Immár 24. alkalommal adták át a Kunszt József-díjat, amellyel a kalocsa-kecskeméti főegyházmegye oktatási intézményeiben kiváló munkát végző pedagógusokat jutalmazzák. Az idei évi díjazottak között volt KERESZTES JÓZSEF, a mélykúti Szent Tamás Katolikus Általános Iskola igazgatója (korábban a bajai III. Béla Gimnázium és az MNÁMK tanára, a Szent László ÁMK igazgatója) is. A kiváló pedagógus kitüntetését 2023. május 15-én, a kalocsai Astriceum Érseki Múzeumban vette át dr. Bábel Balázs kalocsai érsektől. Elismeréséhez sok szeretettel gratulálunk!
Egy jóval korábbi – de minden bizonnyal nyári – Honpolgár-számban írtam a már a különböző népek különféle módon készülő lecsóiról, amelyeket természetesen hazánkat leszámítva, sehol nem hívnak így. Itt a nyár a nyakunkon, a jó időre sem panaszkodhatunk most már, talán egyre kevésbé kívánjuk ismét a nehéz, tartalmas ételeket. Így aztán ebben a számban egy zöldséges, ám mégis izgalmas étel receptjét és az ahhoz kapcsolódó kiegészítő információkat, érdekességeket mutatom be.
E havi ételünk pontosan olyan, mint az ország, ahonnan származik: pontos receptjét évszázadok alatt formálták a világ szinte minden országából odaérkező népek, illetve azok történelme, kultúrája, szokásai és fűszerei. Az ország pedig Olaszország, annak is legdélebbi része: Szicília, ahol az ég fakóan kék ugyan, a forróság mégis szinte elviselhetetlen. Az ország gasztronómiája méltán híres, elég, ha csak a tenger gyümölcseivel készülő tésztaételek ezernyi variációjára vagy éppen az egyedi édességeikre gondolunk. Az itteni konyhát kétezer éven keresztül formálták mai arcára az itt megtelepedő népek: normannok, rómaiak, görögök, spanyolok, arabok és végül, de nem kis mértékben a zsidók is.
A caponata egy édes-savanyú padlizsánragu, melynek receptje minden délolasz, szicíliai háztartásban egyedi. Története egyesek szerint a szigetről 1492-ben eltávolított zsidó közösséghez köthető, a sziget egyik legrégebbi, tradicionális, történelmi étele. Eredetének, kialakulásának történet számos változatban ismert. A katalán, zsidó, olasz, baszk gyökerek között egészen egyszerűen képtelenség igazságot tenni, de azt hiszem, ez nem is a mi feladatunk. A sok szál közt egy valami biztosnak tűnik (legalábbis több beszámoló is megemlíti): az ételt a tengerészek feleségei készítették férjüknek, akik hosszú és fáradságos munkával, idejük nagy részét a tengeren töltve keresték a mindennapi betevőt. Ezért aztán olyan ételre volt szükségük, amely hűtés hiányában is sokáig eltartható. A caponata pedig minél többet áll, annál ízesebb lesz, a benne levő savanyú ízért pedig valamikor az ecet volt a felelős, amely segített tartósítani az ételt.
Az étel történeténél csak jelene sokszínűbb: ahány tartomány, annyi recept. Vannak vidékek, ahol polippal készítik, máshol kardhalat, homárt használnak hozzá, de találunk szép számmal tonhalas, szardellás változatot is. Az e számban bemutatott változat egy alaprecept, nélkülöz mindenféle halat és tenger gyümölcseit, mégis jóízű, laktató, élményt adó.
Ha pedig a változatosságnál tartunk: az elkészítési módokban sincs konszenzus. Vannak, akik külön készítik el az összes hozzávalót, majd a végén egyesítik étellé; vannak, akik egyetlen fazékban főzik készre az ételt. Ezek után nem véletlen az sem, hogy fogyasztásának módjára is eltérő javaslatok vannak. A két tábor egyike a caponatát előző nap készíti el, hogy másnapra az étel ízei tökéletesen összeérjenek. Másnap melegítést sem igényel, mindenféle hőkezelés nélkül nyugodtan fogyasztható. Ez is az étel zsidó vonalát erősíti, hiszen ez a finomság ideális szombati étel lehetett. A másik tábor „azon melegében” fogyasztja, az étel hozzávalói, fűszerei egy kis rizzsel körítve is nagy élményt adnak.
