogy sokkal jobban kell figyelnünk: elsősorban magunkra, utána családunkra és végül másokra is.

A téli recepteknek megvan a maga bája. Sokan azt mondják, azért várják a tavaszt, mert akkor minden színes, friss, üde, zöld. De ha jól belegondolunk, a színekről, friss zöldségekről és minőségi hozzávalókról télen sem kell lemondanunk! Gondoljunk csak a batáta sokszínűségére, a cékla vörösére, a kelbimbó üde zöldjére, aki pedig friss salátát szeretett volna, az is megtalálhatta a számítását. Így aztán a március végi piacot járva én kissé fájó szívvel próbálom elengedni a téli zöldeket. Pedig a kelbimbó mellett már ott vannak a friss retkek, a medvehagyma, a friss újhagyma és társai. Ezért arra gondoltam, hogy a hideg évszak zárásaként, amolyan búcsú gyanánt következzék még egy inkább téli, mintsem tavaszi recept! De természetesen semmi nem kötelező, ha valaki már valami újat szeretne ebbe a receptbe vinni, azt is megteheti, hiszen annyi nagyszerű köret van, amelyet a húsok mellé lehet tálalni. Legyünk tehát kreatívak, bátrak, van élet a krumpli/rizs/tészta szentháromságon túl is!

Gyömbéres-chilis tarja pikáns szószban

4 főre 4 nagyobb szelet csontos tarját vásároljunk, az elkészítés során a csontból „kioldódó” ízek ugyanis tovább gazdagítják a hús, a mártás ízért, de a recept természetesen csont nélküli húsból is elkészíthető. Klopfoljuk ki mindkét oldalát, de ne túl erősen, ne úgy, mint ha rántott hús készülne, hanem csak néhány határozott ütéssel, mindkét oldalon. Sózzuk, borsozzuk óvatosan, ne essünk túlzásba, mert az elkészítés során még kerül bele só. Szórjuk meg chilivel, vagy erős pirospaprikával, reszeljünk rá friss, hámozott gyömbért, vagy gyömbérport. Végül a húsok egyik oldalára csurgassunk egy-egy evőkanál mézet. A fűszereket és a mézet alaposan masszírozzuk a húsba, majd letakarva tegyük egy éjszakára a hűtőszekrénybe.

Másnap elkészítés előtt legalább egy órával vegyük ki a húsokat a hűtőből, hogy szobahőmérsékletűre tudjanak melegedni. Egy magasabb teflon serpenyőben hevítsünk fel kb. 1 dl olajat vagy zsírt, a húsok mindkét oldalára süssünk néhány perc alatt aranybarna kérget. Ha elkészült, vegyük ki a serpenyőből, tegyük félre pihenni őket. A visszamaradt zsiradékban süssünk ki 50 g apróra vágott kolozsvári szalonnát, tegyünk hozzá két közepes fej, apróra vágott vöröshagymát, és dinszteljük meg. A hagymás kisült szalonnára öntsünk 1,5 dl vizet, tegyünk rá 4 evőkanál ketchupot, 2 evőkanál szójaszószt, 2 evőkanál worcestershire szószt, 1 evőkanál jó minőségű gyümölcsecetet, 2 evőkanál mézet. Alaposan keverjük össze, ízesítsük ízlés szerint kakukkfűvel, gyömbérrel. Helyezzük a mártásba a húsokat, és forrástól számítva 35-40 perc alatt fedő alatt pároljuk puhára őket. Az utolsó 10 percben ellenőrizzük a húsokat, a mártás fűszerességét, állagát. Ha túl hígnak találjuk, akkor magas lángon, fedő nélkül sűrítsünk rajta.

Elkészült ételünkhöz készítsünk sütőben sült kelbimbót, mindössze 20 perc alatt. Négy főre kb. 70-80 dkg zöldséggel számoljunk. Tisztítsuk meg a kelbimbót: a tetején lévő keményebb részt vágjuk le, a külső leveleket szedjük le, különösen akkor, ha már szemre sem túl szépek. Mossuk meg alaposan, a nagyobb darabokat igény szerint vágjuk félbe, majd hagyjuk kicsit lecsöpögni. Egy nagy méretű tepsire terítsünk sütőpapírt. A kelbimbót öntsük egy nagyobb, vastagabb műanyag zacskóba, amelyben kényelmesen elfér, nem baj, ha még kicsit nedves. Szórjunk rá néhány csipet sót, borsozzuk alaposan, majd végül öntsünk rá 5-6 evőkanál olívaolajat. Fogjuk be a zacskó száját, és a zöldségeket a fűszeres olajjal alaposan rázzuk össze, arra azért ügyelve, hogy a kelbimbók ne essenek szét. A zacskó tartalmát öntsük a sütőpapíros tepsire, terítsük szét egyenletesen, majd előmelegített sütőben 180 ºC-on süssük őket 15-20 percig. A kelbimbó egyes részei ennyi idő alatt szép sötétbarnák lesznek, míg más részei zöldek maradnak, de ennyi idő alatt tökéletesen megpuhulnak, az ízük pedig koncentrált lesz.

