2023. június

Pecsenye

Szünder Dezső

Mi itt, Európa közepén ebben a kicsi, ám annál szebb országban ahányan, annyifélék vagyunk. Tizedeljen bennünket bármily vész, „áldjon vagy verjen sors keze”, jó kedvünket, töretlen optimizmusunkat, egy jobb életben való hitünket a rengeteg negatív hatás ellenére sem adjuk fel – és remélem, ez még sokáig így is marad. Persze, kesergünk eleget, olykor talán többet is, mint kellene, de a komor napok után mindig kisüt a reményt adó napsugár, megvilágítva testünket, lelkünket, szellemünket.

A két világégést, az ’56-os forradalmat is túlélt, Trianon szabdalta nemzetünk jelenleg – és bízom benne, még nagyon sokáig – megannyi nemzetiséggel, nációval, népcsoporttal él együtt. Én bízom benne, hogy mindez nem elválaszt, hanem összeköt, megerősít bennünket.

Hazánk gasztronómiája is sokkal színesebb, ízesebb, sokrétűbb, mint azt talán elsőre gondolnánk. Ez nem csupán saját gyökereinknek, szokásainknak köszönhető, hanem annak is, hogy máig jelentős hatást gyakorolnak rá a velünk élő nemzetiségek, kisebbségek is. Hosszú sorokon keresztül lehetne mesélni azon ételekről, melyeket hazánkban változtatásokkal vagy éppen anélkül emeltünk át saját gasztronómiánkba. Ugyanakkor számtalan olyan étel is létezik, melyet – olykor nem kis magyar hatásra – határainkon túl is ismernek és készítenek – és ez így is van rendjén.

Az elmúlt néhány hónapban munkám során a más nemzetekkel és hazai kisebbségekkel szembeni, az átlagosnál eleve is nagyobb toleranciám csak tovább erősödött. Olyan helyen dolgozom, ahol közösen munkát végezve békésen megfér egymás mellett a jelenleg viharvert Ukrajna jó néhány állampolgára, a Fülöp-szigetek mindig vidám népe és végül, de nyilván nem utolsósorban mi, magyarok. Egyelőre még nem cseréltem senkivel receptet, de ami késik, nem múlik; ha megtörténik, arról minden bizonnyal a kedves Olvasó is értesülni fog.

Van egy nép kis országunkban, amelynek tagjai muzsikaszóval kísérik utolsó útjukra eltávozott rokonaikat, ismerőseiket. A zenélésnél is jobban szeretik azonban az evést, ivást, mulatozást. Konyhájukat azonban azok sem ismerik eléggé, akik egyébként avatott gasztronómiai szakértőknek számítanak. Pedig ételeik egyszerűségük ellenére (vagy talán éppen azért) ízesek, színesek – akárcsak a ruhatáruk –, a kifogástalan minőségű hozzávalók és a konyhai műveletek pedig jellegzetes ízvilágot kölcsönöznek azoknak. Az alapanyagok mellett a másik titok is: az ételek túlzott hőkezelése szigorúan tilos, ami egyáltalán nem azt jelenti, hogy nyersen vagy rágósan kerülnének a család asztalára. Őseik hajdanán Indiából vándoroltak el, útjuk során vált szokássá, hogy azóta is szívesen készítenek szabad ég alatt is elkészíthető ételeket. A vándorlás kiinduló helyszínét, az indiai Pandzsáb (öt folyó) térségét pedig a mai napig őrzik nyelvükben: ’pándzs’ = öt. Átmulatni egy egész éjszakát, szinte rosszullétig enni, inni, minden pénzt elkölteni, majd másnap vidáman, mosolyogva mindezt újrakezdeni, nos erre talán csak ők képesek.

No de kik is ők? Régen, amikor még divat volt a nagy lakodalom, a sok résztvevős mulatság, akkor a cigányzenészek csak az est legvégén kaphattak ételt, akkor amikor már mindenki fáradtan hazament. Történt egy alkalommal, hogy az egyik zenész már éjfél után nem sokkal nagyon éhes lett. Az éhség pedig nagy úr. Az éhes zenész elcsent egy nagy darab sült húst az egyik asztalról, majd –hogy senki ne vegye észre – az egészet mohón elkezdte befalni. A nagy igyekezet nem volt túl jó gondolat, mert a sietségtől egy falat megakadt az éhes zenész torkán. Állítólag e történet révé alakult ki a mondás: cigányútra ment a falat, és talán ezután nevezték el a sült sertéstarját cigánypecsenyének. Hogy a történetben mennyi az igazság, persze kérdéses, egy biztos: az alábbiakban a hazai éttermek egyik legnépszerűbb ételének a receptje következik.