Készítsük, fogyasszuk hát a caponatát, Szicília történelmi ételét bárhogyan, nem fogunk csalódni. Az íze másnapra valóban sokkal mélyebb, intenzívebb lesz, melegítsük fel újra másnap ebédre, vagy csak halmozzuk egy szelet pirítósra reggelire, az élmény garantált! Egy dologra azonban ügyeljünk: a hazánkban kapható padlizsánok héja nem igazán fogyasztható jóízűen. A fényképeken, amelyeket a neten talál az ember, kétségtelenül szebben mutat az étel, ha a padlizsán nincs meghámozva, de ennek mi ne dőljünk be, mert tálaláskor kellemetlen meglepetésben lehet részünk. Szóval készítsük elő bátran ezt a finom zöldséget, vegyük kézbe a zöldséghámozót, és hámozzuk meg azt a padlizsánt. Végül jöjjön a caponata receptje, ahogy ezt a történelmi ételt mintegy 2000 km-re szülőhazájától elkészítettem.
Caponata (szicíliai padlizsánragu) 4 főre
Hámozzunk meg 2 nagyobb darab padlizsánt, a magokkal együtt, úgy, ahogy van, vágjuk falatnyi kockákra. Egy nagyobb serpenyőben, esetleg wokban pirítsuk meg a kockákat olívaolajon alaposan, aranybarnára. Lehetőség szerint a serpenyő alja legyen csak tele, ne halmozzuk egymásra a kockákat, inkább pirítsuk több részletben. A kockákat kivesszük és félretesszük. A maradék zsiradékon kis só hozzáadásával puhára párolunk egy nagyobb fej karikára vágott vöröshagymát és félujjnyi vastagra szeletelt zellerszárat, utóbbiból 2-3 szárat használunk. Borsozzuk meg a puha zöldségeket alaposan, adjuk hozzá a padlizsánkockákat, egy doboz konzerv darabolt paradicsomot, néhány szem félbevágott koktélparadicsomot, 3 evőkanál mazsolát, 20-25 szem durvára vágott zöld olívabogyót, 4 evőkanál kapribogyót, 1 kiskanál cukrot és kb. fél dl gyümölcsecetet. Utóbbi helyettesíthető citrommal vagy végső esetben mesterséges ecettel, de mindenképpen kevés vízzel ezeket érdemes hígítani, hiszen a gyümölcsecetek savtartalma kevesebb mint a fele egy mesterségesen előállított ecetnek.
Keverjük össze a ragut, és 20-30 percet nagyon alacsony lángon – mint a húslevest- főzzük. Ízesítsük ízlés szerint a legvégén még sóval, borssal. Az olívabogyó, kapribogyó sótartalma meglehetősen magas, így az is elképzelhető, hogy sózásra már egyáltalán nem lesz szükség. Tálaljuk főtt rizzsel melegen, a tetejét megszórva frissen vágott, friss bazsalikommal és pirított fenyőmaggal vagy másnap reggelire egy szelet pirítóson. Jó étvágyat!
Kétségtelenül a tavalyi év könyvtermésének egyik legizgalmasabb regénykísérlete (legalábbis, ha a megyénk határain belül időzünk) Pálinkás Szilvia kiskőrösi televíziós szakember első kötete, a Genomba zárt örökség. Bár a felületes szemlélőt könnyen megtévesztheti a cím és a borító, amely alapján akár genetikatankönyvre vagy gyógynövény-határozóra is következtethetnénk, nincs szó erről: a történet az író családjából merített titokfeldolgozás.
Szerzője pedig le sem tagadhatná, hogy otthonosan mozog a média világában, hiszen a megjelenés után profi kampányt indított a reklámozás érdekében, beharangozó kisvideókkal azon városokban, ahol a könyvet bemutatták – így Baján is. Városunkhoz Pálinkás Szilvia azért kötődik különösen, mert középiskolai tanulmányait a Bányai Júlia Szakképző Iskolában végezte. Manapság, amikor az írók különösen nehezen jutnak kiadási, illetve megmutatkozási lehetőséghez, csak dicsérni lehet, ha valaki önerőből ilyen sokat tesz saját könyve reklámozásáért, hiszen érthető: mindenki azért ír, hogy mások, lehetőleg minél többen olvassák, megtalálni a célközönséget azonban egyáltalán nem egyszerű, sőt, csak egyre nehezebb lesz.