Tálaljuk ételünket egy nagy tányéron, ízlés szerint megöntözve a hús szaftjával. A tálalás után megmaradt szaftot másnap friss kenyérrel bátran tunkoljuk ki, nagyon finom az is.

Mindenkinek jó étvágyat, kellemes tavaszvárást kívánok!

„Rómában kegyes leszek hozzátok”, 7. rész

Az Örök Város visszavár

Tomaskovity Szabolcs

Közel másfél évet követően újabb római élménybeszámolóval jelentkezem. A legutóbbi írásom óta eltelt hosszú szünetnek semmiképpen sem a római élet egyhangúsága vagy a szebbnél szebb látnivalókból és különleges élményekből való hiány az oka. Miután 2020 júniusában, három, az Örök Városban töltött esztendőt követően megszereztem a teológiai alapképzést lezáró bakkalaureátust, azaz teológiai diplomát a Pápai Gergely Egyetemen – követve a kollégiumi nevelés rendjét –, hazatértem a Kalocsa-Kecskeméti Főegyházmegyébe, hogy egy gyakorlati év keretében váltsam tettekre a Rómában megszerzett tudást, és a hosszúra nyúlt elméleti képzés után a dolgos hétköznapokban is kipróbáljam magam. Így történt, hogy a 2020. augusztus 20-i diakónusszentelésemet követően dr. Bábel Balázs érsek úr „Bácska Gyöngyére”, Jánoshalmára helyezett, ahol egy valóban szép, lelkipásztori élményekben és eseményekben gazdag esztendőt tölthettem el a Szent Anna Egyházközségben. A pasztorális év végén, 2021. június 26-án, érsek úr kézfeltétele és imádsága által pedig a papszentelés kegyelmében részesülhettem, amire nemcsak előbb budapesti, majd római tanulmányaim során, hanem egész eddigi életemben készültem. Ekkor azonban már tudtam, hogy a pasztorális év valóban csak egy esztendőt fog felölelni, hiszen az ősszel újból visszatérek az Örök Városba tanulmányaim folytatására.

sdr

Miként arról római beszámolóim első részében már szó volt, a közel 500 éves, jezsuita szerzetesek vezette Pápai Német-Magyar Kollégium növendékeinek képzése rendszerint három részre tagolódik, melynek részletei nagyban függnek az őket kiküldő főpásztorok szándékától: az első évek az alapképzés befejezésére és a teológiai diploma megszerzésére szolgálnak. Ezt az időszakot egy otthon töltött gyakorlati, pasztorális év váltja fel. Ezután következik az az újabb két-három év Rómában, melynek célja a doktori fokozatot megelőző szaklicenciátus megszerzése. Negyediknek még ide szokták sorolni a doktori képzés éveit is, de ez kevés kivételtől eltekintve nem tartozik szoros értelemben a kollégiumban folyó neveléshez, így a fiatal papság rendszerint saját hazájában fejezi be felsőbb tanulmányait. Az én főpásztorom a tanulmányaim folytatása mellett döntött, és velem egyetértésben a megszerzendő licenciátus tárgyául az egyházjogi szakirányt jelölte ki. Ennek értelmében alig három hónapos kápláni ténykedést követően, 2021. szeptember végén újból kiköltöztem Rómába, hogy megkezdjem képzésem egy újabb fejezetét.

Róma több pápai egyetemén is van lehetőség kánonjogot tanulni, az én választásom azonban – szakavatott ajánlások és az egyházjogi körökben haladónak számító szisztematikus, azaz az egyes diszciplínákat rendszerező módon tanító szemléletmód miatt – a Pápai Szent Kereszt Egyetem (Pontificia Università della Santa Croce) Kánonjogi Fakultására esett. „A germanikusok hazatértek.” – jegyeztem meg mosolyogva az akadémiai év első napján, hiszen a sors különös fintora, hogy az egyetem éppen abban a Sant’Apollinare-palotában kapott helyet, mely 1574-1798 között a Német-Magyar Kollégium székházául szolgált, és talán legfényesebb időszakának a szemtanúja volt. A lépcsőházban mind a mai napig fellelhető az a barokk freskó, mely az egyetem melletti bazilikába igyekvő, még vörös talárt viselő germanikusokat örökíti meg, ill. a palota főhomlokzatára épített harangtorony legnagyobb lakóján jól kivehető a latin felirat részlete: „…COLLEGIVM GERMANICVM ET HVNGARICVM”.