Az én cigánypecsenyém

Vásároljunk a hentesnél csont nélküli sertéstarját. Kérjük meg, hogy fél ujjnyi szeletre vágja fel. Otthon ne klopfoljuk ki, hanem pácoljuk be sütés előtt pár órával. Olajba keverjünk bele sót, borsot, csemege fűszerpaprikát és néhány gerezd reszelt fokhagymát. Kenjük be a páccal alaposan a hússzeletek mindkét oldalát, fektessük egy tálba, majd a maradék pácot öntsük rá. Néhány óra múlva vágjunk le fejenként és hússzeletenként egy szelet kolozsvári szalonnát, szintén ne túl vékony szeletet. A szeletet vagdossuk be háromnegyedéig, majd tapadásmentes serpenyőben süssük ki belőle a zsír közel háromnegyedét. A kisült szeleteket vegyük ki a zsírból, a visszamaradt zsiradékon pedig süssük meg a pácolt tarjaszeleteket oldalanként 6-8 perc alatt. A köretnek szánt burgonyákat hámozzuk meg, majd darabonként vágjuk 4-6 hasábra. Tegyük egy sütőlemezre, szórjunk rá sót, borsot, kevés fűszerpaprikát és sütőben 40-45 perc alatt süssük meg. Az utolsó 10 percben kapcsoljuk be a grill funkciót, hogy a krumplik ropogósak legyenek. A sütés során ne felejtsük el 15 percenként átkeverni a krumplikat.

Tegyünk a tányérra fejenként egy hússzeletet, kenjük meg bőven áttört fokhagymával, fektessünk rá egy szelet kisült szalonnát, melynek egyik oldalát alaposan megszórtunk pirospaprikával. A sült krumplit tálaljuk a hús mellé, kínáljunk mellé házi csalamádét vagy csípős almapaprikát. Jó étvágyat!

„Minden felnőtt egyszer gyerek volt, de csak kevesen emlékeznek rá.”

Gondolatok A kis herceg előadása kapcsán

Lex Orsolya

Gyerekek a színpadon, gyerekek a nézőtéren! Ahol ennyi a gyermek, ott bizonyosan mese születik… Mesét nézünk, mesét játszunk! Segítségért fordulok hát a mesék és azok legősibb rétege, a népmese felé.

E műfajt – remélem – mindannyian jól ismerjük. Ám manapság már gyakorta gondoljuk, hogy (csupán) gyermekeknek szóló alkotások ezek, hiszen a boszorkányok, sárkányok, legkisebb királyfik, furfangos szegénylegények világa nem a felnőtteké. Ez egyáltalán nincs így! A mese mindannyiunknak, mindannyiunkról szól, mondandója pontosan annyira tartozik a gyermekekre, mint a felnőttekre. Szőcs Boldizsár székelykevei mesemondó szerint a mese a szegény ember egyeteme. Régen a mesék segítségével tanították meg az erkölcsi normákat, a tudományokat, a mesék segítettek felülkerekedni a nehéz helyzeteken. Rétegzettségüknek köszönhetően mindenki éppen annyit értett meg belőle, amennyi neki szólt. Először a mese külső rétege lesz csupán a miénk: a szereplők, helyszínek, az idő s a konkrét események. Közelebbről nézve átviláglik a mögöttes tartalom: a szimbolikus tanítás, példaadás, megerősítés, társadalmi elvárások, a közösségi értékrend. S ha ennél is beljebb engedjük magunkba a mesét, akkor a segíthet személyiségünk mélyén rejlő konfliktusok feloldásában.