Bevallom, amikor először hallottam a könyvről és az alapjául szolgáló történetről, azonnal beugrott Jessica Gregson Angyalcsinálók című könyve (néhány éve olvastam): a skót író a tiszazugi méregkeverő asszonyok igaz történetét dolgozta fel, és abból a szempontból valóban rokonítható Pálinkás Szilvia regényével, hogy itt is előjön az a sztereotípia, hogy ha egy asszony ért a gyógynövényekhez, akkor előbb-utóbb valamilyen bűncselekménybe is belekeveredik, néha önhibáján kívül is. Mert a költői nevű Bor Terézia (aki egyébként valóságos személy, az író ükanyja volt) élettörténete már-már előrevetítette a közelgő tragédia árnyát. Pálinkás Szilvia beszámolóiból és nyilatkozataiból kiderült, a titokzatos ükanya legendája ugyan mindig is benne volt a családi köztudatban, a pontos történetet azonban senki sem ismerte, és annyira nem is igyekezett megtudni senki, egészen addig, amíg az író el nem határozta, hogy utánajár ennek a titoknak.
A családfakutatás és a traumafeldolgozás fonódik tehát össze ebben a könyvben, amely egyként igyekszik izgalmas kalandregényt, illetve morális útmutatást is nyújtó kordokumentumot nyújtani olvasói számára. Könnyen és meglehetősen gyorsan olvasható, nem is pusztán terjedelme miatt, de kétségtelen: a történetvezetés képes megragadni és sodorni az olvasót még akkor is, ha magam a nyelvezetben könnyedén tetten tudom érni a zsurnalizmus erős jelenlétét (ami egy médiaszakember-szerző esetében nyilván nem ördögtől való, a reménybeli következő könyvek tekintetében azonban talán nem ártana csiszolni ezen a stíluson). Tény azonban, hogy sokan (köztük magam is) kedvelik az olyan jellegű történeteket, amelyek egyrészt egy családi drámából kivetített társadalmi problémára világítanak rá, ugyanakkor megrajzolják egy település sajátos, de már letűnt arculatát a maga embereivel, helyszíneivel, hangulatával, és kellő mértékű izgalmat, fordulatot is kínálnak.
Bor Terézia története épp ilyen, bár alapjában véve már-már szokványosan meseszerűnek nevezhető. Adva van a környék gazdag családjának egyetlen, szépséges és dédelgetett lánya, akinek szülei jó előre kijelölik az útját, ő azonban minden tervet felrúg, amikor beleszeret a társadalmilag mélyen alatta lévő lovászlegénybe. A szerelem persze az akadályokat és a szülői ellenkezést nem képes legyűrni, Terézia azonban kész maga mögött hagyni a jólétet, vállalva a családjából való kitaszítást is, hogy együtt a daliás Musza István felesége lehessen. Mielőtt a szegénység felőrölné őket, a jó eszű Terézia férje nagyanyjától (az egyetlen családtagtól, aki nem nézi rossz szemmel a kapcsolatukat) kitanulja a gyógynövényekben rejtőző tudományokat, és a környék elismert javasasszonya lesz. Ez ugyan némi társadalmi megbecsülést és anyagi fellendülést is hoz neki, az egyre szaporodó családdal azonban az igények is növekednek. Különösen megrázó része a történetnek, hogy a család legnagyobb gyermekét már hétévesen kénytelenek cselédnek adni, mert szükség van a keresetére, és ebben a helyzetben élesen elválik egymástól a két szülő neveltetése és szociális környezete: míg Terézia mélyen felháborodik azon, hogy gyermekét munkaadója bántalmazza, addig az apa a fiát hibáztatja ezért, feltételezve, hogy a gyerek nem tanúsított megfelelő engedelmességet, és okkal vívta ki gazdája haragját. Mindez persze összefügg a gazda gyanakvásával, hiszen csalfa felesége és egyik alkalmazottja olyan helyzetbe sodorja bele Bor Teréziát, amely ellen erkölcsi érzéke tiltakozik bár, mégsem tud nemet mondani. Sejthetjük: a bukás, a bűnhődés annak ellenére is bekövetkezik, hogy a javasasszony végig tisztában van tette súlyával, és kényszerből cselekszik, az életét nyomorító több szintű kiszolgáltatottság azonban végül áldozatává teszi az egyébként jobb sorsra minden bizonnyal érdemes Teréziát.