A Szent Kereszt Egyetem története szorosan összefort a fenntartó Opus Dei személyi prelatúra múltjával. Szent Josemaría Escrivá (1902-1975), az Opus Dei alapító atyja azon fáradozott, hogy Rómában egy egyházi felsőbb tanulmányokkal foglalkozó központot alapítson az egész világegyház szolgálatára. Ennek megvalósítása azonban már az utódjára, Boldog Álvaro de Portillo (1914-1994) püspökre maradt. Szent II. János Pál pápa a nemes ügy mellé állt, és 1985. január 9-én a Katolikus Nevelés Kongregációja megalapította a Szent Kereszt Római Akadémiai Központot, melyet a Szentatya 1998. július 15-én pápai egyetemi rangra emelt. Az egyetemnek jelenleg négy kara van: teológiai, egyházjogi, filozófiai és az egészen forradalminak számító ún. szociális-intézményi kommunikációs. A hallgatók száma napjainkban eléri a másfél ezret, akiknek fele Európából, harmada Amerikából, a többiek Afrikából és Ázsiából jönnek. Negyedük civil, túlnyomó többségük viszont szeminaristákból, papokból, ill. szerzetesekből kerül ki. A Pápai Szent Kereszt Egyetemen 25 éves fennállása alatt közel 7000 hallgató fordult meg 102 országból. Ez a kulturális sokszínűség jellemzi a mi évfolyamunkat is, ahol egy nagyszombati és egy szombathelyi egyházmegyés társammal együtt hárman is képviseljük nemzetünket.

Közel fél évvel ezelőtt egy másik Rómába tértem vissza ahhoz képest, amilyenre emlékeztem. Bár alaptanulmányaim utolsó félévére jócskán rányomta a bélyegét az akkor újonnan megjelent koronavírus-járvány, az azóta eltelt több hullámot már nem Itáliában, hanem otthon éltem meg. Visszatérve szembesülnöm kellett azokkal az egészségügyi óvintézkedésekkel és a mindennapokat átható előírásokkal, melyeket az itteniek immáron jártasan hajtanak végre, nekem azonban római viszonylatban újdonságot jelentettek: gondolok itt a kötelező maszkhasználatra előbb csak zárt, majd kisvártatva szabadtéren is, a lépten-nyomon felmutatandó oltási igazolásra, a távolságtartás miatt felcímkézett egyetemi és templompadokra, az utazáshoz szükséges digitális covid-igazolásra, stb. Ezúttal a korábban turistáktól hemzsegő történelmi belvárost is játszi könnyedséggel szelhettem át, a rendszerint zsúfolásig megtelt tömegközlekedési eszközökön is válogathattam az üres helyek közül, ill. a rendes körülmények között telt házzal üzemelő éttermekben vagy kávézókban sem volt szükséges előre asztalt foglalni. A mindig nyüzsgő városmagra szokatlan csend és nyugalom telepedett. A járvány társadalmi és gazdasági hatásai azonban nemsokára felkavarták az állóvizet: október 9-e délutánján súlyos rendbontásba torkolott a kollégiumunk közelében az a tüntetés, mellyel a lakosság azon elégedetlenségének szeretett volna hangot adni, hogy október közepétől minden munkavállalónak oltási igazolással kell rendelkeznie Olaszországban. A rendbontás nagyobbik része a kollégiumhoz vezető főutcán történt, mi viszont csak a rendőrségi szirénákat és a belváros felett köröző helikoptert érzékeltük mindebből.

Aztán december közepén, amikor Olaszországban a napi fertőzésszám elérte a csúcsértéket, a mi kollégiumunkban is újra felütötte a fejét a koronavírus. Annak érdekében, hogy biztosan haza tudjunk utazni karácsonyra, a negatív teszteredményt mutató növendékek nagy része is önkéntes karanténba vonult, és az internet segítségével követte az egyetemi előadásokat. Meglepődve tapasztaltam, hogy milyen gyorsan és gördülékenyen álltunk át a vesztegzár jelentette életstílusra, bizonyítva azt, hogy társaim tavalyi tanévének szinte egésze ilyen körülmények között telt. Amíg korábban – emlékeim szerint – inkább félelmet és tanácstalanságot keltett ez a helyzet, addig mostanra mint a közösségi élet velejárója lett elkönyvelve. Azonban a bizonytalan és napról napra változó járványhelyzet sem akadályozhat meg abban, hogy újra ne kezdjem a kimeríthetetlen és rejtélyes Róma felkutatását és mind jobb megismerését. Ezért a magunk mögött hagyott félév legjelentősebb eseményeit szeretném felemlegetni a következőkben.

Még rögtön a tanév kezdetén, 2021. október 1-jén, pénteken a hagyományos pap- és diakónusszentelés örömünnepét ültük a római Loyolai Szent Ignác-templomban. Kurt Koch bíboros úr, a Keresztény Egységtörekvés Pápai Tanácsa elnökének kézfeltétele és imádsága által két német növendéktársunk az áldozópapi, három magyar és egy horvát társunk pedig a szerpapi rendben részesült. A szentmise egyik legfelemelőbb pillanat az volt, amikor a szertartás végén mindannyian, akik ebben az esztendőben nyertük el a papszentelés kegyelmét, újmisés áldásban részesítettük a jelenlévőket.