Az egyik legnehezebb dolog olyan történethez nyúlni színpadon, melyet sokan ismernek, akár többféle értelmezésben is láttak már. Vagy legalábbis sokan hiszik, hogy ismerik. Csak annyit mondok, hogy adva van egy apró, szőke fiú s az ő rózsája, no meg egy róka, akit meg kell szelídíteni… S hogy jól csak a szívével lát az ember. Ugye, már meg is van? Hát persze: A kis herceg! S általában van mellé személyes vélemény is: „Ezerszer olvastam!” vagy „Sosem olvasnám el újra!” – mert ilyen megosztó „kis történet” ez. Nem könnyű, de mindenképpen kortalan mondandójú alkotás Antoine de Saint-Exupéry legismertebb regénye. Éppúgy nem könnyű, de kortalan gondolatokkal teli lehet e mű bármely adaptációja is. E sokféleképp láttatható, befogadható, olvasható történet – melynek kapcsán még az sem mondható ki bizonyosan, hogy felnőtteknek vagy gyerekeknek szól-e inkább – színre vitele komoly feladat. A rendező nyilván számol ezzel, s talán nem is meri feladatául kitűzni, hogy minden elvárásnak megfeleljen.

A bajai közönség elé ezúttal Ottmár Attila rendezésében és olvasatában tárult Saint-Exupéry világa, a kis szőke herceg meséje. Gyerekmese? Felnőtt mese? Mesébe bújtatott társadalomkritika? Lehet egyáltalán mese az a történet, amelyben iszákos, öntelt, kapzsi, fanatikus felnőttforma emberek szerepelnek, s amelyben a szeretetreméltó főszereplőt megmarja a kígyó, s az az égbe költözik? A kortalan főszereplő (aki ugyan gyermeknek tűnik, de komolyabban gondolkodik a felnőtteknél) napjaink emberéhez hasonló figurákkal találkozik a különböző bolygókon. Majd azután napjainkat elhagyva újra a semmibe/mindenségbe lép vissza. Valljuk be, furcsa gondolatmenet. Ám Saint-Exupéry úgy vélte: „A gyerekek mindent elfogadnak, ami természetes. A halál természetes, így ezt is elfogadják majd.”

Bruno Bettelheim gyermekpszichológus a mesékben látja a legtöbb, a gyermekkorban felmerülő érzelmi probléma megoldását. A mese bűvölete című könyvében következőket olvashatjuk: „A sok évszázados szájhagyomány a meséket addig finomította, míg egyaránt alkalmassá váltak nyilvánvaló és rejtett jelentések közlésére – egyszerre tudtak szólni az emberi személyiség különféle belső rétegeihez, és éppúgy beférkőztek a pallérozatlan gyermeki észjárásba, mint a felnőtt árnyalt gondolkodásába. Ha az emberi személyiség pszichoanalitikus modelljéből indulunk ki, a mesék fontos mondanivalót hordoznak a tudatos, a tudatelőttes és a tudattalan tartalmak számára, bármilyen szinten működjenek is az adott időben. Minthogy egyetemes emberi problémákat vetnek fel, mégpedig főként olyanokat, melyek a gyermeket foglalkoztatják, a mesék a gyermek bimbózó énjéhez szólnak, bátorítják fejlődésében, és ugyanakkor enyhítenek a tudatelőttes és tudattalan feszültségeken.”

Mesét láttunk, mégsem tipikus mai mese ez. Sok dolog van benne, ami nehéz kérdéseket vethet fel a gyermeki lélekben: története magányról, felelősségről, halálról, gyászról szól. Napjaink tévécsatornái nem ilyen meséket sugároznak. A készen kapott, idegenből érkező meséket egyedül nézik otthonaikban a gyerekek. Nincs szükség a képzelőerőre. Ha valami félelmet kelt, vagy nem világos, nincs ott, aki segítse a megértést, és útba igazítson. Nincs a háttérben a közös kultúra, a biztos hátteret jelentő hagyományos értékrend. Szegényes, sokszor helytelen nyelvhasználatuk fejlődés helyett inkább visszafejlődést eredményez.