Mindent egybevetve szomorú Pálinkás Szilvia szomorú történetet vetett papírra, és ilyenként azt is meg tudjuk érteni, hogy családjának bizonyos tagjai nem is örültek annak, hogy az addig legendaként kezelt foszlányok a szerző kutatómunkája nyomán egyszer csak tényként, ráadásul könyv formájában öltöttek testet. A feldolgozást azonban bizonyára segíti ez a fajta megjelenítés, az olvasók pedig szurkolhatnak annak, hogy az esetlegesen még hiányzó részletek a folytatásban napvilágra kerüljenek. (Pálinkás Szilvia: Genomba zárt örökség. Vajon te mindent tudsz családodról? Olvasni Menő Kiadó, 2022. 260 oldal, ára: 4299 Ft)
Az Országos Kompetenciamérés adatainak másodelemzése a társadalmi háttértényezők és a szülői bevonódás ismeretében
Dr. Koltói Lilla
A Károli Gáspár Református Egyetem Pszichológia Intézetében működik a Kompetenciamérés Kutatócsoport Dr. Takács Szabolcs vezetésével. A kutatócsoport különböző háttértényezők tükrében elemzi a diákok matematika és szövegértés teljesítményét. Az egyik fő téma a szociokulturális tényezők és a teljesítmény kapcsolata, illetve a szülők szerepe az iskolai sikerességben. Alábbiakban ezt a témát járjuk körül.
Az iskolai eredményesség meghatározó tényezői
Amikor arról gondolkodunk, mi kell ahhoz, hogy a gyerekek sikeresek legyenek az iskolában (ez alatt most azt értjük, hogy a képességeikhez mérten jól teljesítenek), több oldalról is számba kell vennünk a meghatározó tényezőket. A témával foglalkozó kutatások egyetértenek abban, hogy az iskolai eredményességhez a tanuló – család – iskola jellemzőit és kölcsönhatását kell figyelembe vennünk. A tanuló vonatkozásában mindenkinek elsőként az jut eszébe, hogy az számít, ennyire okos a gyerek, vagyis az intellektuális képessége nem hagyhatók figyelmen kívül. Emellett azonban számos más képességére is szükség van, hogy jól teljesítsen az iskolában, pl.: társas és kommunikációs képességek, jó frusztrációtűrés, megfelelő érzelemszabályozás. A motiváció szintén lényeges faktora a teljesítménynek, hiszen szorgalom, kitartás és érdeklődés nélkül nehezebb boldogulni a diáknak, és az is fontos, hogy belássa a tanulás fontosságát, vagyis el kell tudnia köteleződnie a tanulás mellett.
A cikk további része csak online előfizetőink számára hozzáférhető!
Portré Bajkó Bence nagybaracskai népi selyemfestőről
Lex Orsolya
Bajkó Bence ugyan még csak 21 esztendős, de már jócskán 50 felett van azon népviseleti darabok száma, melyeket maga készített, és amelyeket szívesen viselnek a környék, sőt bátran mondhatjuk, az ország néptáncosai, ha sárközi, bácskai táncokkal lépnek színpadra. A nevezetes sárközi falvak mindegyikébe készített már népviseletet, s falujának táncosai is gyakorta öltik magukra az általa varrt, díszített, restaurált hagyományos öltözeti darabokat.
Bence tősgyökeres nagybaracskai, felmenői – legalább négy generációra visszatekintve – is ott éltek. Kisgyermek kora óta kötődik a hagyományos népi kultúrához, néptánchoz, viseletekhez. Családi örökséget visz tovább, hiszen zenészek, táncosok egyaránt vannak, voltak a famíliában. Bence jelenleg is tagja a szülőfalujában működő nagybaracskai, a pécsi illetőségű Mecsek, valamint a hercegszántói Veseli Santovčani néptáncegyüttesnek.
A pénzügy-számviteli tanulmányok és munka mellett indította el a tavaly népi selyemfestői saját vállalkozását. E mesterség napjainkra tulajdonképpen a „kivetkőzéssel” (a népviselet letételével) együtt akár feledésbe merülhetett volna.
A mázolt, festett selyem anyag és az ebből készült öltözetek olyan különleges képviselői a magyar kultúrának, a népi szépérzéknek, hogy nem csoda, ha a fiatalabb generációkat is megbabonázza. Olyan alapanyag ez, mely az egyik legszebb, legnemesebb, legdrágább mind a mai napig. Bence olyan szaktudással, hozzáértéssel, lelkesedéssel mesél a munkája alapanyagát képező selyemről, történetről, technológiákról, hogy tátott szájjal hallgatja az is, aki egyébként valamelyest ismerője a témának. A vele való beszélgetés során többször is kiemelte, hogy nem csupán a magyar kultúra szerelmese, hanem alapvetően bármely nép folklórjában szívesen, lelkesen elmerül. S a különböző népeket, nemzetiségek kultúrájának közös vonásait, a kultúrák egymásra hatását, a kultúrjavak vándorlását is csodálattal szemléli.