Egy igazi különlegességnek lehettünk szemtanúi október 30-án, szombaton a római Santissima Trinitá dei Pellegrini-templomban. Nem csak, hogy egy emberöltő során ritkán – Rómában talán még ritkábban – előforduló harangszentelésen vehettünk részt, de méghozzá mindezt régen látott ünnepélyességgel tartották a római rítus rendkívüli formája szerint. Franc Rodé bíboros úr, a Megszentelt Élet Intézményeinek és az Apostoli Élet Társaságainak Kongregációjának nyugalmazott prefektusa a Szentháromság és Szent Lúcia tiszteletére szentelte fel az újonnan öntött harangot, melyet a szenteltvízzel való megmosást és a szent olajokkal való megkenést követően meg is szólaltatott.

Az első félév legkülönlegesebb élménye azonban talán nem is az Örök Városhoz, hanem a festői szépségű, közép-olaszországi tartományi székhelyhez, Perugia városához kötődik, melyet november 6-án kerestünk fel a kollégium magyar rekreációjának tagjaival. Miként minden itáliai város, Perugia is bővelkedik látnivalókban: a XIV. századi Szent Lőrinc-katedrális, a mellette található reneszánsz szökőkút, a Fontana Maggiore, az etruszk múltra emlékeztető, Kr. e. VI. századból származó boltíves városkapu stb. Perugia viszont egy olyan nevezetességgel is büszkélkedik, mely az édesszájúak zarándokhelyévé tette.

A Perugina csokoládégyárat 1907-ben alapították, ekkor még csak egy kis bonbonkészítő műhely volt a történelmi belvárosban. A műhely termékei azonban rövid időn belül akkora népszerűségre tettek szert, hogy már 1913-ban egy kisebb manufaktúrát építettek a város határában. Az Olaszország kedvenc romantikus ajándékának és csemegéjének számító Bacio, azaz „Csók” nevű csokoládéfajta 1922-ben született különböző csokifajták, ét- és mogyorós csokoládé maradékaiból. A csokik díszdobozain látható képet Federico Seneca futurista festő tervezte, de az ő ötlete volt a csomagolásba bújtatott kis idézet is. A Perugina sikere töretlen, önállóságát és nemzeti jellegét azután is megőrizte, hogy 1988-ban a Nestlé tulajdonába került. A csokigyár csoportok számára látogatható, és a gyár történetével foglalkozó múzeumban többek között megtekinthető annak a 2006-os csokoládéfesztiválra készített Baciónak a másolata, mely 215 cm-es magasságával, 716 cm-es átmérőjével és több mint 7500 kg súlyával a világ nagyobb bonbonjának számított. Örömünkre a napjainkra gépesített csokigyártás lépéseinek megtekintése közben nem csak a szemünk telt be a helyi különlegességgel.

Sikerek és tehetségek a Bajai III. Béla Gimnáziumban 2. rész

Január-februári számunkban három olyan bélás diákot mutattunk be, akik az elmúlt tanévekben országos tanulmányi versenyeken jutottak be a legjobbak közé. A tehetség azonban nem feltétlenül csak a tanulmányi eredményekben, kiváló év végi bizonyítványokban, illetve az egyes iskolai tantárgyak magas szintű művelésében mutatkozhat meg, hanem komoly művészeti, sport- vagy éppen előadói teljesítményekben is. Ezeken a területeken kiemelkedőt nyújtani és mellette egy erős iskolában helytállni nem könnyű feladat, de mint a példák bizonyítják, nem is lehetetlen. Egy tehetséggondozó gimnázium eredményessége nemcsak éltanulóinak tanulmányi átlagával mérhető, hanem azzal is, mennyiben tudja segíteni és mennyire becsüli meg bizonyos területeken kiváló diákjainak kibontakozását. Az alábbiakban olyan tanulókat mutatunk be, akik egymástól teljesen eltérő tevékenységekben nyújtottak kiemelkedőt az utóbbi tanévekben.

Mészárosné Szőnyi Zsuzsanna

Csorba Melinda Lilla a Bajai III. Béla Gimnázium végzős diákja. Sokoldalúságának egyértelmű bizonyítéka, hogy számtalan és sokféle versenyen kipróbálta már magát: a természettudományos területtől a gyakorlati, kreatív szereplésig hosszan sorolható a versenyeinek repertoárja.

