Emlékkép Gergely Józsefné Békei Irén hagyatékából
Közzéteszi: Marosvásárhelyiné Gergely Anna
Egyszer volt… Élt Baján egy nagyszerű család a Szent László utca elején az 1920-as évektől kezdve. Udvardi Lázár, az édesapa a Polgári Fiúiskola igazgatója volt, felesége és gyermekeinek édesanyja Kovács Emma asszony. Mindhárom gyermekük a bajai Zárdaiskola tanulója volt, mert a szülők kiváló nevelést szerettek volna biztosítani nekik.
A XIX. század utolsó harmadában Haynald Lajos kalocsai érsek jóvoltából és a bajai Latinovits Aurélia adományaiból létrehozott iskolát a kalocsai iskolanővérek működtették a XVI. században élt Fourier Szent Péter elvei alapján: „Senkinek sem ártani, mindenkinek használni”. A kezdetben csak elemi iskola az évek során sokat fejlődött, polgári iskolával, líceummal, majd nőtanítóképzővel is bővült. A nővérek a tanítás mellett a több épülettel, valamint nagy kerttel rendelkező területen gazdálkodtak, ezzel is családias hangulatot teremtettek az ott élőknek és tanulóknak.
Az iskola udvarán nagy gesztenyefák álltak és egy kápolna, amelyet két oldalról egy-egy koronád vett körül, ahová szívesen jártak – tanítványaikkal együtt – sétálgatni, elmélyülni, elcsendesedni. A központi épület nagy barna kapuja még ma is megvan, rajta a kis kémlelőnyílás, amelyen az egyébként zárt életet élő apácák kikukkantottak a látogató kilétét megtudakolva:
„Így hát meglett a kis harang – megszülettem én, a csengő –, amely a kapu felett jelzett, ha valaki bebocsáttatást kért a zárda területére, és megszólalt akkor is, amikor a növendékek a ballagáson búcsút vettek alma materüktől, és most itt jelzi, ha fontos esemény következik. Hogyan kerültem én ide? – a körlépcső kis aulájának egyik oszlopára … Bizony kalandos utat jártam be, amely a történelmi változásokkal és a már említett Udvardi – családdal függ össze.”
A Miasszonyunk Leánynevelő Intézet, vagy, ahogy a köznyelvben nevezték, a „Zárdaiskola” az 1930-as évektől már több mint 600 diákot nevelt „szellemtől áthatott és szeretettől vezérelt pedagógiai elvek” alapján, mint ahogy ezt később Udvardi Erzsébet megfogalmazta. A legnagyobb testvér, Lujza a lelki és érzelmi gazdagságot megtapasztalva a rendbe készült, István pedig kisdiákként járt az apácákhoz, Erzsébet édesanyja példáját követve tanítónőnek készült. A fiútestvér az elemi után átkerült Baja nagynevű, a ciszterek által működtetett iskolájába, hiszen a zárdaiskola a „nőnevelés” feladatát volt hivatva teljesíteni. Ahogy akkor megfogalmazták: csakis művelt anyák tudnak művelt ifjakat nevelni.
A II. világháború nagy eseményei szerencsére Baját elkerülték, nem úgy az orosz megszállás. A 3. Ukrán Front átvonulása idején, 1944 őszén a zárdát hadikórházzá alakították, ilyen módon az 51 apácanővérből ápolónővér lett. Majd jött a „fordulat” időszaka, amikor 1948-ban államosították az egyházi iskolákat, és ez döntő hatással lett a zárda életére. A nővérek nem vállalták a tőlük elvett és állami iskolává lett intézményben a tanítást, ezért szélnek eresztették őket.
„Ezen a ponton ismét találkozik a család és az én sorsom: Udvardi Lujza már nem érte meg a felszentelést, de neveltetése révén szép polgári családot tudott teremteni a későbbiekben, Istvánból gordonkaművész lett, a Rádiózenekar csellistája, aki a zenélés mellett írással is foglalkozott, verseit szép kiadású könyvecskék tartalmazzák Erzsébet képeivel illusztrálva. Udvardi Erzsébet Kossuth-díjas festőművész, aki »Baját lélekben nem elhagyva« Badacsonytomajban telepedett le, a nagy tó vonzásában festette »arannyal és ezüsttel« képeit. A Zárda értékei a zűrzavaros években el-eltünedeztek, de voltak, akik igyekeztek menteni, ami menthető volt, így engem is »megmentettek«.
Udvardi Erzsébet Balaton-felvidéki műtermében mindig szeretettel fogadta az oda látogatókat, különösen, ha szülővárosából érkeztek. A kiskapun megszólaló csengőhang nemcsak a várt vendégeket jelezte, hanem emlékeket is idézett a múltból: én voltam a valahai zárda kisharangja! Nagyon romantikus környezetben éltem, egy kicsi kis léckapu felett vártam a megszólalás lehetőségét és mutattam az utat a magas bambusznáddal szegélyezett kanyargón a készülő festményekkel teli hatalmas műterembe.”
A történelem fordulatai ismét összekapcsolták az Udvardi család és iskolánk további életét. A 90-es évek „rendszerváltása” lehetővé tette, hogy a Miasszonyunk Rend visszakapja egykori tulajdonát, a sokat megélt intézményt, és ekkor Erzsébet asszony előállt régi fogadalmával: „Jussak vissza születésem helyére, csendüljön fel haranghangom úgy mint annak idején! – és ezzel az elhatározással visszatérhettem a már ismert falak közé. Azóta amikor a régi, még zárdista diákok összegyűlnek találkozókra, akkor kézen fogva egymást az én harangszómra indulnak meg az alsó folyosón, és a jól ismert búcsúzót éneklik: Ballag már a vén diák … tovább, tovább …”
Udvardi Erzsébet hű maradt fogadalmához, és nemcsak a kisharangot juttatta vissza volt iskolájának, hanem örömmel vállalta az intézmény új szimbólumainak életre hívását is. Az iskolanővérek hitelveit is tartalmazó zászlót zászlóanyaként tartotta, amikor azt a Belvárosi templomban 1996-ban Kerekes Károly O. Cist. nyugalmazott zirci apát felszentelte. Az alsó folyosón kialakított kápolnába tervezve pedig megfestette Szent László királyunkat, akinek a nevét felvette az ismét egyházi kézbe került iskola. A sokat megélt falak között – el nem feledve a régieket – szóljon ismét a kisharang szépen szóló csengőhangja nemcsak a ballagóknak, hanem a boldog mindennapjaikat itt töltő mai fiataloknak is.