Az előadást látva egyértelművé vált számomra, hogy a darab rendezője számolt mindezen kérdésekkel. A jó mese tulajdonképpen ilyen: mindenkihez szól! A mese régente is nagyobb közösséget szólított meg (gondoljunk a társas munkák közben elhangzó mesés történetekre), így adva volt a hallgatóság számára a közösségi együttlét, együtt gondolkodás, a képzelőerő fejlődése, az igazságérzet helyes alakulása, a szimbolikus beszédmód megértése, a közösségi normák átadása, s ezzel együtt a kultúra hagyományozódása. Ha valaki – gyermek vagy felnőtt – eltévedt mindezek útvesztőjében, a közösség, mint állandó jelenlévő segített neki az eligazodásban. S milyen jó dolog, hogy ezt a mesét sem egyedül látta ezen az estén a legtöbb gyermek és felnőtt, hanem egymás társaságában! Ott voltunk egymásnak, együtt izgultunk, együtt sírtunk, együtt mosolyogtunk.

Ottmár Attila remekül aknázza ki a színházi tér és az alaptörténet lehetőségeit, játszatja egymásba a valóságot és fikciót, a modern elemeket (jelmezek, kellékek, a táncos jelenetek, zene) és a hagyományos történetmondást. Az előadás első pillanatai zsebre vágják a nézőt, hiszen a csillagos ég megidézése, a pilóta nézőtérről való érkezése megadja a nézőnek azt az érzetet, hogy az est történéseinek magunk is részesei vagyunk, s ami a színpadon zajlik, kicsit velünk is történik.

Jó ritmusban pörögnek a jelenetek, váltanak a helyszínek, s amikor már úgy éreznénk, hogy sok vagy hangos, megjelenik a két hófehér madár (Pozsonyi Borka, Antal Réka), akiknek vissza-visszatérése mindig lassít a zakatoláson. Mozdulataik, lényük nyugalmat, harmóniát sugároz. Ahogyan a kis herceg személye is. Még izgatott kérdései, kiábrándultsága is nyugalommal teli. Remek alakítás, egymásra talál benne szerep és színész (Hegyi Hunor). Valójában neki egészen elhinném színpad és jelmez nélkül is ezeket a kérdéseket. Hiteles, szép játék!

Történetbéli társa a Pilóta (Miklós Marcell Nimród). A felnőtt, a másik világ, énünk nem gyermeki fele. Mindig siet, örökké dolga van, hiszen az idő sürget. Nem lehet napokat rostokolni egy meghibásodott repülővel a sivatagban. Racionális figura, határozott ellenpontja a kis szőke jövevénynek, akinek hatására mégis el-elgondolkodik, visszazökken, rajzol…Újra, habár állítása szerint nem tud jól (a felnőtt önkritika), mégiscsak megrajzolja azt a bárányt. S bár látszólag ellenpontjai egymásnak, mégis egységben és ellenkezésben teljesedik ki kettejük figurája. Szükségük van egymásra a történetben éppúgy, ahogyan a színpadon is; jól érezhető, hogy ők ketten nem csupán mint szereplők, hanem mint színészek, játékostársak is szövetségre léptek.

A tánckar tagjai összehangoltan, remek koreográfiákkal, lendületesen jelenítik meg a különböző helyszíneket, támogatják a színpadon megjelenő karakterek külső vagy éppen belső világát. Mozdulataik áramlása viszi magával, utaztatja a közönséget a bolygók közötti térben is. Örömmel fedeztem fel a mozdulatsorokba csomagolt kritikus, humoros tartalmakat. A táncos, mozgásos egységek szereplőinek legtöbbjén érezhető volt, hogy tisztában van szerepének, mozdulatainak jelentésével és megformált karakterek jelentőségével vagy épp jelentéktelenségével.

A bolygók urai más-más eszmétől vezérelve (az eszme fogságában) töltik mindennapjaikat „saját bolygójuk” zárt világában. Vajon egyik-másikukban magunkra, a bennünket körülvevő valóságra ismertünk? Vagy felidéződött valamelyikünkben a kis hercegnek köszönhetően a felnőttek világába való egykori beavatódásunk, csalódásaink? Szöveg, jelmezek/kellékek, mozdulatsorok és színészi játék egysége telitalálat volt a legtöbb megjelenített bolygó esetében.