Az eredmények sem maradtak el: az Édes anyanyelvünk nyelvhasználati verseny országos döntőjében Sátoraljaújhely város plakettjében részesült, az Implom József helyesírási versenyen megyei 2. helyezettként az országos döntőbe jutott, a nyelvtan OKTV második fordulóján jól szerepelt, a Europe Direct csapatversenyen társaival a regionális fordulóban 3. helyezést ért el, a Kosáry Domonkos történelemverseny 2. fordulójába jutott, jelenleg pedig a Sprichst du Deutsch? című német nyelvi verseny országos döntőse már második alkalommal. A kitartó munkához járul még tíz év fuvolatanulás is: kamaracsoportjuk több arany minősítést, nívódíjat és különdíjat is bezsebelt a fúvós-vonós találkozókon.

Beszélgetésünk elején elhangzott, hogy ő maga nem gondolja azt, hogy különösebben tehetséges lenne, még csak átlag felettinek sem mondaná magát. Az viszont mindig nagyon fontos volt neki, hogy a maximumot tudja hozni, hogy valami minőségit tudjon letenni az asztalra. Mindig a lehető legjobbra törekszik, ennek van tétje az életében, és fontos érték ez a gondolkodásában.

A magáról elmondottakat az is igazolja, hogy erős bizonyítási vágy él benne, s a környezetéből érkező megerősítés, egy jókor és jól elhangzó mondat csodát tesz a teherbírásával. Tehát annak ellenére, hogy elsősorban a maga elvárásainak szeretne megfelelni, fontos a külső megerősítés is. „Ha rám gondolnak, az jusson eszükbe, hogy a munkát beletettem, és az eredménye is meglett!” – fűzi tovább a gondolatot.

A maximalizmus, a belső minőség családi vonatkozásban is jelen van: édesanyja nemcsak az ő formálási lehetőségét látta, hanem önmaga hajdani sokoldalúsága is visszaköszönt abban a helyzetben, ahogyan foglalkozott vele kisdiák, majd kamaszkorában. Lilla nagyon hálás is ezért, az édesanya biztatása, a felállított példa, a magasra tett léc inspiráló erejű volt, újabb és újabb lendületet adott neki.

Már általános iskolában is sok megmérettetésben volt része. A versenyek adta stresszhelyzet érdekesen motiválta: egyszerre szorongott tőle, és vágyott is erre az állapotra, mindenesetre állítása szerint mindenképp hajtotta előre. A kudarcok csak rövidtávon hatottak rá, nem foglalkozott velük sokáig, az ilyen élmények mindig csak aznapra szóltak. A következő nap már az új kihívás forgott a fejében. Lilla úgy véli, fontos, hogy legyen stratégiája a versenyhelyzetek feldolgozására, s ez nemcsak a kudarc, hanem a siker esetén is fontos. Ez utóbbi csak akkor tud helyére kerülni, ha van az az objektív mérce, amelyben a szöveges indoklás, kritika is elhangzik. „Azok a jó versenyek, ahol nemcsak a számok mérik a versenyzőt. Hiszen a fejlődésben nem visz előre egy pontszám vagy százalék, de a helyezésem sorszáma sem, csak a visszajelzés a munkámról, az esetleges hiányosságokról. Szeretek tanulni a hibáimból, ha megadják rá a lehetőséget.” (Saját személyes példáját meséli: az OKTV nyelvtan versenyében másfél ponttal maradt le a döntőről, de sajnos minden indoklás nélkül, hiszen pályamunkája értékeléséről a pontszámon túl semmiféle visszajelzést nem kapott.)

Voltak lemondások az életében, többször gondol vissza arra, hogy mennyi minden „futott le” nélküle a diákvilágban, de nem bánja. Értékrendjében mindig az első a feladat, csak arra figyel, hogy soha ne legyen kizárólagos. Szerinte a siker kulcsa az egyensúly megtalálása, sokszor hoz magánéleti áldozatokat a céljaiért, de ezeket alaposan mérlegeli, igyekszik olyan döntéseket hozni, amelyeket nem fog megbánni. Odafigyel, hogy tudjon változtatni, ha mentálisan befolyásolja, terheli már az életét az, hogy túlvállalja magát.

Példaképe nincs, úgy érzi, a maga erejéből teremtett mindent, mindig előző teljesítményének megugrása volt a végső cél, saját magával verseng, ez hajtja előre. Mindez persze módszertani segítség nélkül aligha sikerült volna neki, ezekben az útmutatásokban segítették tanárai, akik fogták a kezét az úton.

Versenyzői életének legszebb pillanata az Implom József helyesírási verseny volt, akkor érezte azt, hogy a sok energia és ennek a versenynek a szeretete együtt jelentkezett az adott pillanatban, mikor legyőzte azt a lányt, akivel hosszú évek óta rivalizáltak a megyei fordulókon az országosba jutásért. Az Édes anyanyelvünk versenyre is jó érzéssel gondol vissza: „Sosem fogom elfelejteni azt a megkönnyebbülést, amit akkor éreztem, mikor helyet foglaltam az addigi gyakorlásaimnál sokkal jobban sikerült szóbeli forduló után.”