De hogyan is lesz valakiből kelmefestő? Bence esetében a indulás első momentuma az volt, hogy nem talált olyan eredeti, régi viseletet a húgára, amilyet igazán szeretett volna. Az oka ennek sokféle. Azon viseletdarabok, melyek mesterségének fő profilját képezik, nagy értéket képviselnek napjainkban is, s ez nem volt másképpen abban az időszakban sem, amikor e ruhadarabok a mindennapok részei, a paraszti háztartások féltve őrzött, generációról generációra öröklött darabjai voltak. A ruhák, melyeket nagyszülőktől, dédszülőktől örökségül megkapnak vagy hagyatékból megvásárolhatnak a hozzáértők, táncosok, viseletgyűjtők, bizony rossz állapotban vannak akkor is, ha gondosan tárolták őket. A textília ugyanis állandó gondozást igényel: szellőztetést, páramentes környezetet, speciális tárolási feltételeket. (Aki járt már múzeumi textilraktárban, jól tudja mindezt.)
Mindemellett a régi viseleti darabok jóval kisebbek is, hiszen nagyszüleink, dédszüleink, ükszüleink más történelmi, társadalmi, gazdasági környezetben nőttek fel, általában alacsonyabbak voltak. Így azután, ha egy táncos leány ma igazán rá illő viseletet szeretne, ritka, ha a régiek között megtalálja a kellő hosszúságút. Ennek persze az is oka – meséli Bence –, hogy a parasztság által viselt öltözetek is folyamatosan változtak. Ugyanúgy elérték a divathullámok, ahogyan napjaink társadalmát. A 20. század elején a szoknyák ugyanis még hosszúak voltak, amit a korabeli fényképek is bizonyítanak. Később azonban elkezdtek rövidülni, s e folyamat az 1950-es évekre olyan szoknyahosszt eredményezett, mely napjainkban már csupán kislányviseletnek lenne alkalmas. A népviseletet színpadon, ünnepi alkalmakkor felöltők között az újabb időkben megint elkezdődött a hosszabb szoknyák divatja, mivel a kutatásoknak, forrásoknak köszönhetően rendelkezésre áll olyan fotóanyag, mely bizonyítja, hogy az eredeti öltözetegyüttesekben a szoknyák bizony a térd vonala alá értek. Ebben persze nincs is semmi különös, hiszen a magyar parasztember vallásos, szemérmes volt, amit az igazán régi képeken látható viseletegyüttesek is rendre igazolnak.
Mivel e ruhák többnyire száz vagy még több esztendős darabjai öltözködéskultúránknak, használatban, tárolásban, majd a kivetkőzés után az állásban elkoszolódtak, szétfoszlottak, tisztítani lehetetlenség volt őket. Régen az alsó ruházatot mosták, a felsőt sosem. Ezért volt minden felül viselt öltözeti darabnak megfelelő aláöltözete. Szerencsére Baján van olyan tisztító, ahol nagyon értenek a viselethez, így van olyan táncos, gyűjtő is, aki Budapestről is képes ide jönni, hogy rendbetegyék a régi, nagy értékű ruháit. A régről megmaradt ruha tehát gyakorta foszlott, piszkos, kicsi a mérete, az ára viszont mindezek ellenére is nagyon magas, mivel manapság már nagyon ritka. Több százezer, de akár félmillió forintot is ér egy ilyen régi öltözet.
A kelmefestés gyakorlatba való átültetését hosszas kutatómunka előzte meg – meséli Bence – a mesterségben való elindulásának rögös útját. Kutatta a festékanyagokat, az alapanyagokat, a régi, még fellelhető mintákat fotókon, ruhadarabokon. A kutatómunka közben elengedhetetlen, hogy az ember elbeszélgessen azokkal, akikkel találkozik. S az ifjú mester megkerülhetetlennek is tartja ezt, igyekszik felkeresni azon idős embereket, akik még tudhatnak adalékokkal szolgálni a viseleteket illetően. A folyamat a régi minták, motívumok fotózásával, digitalizálásával, kidolgozásával kezdődött. Az elsődleges szempont az volt Bence számára, hogy a szitanyomás technológiáját megtartsa, hiszen ez a maszatos selyem egyik lényegi vonása, ezzel érhető el az a hatás, amilyennek lennie kell.