A járványhelyzet sajnos a versenyzést is befolyásolta: sorra maradtak el nemzetközi versenyei, karantén miatt ki kellett hagynia kedvenc matematikaversenyeit, betegen készítette el a pályamunkáját (OKTV nyelvtan), emiatt ebben az évben nem tudta megmutatni igazán a versenyzői alkatát. Mégis maradt lehetősége, amelyben megmutathatja ügyességét. A Sprichst du Deutsch? német nyelvi verseny döntőseire a napokban derült fény, és Lilla március 21-én ott lehet az országos döntőben, vagyis végzős tanévét mégis versennyel zárhatja. (A beszélgetés óta verseny lezajlott – Csorba Lilla 2. helyezést ért el az országos döntőben – a szerk.) Szerencsére az angol előrehozott érettségi vizsgája (szép eredménnyel) már megvan, az eddigi 11 évet kitűnő tanulmányi eredménnyel zárta, idén is ebben reménykedik, mindemellett jelenleg zárókoncertjére készül. A Corvinuson a nemzetközi gazdálkodás szak a választott továbbtanulási iránya, amelyre még a sok versenyzés után is kihívást jelent a felvételi. Ezután más fordulatot vesz az élete, a versenyzésnek ez a formája lezárult, de az új kihívásokat – ha felveszik – ott is keresni fogja.

Molnár Miklós a Bajai III. Béla Gimnázium végzős diákja, közel 8 éve köteleződött el az evezés mellett, miközben több más sportágat kipróbált (úszás, dzsúdó, kosárlabda), mégis ez a sport maradt számára a legfontosabb. Olyan erősen nőtt össze az iskolai évekkel, hogy enélkül már el sem tudná képzelni az életét, személyiségének részévé lett.

Országos 2. hely, könnyűsúlyú férfi felnőtt nyolcasban, könnyűsúlyú kétpárevezős (ifjúsági) 4. hely, egypárevezős KS egyéni 5. hely – eddig ezek a legrangosabb helyezései. Sokat tett értük.

„Ami érdekel – azt szeretem jól csinálni, jól tenni; legjobban az elvétett, elpazarolt idő bosszant” – kezdi magáról gondolatait Miki. A családban nem volt hagyománya az evezésnek, apa és nagyapa művelte egy keveset a sportágat, az anyai nagymama ismerte akkoriban a vízi sportok edzőit, így kereste fel a Bajai Spartacust 10 éves korában. Az a sportközösség határozott versenyszellemet képviselt, s ebbe került bele ő is.

Az értékes idő, amely a tanulással összeegyeztethető volt, mind itt halmozódott fel. Jól tudott vele bánni úgy, hogy ne rombolja a tanulást, sőt inkább kiegészítse, feltöltse azt. A nyári szünet logisztikája a legnehezebb, hiszen az edzések akkor megszaporodnak: „Versenyek előtt a túlfűtöttség, az egyre fokozódó stressz megélése nem könnyű, hiszen a nyár a diák számára általában a gondtalan, könnyű élet – itt pedig épp ellenkező mentális állapotban vagyunk. Mégis számomra értékes ez az idő, mindig szerettem sportolni, s mindig féltem a tétlenül eltöltött időtől, hogy elfogy a kezemből. Ha nem ment jól az edzés, nem éltem meg rosszul, nem foglalkoztam vele, számomra nem ez volt a kudarc. A csapatsportban – utal a férfi felnőtt nyolcasra – fontos az egység, akkor is, ha megvan az egymás közti egészséges rivalizálás, mégis a közösség összetartása már e fölött áll. Nem lehet haragtartónak lenni, hosszan cipelni sérelmeket, humorral és cselekvéssel együtt kell feloldani ezeket” – állítja határozottan a fiatal evezős.

Bár kimagasló, objektíven mért eredményei nem voltak, de esélye volt a felnőttcsapatba kerülni. A hajóban elfoglalt helyek nem az ergométeres vagy egyéb eredményektől függnek, inkább más körülményektől, pl. egymás lekövetésétől, a versenyző testsúlyától stb. Miki véleménye szerint a nyolcasban evezni nagy erőt jelent, de mentálisan és szakmailag is fel kell készülni egy-egy versenyre. Fontosak a verseny előtti felkészülésben az edzői meglátások, a vélemény kimondása, az egymásra figyelés, s időt kell a hajók állapotára is fordítani. Azok utaztatása, rögzítése egy sereg technikai körülményt is felvet, és rengeteg feszültséggel jár, nehogy verseny előtt megsérüljön a hajó.

A csapatösszefogásról, kiváló és szerethető közösségről szólva példaképként Cselinácz János, vagy ahogyan ők nevezik egymás között, „Csela” nevét említi. A rangidősnek mondható sportoló – foglalkozását tekintve tűzoltó – volt az, aki megszervezte a csapatot, technikai fogásokra tanított, tapasztalattal, humorral és emberi szóval terelte a közösséget, sokat köszönhet neki a Spartacus.

A versenyek és edzőtáborok helyszínei változatosak: legutóbb Prága, azelőtt pedig a festői Bled nyújtott élményt, amellett, hogy a nemzetközi regatta nyolcas mezőnyében is szerettek volna próbát tenni.

A végzős gimnazista sportoló évének napjai most is edzések és a tanulás, az érettségire készülés forgatagában telnek. Minden délután több órát tölt a Petőfi-sziget evezősházában vagy épp a vízen, extrém esetben ez akár négy óra edzést is jelenthet. Télen és ősszel más ütemben folyik a munka, az erőnlét megtartásán van a hangsúly. Amíg nincs befagyva, addig még vízre lehet szállni, ezt sokáig kihasználták a versenyzők, ha enyhe volt a téli időszak.

Miki a jövőről szólva Pécsett látja a továbbtanulás lehetőségét, de bármilyen életformaváltással is jár az egyetem, számára elképzelhetetlen, hogy az evezést abbahagyná. Az viszont nagyon is elképzelhető, hogy sportszeretete visszahúzza Bajára, az evezős közösségbe, ahonnan indult, s ahonnan minden bizonnyal hiányozna is.

Miklós Marcell Nimród 11. A osztályos diák a Bajai III. Béla Gimnáziumban. 17 éves, és már túl van néhány komoly megmérettetésen. Nemrégiben volt tapstól hangos a nézőtér: a Bajai Fiatalok Színháza Ottmár Attila rendezésében műsorra tűzte Presser–Sztevanovity–Horváth: A padlás című zenés darabját, ahol a fiatal amatőr színész a Herceg szerepét alakította, tavaly pedig a Nemzeti Színházból közvetített Nemzeti VERSenyen arany minősítést ért el Weöres Sándor A másnapos című versének előadásával. Az előadók produkcióit neves zsűritagok értékelték, a műsort élőben lehetett követni az interneten, és megérte indulni, ugyanis a siker nem maradt el.

Akár a színpadon életre kelt Herceg megformálása, akár a nem éppen iskolai törzsanyagban található versválasztás és előadás, de egész beszélgetésünk is azt sugallja, hogy a még iskolapadot koptató diák közben egy másik „iskolát” is jár: olykor a felnőttek zuhanó és elesett világában keres, máskor meg meséket hitet el, egyszerre versenyez magával és környezetével, megmérettetni és nehéznek találtatni – ilyesféle gondolatok fogalmazódnak bennem Marcit hallgatva, amint jelenlegi életéről, terveiről, az eddigi állomásokról beszélt.

„Bátorság, a megnyilatkozás bátorsága”– ezt mondja, ha magáról, arról a bizonyos hozzáadott belső értékről kérdezem. „Emberek elé kiállni hanggal, szóval, arccal – ez nem feltétlenül és könnyen megy általában az embernek. Ebben látom magamat másnak vagy többnek, engem ebben soha nem gátolt semmi. Másfelől pedig alávetni magam az előadói munkának, akár versről, akár prózai műről vagy szerepről van szó, ez mindig a legmagasabb értéket jelentette és jelenti számomra. Az előadói tevékenység mellett – bár korábban csellóztam is – a dobolás maradt még igazi élvezet.” Marci korábban Erdélyben élt, zenei líceumban tanult. Harmadikos volt, amikor Magyarországra, Bajára költözött, az ÉZI-ben járt hatodikig, majd onnan került a Bajai III. Béla Gimnáziumba.

A családi vonatkozásokat hallva mondhatni: nem esett messze az alma a fájától. Édesapja is kacérkodott a színészi pálya lehetőségével, később ezt elengedve rockzenész lett, az előadói tehetséget Marci általa hordozza leginkább. A Gitárestek, amelyeken együtt szerepelhetnek, egy leendő előadóművésznek nagy helyzeti előnyt és inspirációt jelentenek. A Liszt Ferenc Zeneiskolában tanultakkal és általában a zene közelségével még bátrabbá lesz a fiatal művész, akit ritmusérzéke, jó hallása, memóriája újabb kihívásokra sarkall.

Az első emlékezetes színpadi élménye még egy ötéves korában történt szavalóversenyhez kötődik, akkor az őt hallgató kolozsvári színésznő beszélt róla elragadtatással, ez azután a családi legendárium része lett inkább. Különösen annak ismeretében, hogy később Marci kisdiák korában folyamatosan vett részt szavalóversenyeken, de az áhított első hely mintha – ilyen-olyan körülmények miatt – legtöbbször elmaradt volna. Minden verseny után újra építette a hitét, de a várt siker sokáig nem érkezett meg. Ezért is volt roppant emlékezetes a gimnáziumban megszerzett első helyezés. 14 évesen úgy érezte, nemcsak az évek csalódottsága került helyre, hanem az érzés is, erő és akarat, a minőség, amelyet ebbe az iskolai versenybe akkor beletett. Azóta még intenzívebbé és tudatosabbá vált ez a munka. Megsokasodtak a szereplések, a Bajai Fiatalok Színházának előadáspróbái, a szavalóversenyekre való készülés, emellett énekórára jár, beszédhangját logopédus irányításával formálja. Ebben a zsúfolt, sok délutáni és esti elfoglaltságban joggal vetődik fel a kérdés, hogyan egyeztethető össze mindez az iskolai munkával, amelynek végén az érettségi vizsga áll.