A legnehezebb az volt – meséli –, hogy az idők során tulajdonképpen minden alapanyag megváltozott. Azaz nem elérhetők már azok az anyagok, amelyek száz esztendeje egy kelmefestő rendelkezésére álltak. Így először el kellett fogadnia az a tényt, hogy 100 év távlatából teljesen ugyanúgy már lehetetlen dolgozni. Sőt, az akkori festékekhez hasonlókat sem lehet már beszerezni, hiszen a kemikáliáknak manapság elképesztő mennyiségű irányelvnek kell megfelelnie. Első próbálkozásai képileg ugyan nagyon hasonlítottak a régiekre, de a festék például felült az anyag tetejére. Olyan hatása lett, mintha temperával festettünk volna. „Nem is beszéltem róla senkinek. Amíg azt a minőséget el nem értem, amit elképzeltem, addig nem is szóltam a munkáról, kutatásról, amit végzek.” Végül Németországban bukkant megfelelő festékre. Csakhogy az új kelmék is egészen másfélék. A cél az volt, hogy az újfajta festékkel az újfajta anyagokat tudja szépen festeni. Mivel a legszebb, legdrágább selymek korábban is francia földről érkeztek, így maga is elkezdett Franciaország, Párizs felé kacsingatni.
A francia udvari viseletet a fényűzés, a feltűnni vágyás alakította. Célja az uralkodó gazdagságának és hatalmának hirdetése volt. A pompa mértékéről némiképp fogalmat alkothatunk, ha áttekintünk egy jegyzéket, mely csupán a korabeli öltözetek anyagát sorolja föl: ezüsthímes fehér selyem, virágos arany- és ezüstszövet, fekete selyem és brokát, elefántcsontszínű, rózsás fényű atlasz, aranybarna bársonnyal bélelt, ezüsttel hímzett világosbarna posztó, ezüst paszományos, halványkék atlasz, ezüstcsipkés, fekete selyem, szürkésbarna posztó, halványzöld selyem, sárga selyemdamaszt, rózsaszínû damaszt, arany brokát, sárga selyem, borvörös bársony, lazacpiros selyemdamaszt, fehér atlasszal bélelt karmazsinvörös selyembársony, halványkék ezüstszövet. XIV. Lajos királyi udvarban elvárás volt, hogy mindenki szépen s mindenki különbözőképpen legyen felöltözve. A selyemgyártás sokszínűségében ennek nagyon nagy a szerepe. Törekedtek a különlegességre, szépségre.
Bence végül Párizsban rá is bukkant egy olyan selyemgyárra, ahol nagyon jó minőségű selymeket gyártanak. Ezeknek az anyagoknak az esetében 8-16 ezer forintos méterárról beszélünk. S egy bő szoknyába nem kevés méter kell belőle.
Megvolt a festék, megvolt a selyem. Jöhetett a kísérletezés…Jó sok idő…Figyelni kellett a szálirányt, hogy merre fut majd a festék. A legmunkásabb rész a régi minták levétele volt az eredeti darabokról. A régi elmosódott, kitöredezett minták kiegészítése. A kézi és gépi technika ötvözésének köszönhetően sikerült szép megoldást találni, mely a régi, sablonos technikára alapozva, ám magát a munkamenetet megújítva hozott csodás eredményt. Mivel ennél a technikánál ellennyomatokról beszélünk, még ebben a formájában is időigényes folyamatról van szó, hiszen ahány színárnyalat van egy virágban, annyiszor kell rámenni festékkel az anyagra. Bence innovációinak köszönhetően azonban lényegesen gyorsabban folyik a munka.
Az első saját darab a fiatal kézműves húgát illette, a második pedig az édesanyját. Először egyetlen mintával dolgozott, aztán ahogy egyre többfelé járt, egyre több emberrel ismerkedett meg, több és több mintát sikerült összegyűjtenie. Így mostanra a környék népviseleteit jellemző mázolt minták mind Bence birtokában vannak.
Az ifjú mester és az általa készített sárközi maszatos selyem öltözetek viselve
A műhelyből kikerült első darabokat nagy érdeklődéssel fogadta a közvetlen környezet, mivel ennek az anyagnak a Sárközben és Bácskában is nagy divatja volt. A hír gyorsan terjedt. Jöttek az első vevők. Bence szerette volna munkáját, tudását az újonnan elkészített ruhák által közkinccsé tenni, a kultúra szolgálatába állítani, s e régi mesterséget a mai lehetőségekhez igazítani, vállalkozássá formálni. Tavaly már több mint ötven szoknyára való anyag készült műhelyében. Egy ideje nem is számolja, egy szépen vezetett, kockás füzetben tervezi meg a mintákat, a díszítéseket. A másik nagy segítsége pedig egy naptár, amelyben a határidőket jegyzi, hiszen idén van a Sárközi lakodalom nevű rendezvény, s a tavaszi, nyár eleji néptáncos minősítők miatt is jócskán megszaporodott a munkája.A sok munka ellenére is tartja magát ahhoz: „hogy akár festek, akár viseletet varrok, csak olyan munkát adok ki a kezemből, amelyet magamon vagy családtagjaimon is szívesen látnék. Ez minden mester alapelve lehetne. Olyan munkát végezni, amilyet mi magunk is elfogadnánk.”