„Sok minden érdekel, de az erőfeszítés, amit szellemi munkával tehetnék – bevallom, nem az első helyen áll, sosem szerettem tanulni abban a formában, ahogyan egy átlagos gimnáziumi diák élete folyik. Sajnos az online oktatás végképp két vállra fektetett, mondhatnám »kiütéssel győzött.« A belátás képessége, hogy innen kell visszakormányoznom magamat, hogy nem fordulhatok vissza vagy másfelé ebből az iskolából – szóval ezt a rossz tapasztalatot is többletként fogtam vagy fogom fel, amely az életembe beépül, elraktározódik, és majd előhívhatom, ha kell. Rosszulesett, hogy nem mehettem a kedvenc együttesem koncertjére, amelyre már oly régóta megvolt a jegy és a tervezgetés, hogy a nyárból áldozni kellett a tanulásra is. Talán egy művészeti gimnáziumban ez az életforma nem bosszulja meg magát ennyire, mint egy erős gimnáziumban, de ezt sosem tudom meg, mert nem azt az utat választottam.”

Marci első nagy kudarcát egészen kisdiákként – lehetett 7-8 éves – még Kolozsváron élte meg, amikor a Valahol Európában című zenés darabra kerestek gyerekszereplőket, s az utolsó körben kiesett. Erre jól emlékszik, sok könnyel tette túl magát rajta, azóta viszont nem érezte kudarcnak az el nem ért lehetőségeket. Játékként próbálta felfogni a versklip készítését is (belépő volt Nemzeti VERSenyre, elismeréssel szólt a zsűri a produkcióról), élvezetes volt a versenyen való megmérettetés.

Nagyon fontosnak tart minden kritikai észrevételt, nemcsak, mert jobb teljesítményre ösztönzi, hanem mert megláttat olyasmit, amit nem is érzékelt korábban. Ennek a felismerésével beleállni újabb és újabb helyzetekbe, tovább gondolkodni és formálódni belőlük, ez újabb és újabb szintre lépést jelent. Számára a Nemzeti VERSeny zsűrijének véleménye ilyenformán abszolút meghatározó volt.

Példaképe nincs, de sok példából építkezik. Marci szeretettel beszél róluk, szünet nélkül sorolja a neveket, akiket jól végiggondolt már, s akik folyamatosan jelen vannak az életében: Ottmár Attila, akit közel tíz éve ismer, s aki sok emlékezetes produkció rendezője, Amer Lemja magánének-tanár, akit heti rendszerességgel látogat, Dudás Júlia logopédus, aki beszédhang képzésében segíti, a színpadi megjelenéshez pedig elengedhetetlen Láng Barbara és Agócs Nóra színpadi koreográfusok útmutatása.

Jövőjéről, továbbtanulásról faggatva egyértelműen a színészet világát jelöli meg, mint egyetlen utat, amelyet most elképzelni tud. Persze ehhez érettségizni kell, az iskolai életét hatékonyan összeegyeztetni a mostani világával. Angolul tanulni, tájékozódni a világ dolgaiban morális biztonsággal – ez a másik, ámde folyamatos tanulás. Tanárai belátók, figyelembe veszik elfoglaltságait, ezt hálásan említi.

Jelenleg is nagy a hajtás. Kiskunhalasra készül a hétvégi XVI. Hatvani Zoltán megyei középiskolás szavalóversenyre (már rögzített beszélgetésünk utáni hír: a gimnáziumi kategóriában a III. helyen végzett), közben zajlanak egy új színpadi bemutató, A kis herceg próbái a Bajai Fiatalok Színháza produkciójában, ahol a Pilóta szerepét osztották rá, s az is napi megfelelés, hogy magánóráit és iskolai feladatait kiegyensúlyozottan teljesítse.

Határozottság, erős egyéniség, maximális nyitottság, érzékenység és megfelelni vágyás a művészi munkában, önmaga keresése a mindennapokban – mindez együtt van a fiatal bélás diák gondolataiban, hogy idővel a „világot jelentő deszkákra” lépjen. Kétségtelen, hogy ez a világ rengeteget ad annak, aki színpadra lép, és legalább annyit annak, aki befogadja. Legyen benne része, s legyen benne részünk nekünk is!