Bajkó Bence a viseletkészítés mellett szívesen mesél is ezekről az öltözetekről a szélesebb közönségnek, s olykor-olykor ki is állítja az általa készített új, vagy gyűjtött régi ruhákat. A tavalyi évben a Summerfest c. rendezvényen állította ki viseleteit, így már valóban szélesebb, érdeklődő, értő publikum elé kerültek a munkái. Majd a Pécsváradi leányvásáron jelent meg két általa készített öltözet, melyeket Balogh-Szabó Kata és Kardos Dorina néptáncos mutatott be a rendezvényen. Jelenleg is több bemutatóra készül.
A maszatos selyem fogalma azok számára ismert, akik jártasak népviselet témakörében, de talán számukra sem köztudott, hogyan és miért alakult ki. Az elnevezés mögött három különböző alapanyag bújik meg: a bársonyvirágú selyem, a borotvált selyem és a mázolt selyem, melyek csak látszólag azonosak, jelenlétük azonban három különböző korszakot és árkategóriát jelöl. Az 1800-as évek végén jelent meg a bársonyvirágú, szinte megfizethetetlen árú selyem. A selyem anyagot ezen esetben bársony szállal hímzik, de nincs még olyan gép, mely le tudná volna vágni, azért kiállnak a bársonyszála a selyem síkjából, tehát a minta „szőrös” marad. Később megjelenik a borotvált selyem vastagabb, majd vékonyabb típusa. Mire ez az anyag Párizsból ideért hozzánk, valóban megfizethetetlen volt.
A mázolt selyem a fentieket imitáló, festéssel díszített selyem anyag, mely feltételezhetően szerb közvetítéssel kerül a magyar kultúrjavak közé. Bence persze ennek is utánajárt, s elmesélte, hogy visszaemlékezések alapján tudható, hogy a korai időszakban szerb selyemfestő járta kocsival a déli fekvésű településeket, festékkel és sablonnal érkezett. Az 1920-as években már Baján is létesült selyemfestő műhely. A mázolt virágok ekkor még olajos festékkel készültek. Az a festék nedvesség hatására elmosódott. A 60-as években már két helyen is készülhetett mázolt selyem. Ez már mész alapú festék volt, melynek hátránya volt, hogy egy idő után megtört, levált az anyagról. Bence, az ifjú kelmefestő, ezen hátulütőket igyekezett kiküszöbölni. Az általa festett anyag a hőkezelésnek köszönhetően akár mosható is, persze gépi mosása nem javallott.
Külön fejezetet volna érdemes nyitni a ruhák díszítésének, mivel Bence ezt is kitanulta. Véleménye szerint a szép díszítéshez alapvetően színérzék kell, ami nem feltétlenül tanulható. A lényeg az, hogy az elkészült ruha szín, minta, díszítés tekintetében harmonikus legyen. Nincsenek kőbe vésett szabályok, ahogyan ez archív felvételeken is látszik. A díszítésre egyébiránt érdemes különös figyelmet fordítani, hiszen a Sárközben a ruha díszítése nagyjából a ruha árát érte.A varráson túl tehát a feldíszítés is lényeges eleme a viseletkészítésnek. Fontos, hogy a készítő hogyan és mit díszít, milyen színhez, anyaghoz, milyen dísz passzol korban, színben stb.
A régi mesterségek eltűnőben vannak, pedig igény volna rájuk. Mintha a népviselet-készítés 10-15 éve reneszánszát élné. Most még lehet információkat gyűjteni az idősektől. Jó példa erre Bence munkássága, kitartása, a kultúra és hagyomány iránt érzett szeretete, tisztelete. A tudást, melynek birtokosa, nem szeretné csupán a fejébe bezárva őrizgetni, mivel úgy véli, ezt szélesebb közönséggel is meg kell ismertetni. Ezért Andócsi Adéllal közösen elhatározták, hogy könyvbe foglalják mindazt, amit a nagybaracskai viseletről tudnak, az idősektől megtanultak, illetve amit kutatómunkájuk révén összegyűjtöttek. Hiánypótló kiadvány lesz mindenképpen. E néprajzi jellegű, monografikus munkának sokféle célja lehet. A nagybaracskai viseletről rendelkezésre álló információk összefoglalása mellett Bencéék nem titkolt célja az is, hogy a kiadvány segítségével bárki megszerezhesse azt a tudást, mely elegendő ahhoz, hogy bárki képes legyen arra, hogy tisztességesen magára öltse a nagybaracskai viseletet. És arra is, ha meglát egy ide való öltözetegyüttest, arról leolvashassa mindazon információkat, melyet nagyanyáink, dédanyáink. Azaz nem csupán egyszerű leíró jellegű munkát, hanem viselettörténeti, viseletszemiotikai vonatkozású összeállítás terveznek, amely figyelembe veszi a régió sajátos soknemzetiségű, vallási és társadalmi szempontból is színes mivoltát.
Bence törekszik arra, hogy folyamatosan bővítse viseletraktárát. Szeretné, ha mindenféle alapanyagból, színből, mintából, melyet valaha dokumentáltan viseltek Baracskán, birtokolna legalább egyet-egyet. S hogy a fiatal mester különösen ügyel a részletekre, arra legjobb példa, ahogy a lányok felöltöztetéséről mesél. Ez ugyanis szintén gyakori feladata egy-egy fellépés alkalmával, de szívesen eleget is tesz neki. Szerinte az csak egy dolog, hogy valakinek van egy szép öltözete, de azt úgy kell felvenni, hogy szépen álljon, s úgy viselni, ahogyan egy ilyen drága öltözékhez dukál. A sok alsószoknyás viseletek a termékenységnek és a viselettörténet egy korszakának szimbólumai.
Ahhoz, hogy egy ilyen viselet szépen mutasson, sok együtthatónak kell érvényesülnie. Akkor áll szépen, ha a szoknya elöl lapos, hátul kerek. Ebben segít az úgynevezett farbahajtott alsószoknya, mely megadja az alap kerekséget, s amelyről a jó ropogósra keményített alsószoknya szépen elrugaszkodik. Vannak alapszabályok, melyeket egyszerűen nem szabad figyelmen kívül hagyni. Ilyen a viselet alapformájának betartása, az autentikusság, s hogy milyen alapanyagot milyen alapanyaggal lehet, illetve nem lehet együtt viselni. Mindezek mellett ügyelünk a színek összhangjára, és hogy a felöltött ruha viselője életkorához illeszkedjék. Ha ezeket betartjuk, nem lehet mellényúlni.
A baracskai együttesben több olyan lány is van, akit többször öltöztetett, mint a tulajdon édesanyja.Vasalatlanul nem veszünk fel ruhát. A szoknyáknak elvágólag kell állnia, mintha pengével vágták volna el. Ha nem vagyunk gondosak, az alsószoknya kilóghat. Más esetben, ha túlságosan magasra kötjük, a felsőszoknya alja beesik. Az öltöztetés külön művészet. Nem lehet elkapkodni, idő kell hozzá. A baracskai pompához idő kell, az művészet!
Hogy Bajkó Bence munkája mennyire fontos, értékes és hiánypótló, a leírtak mellett bizonyítja az is, hogy az idei évben egy általa készített zöld színű, sárközi mázolt brokát selyem együttessel (szoknya-kötény) elnyerte a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara Magyar Kézműves Ifjú Remek 2023 díjat a XX. Magyar Kézműves Remek pályázaton. Bence ezt tervezi, hogy újra indul a pályázaton, a jövőre nézve nagy tervei vannak. Arra a kérdésemre, hogy vajon beépíthető volna-e valamilyen módon a kelmefestés e formája mai öltözékünkbe, több opciót is felsorolt. Az ifjú mester úgy véli, hogy ünnepi öltözeteink sorába mindenképpen beilleszthetők lennének az olyan ruhadarabok, melyek az ő általa alkalmazott technológiákra épülnek, hiszen tisztításuk már lehetővé vált. Ugyanakkor nagyon mutatós, különleges elemei lehetnek bármely öltözetegyüttesnek. Vannak ennél merészebb elképzelések is. A nagybaracskai néptáncoslányok például már többször felvázolták Bencének, hogy nekik mázolt bikini az álmuk. Így azután bőven van min gondolkodnia az ifjú mesternek. Munkájához, terveinek megvalósításához jó egészséget, kitartást kívánok!