Az eredeti történet ismerői minden bizonnyal nagyon várták a kis herceg „társainak” megjelenését is. A hiú, kényeskedő rózsa (Goretity Mirjana), az elvadult, ám megszelídítésre vágyó róka (Vidák Dorka Hanna) és a félelmetesnek tűnő kígyó (Lajdi Zselyke Apolka) szép formában kerülnek színpadra. Fiatal koruk ellenére mindhárman érett, érzékeny alakítást nyújtanak.

Számomra egy-két pillanatban ugyan „zajos” volt a színpad (például a herceg és a kígyó végső találkozásakor), ám jól tudom, hogy a videójátékok, 3D-s filmek, hangos plázamozik világában jártas fiatalabb korosztály ingerküszöbe magasabb az enyémnél, s ők bizony igénylik a nagyon látványos elemeket. A színpadkép egyébiránt a cselekmény helyszíneinek tökéletes keretet adott, sem többre, sem kevesebbre nem volt szükség. Jó, hogy ezek a fiatalok, a játszók testközelből tapasztalhatták meg Saint-Exupéry különös világát, s bennünket is beengedtek ebbe az általuk újjáteremtett, másként mentett, ám lényegi mondandóit mégis megőrző alkotásba.

Az alapmű – így a darab is – szól a felnőtté válásról, hogy az idő múlásával egyszer csak mindannyian végérvényesen megszűnünk gyermeknek lenni. A társadalmi és önmagunkkal szemben támasztott elvárások mentén előbbre helyezzük felnőtt énünket, s ennek nyomán lassan eltűnik gyermeki mivoltunk. Így valójában a kis szőke herceg bennünk nem meghal, csupán eltűnik, felülíródik.

Fókuszba helyeződik még a magány s az abból való kitörés vágya, valamint az érzelmeken, gyengédségen alapuló kapcsolatok fontossága. A mai gyerekeket, fiatalokat beszippantó digitális világban sok-sok kapcsolat vesz bennünket körül. Ismerősök, barátok, lájkolók, diszlájkolók népes csapata figyeli minden lépésünket – feltéve, ha hagyjuk. Rohanunk, könyöklünk, időhiánnyal küszködünk, elfelejtjük valódi kapcsolatainkat valódi embertársainkkal. Egyre inkább csak a virtuális térben létezünk, kapcsolataink is áttevődtek oda. Lassan mindannyiunkat újra meg kell szelídíteni valakinek. Például egy messziről érkező, éppen a mi rajzunkra, társaságunkra, válaszainkra váró kis hercegnek.

Így azután nagyon is rendjén van az, hogy egy apró, szőke herceg jár közöttünk 2023 első virágillatú estéin. Apró és szőke, a történet szerint nem közülünk való, mégis nagyon emberi: , őszinte és roppantmód szeretetreméltó. Célja, hogy szembesítsen minket az élet nagy igazságaival, önmagunkkal, s eközben láthatóvá varázsolja a láthatatlant, hihetővé a hihetetlent, baráttá a félelmetest.

Gyerekek a nézőtéren, gyerekek a színpadon! Mesélnek nekünk! Mesélünk egymásnak! Meséljünk egymásnak a színházból kilépve is! Nagyobb szükségünk van rá, mint valaha. Akik elmerülnek a tündérmese mondanivalójában, azok számára a mese mély, csendes tóvá válik, mely először a belé tekintő saját képét tükrözi vissza; de mögötte hamarosan feltárulnak a lélekben zajló folyamatok – a mélység, s az, hogy hogyan érjük el a békét magunkban és a világban, amely a küzdelmeink jutalma. (Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg. A Bajai Fiatalok Színházának előadása két felvonásban. Baja Városi Színházterem, 2023.április, rendezte: Ottmár Attila)


A lúzer teremtő és az örök Éva

A Rábl Színpad felújított kamaradarabjának bemutatója

Mayer István

Egy sikerdarab felújítása mindig izgalmas, márpedig annak idején lapunk kritikusa „az utóbbi évek legjobb amatőr színpadi produkciójaként” jellemezte a Rábl Színpad és Zene Közösség A teremtés diszkrét bája c. kamaradráma-előadását. (Bajai Honpolgár, 2016. április, az írás honlapunkon is elérhető – a szerk.) A Ruby címen futó új változatot először április 14-én, a Szent László ÁMK könyvtártermében tekinthette meg a közönség, ezúttal is Dely Géza rendezésében. Mindkét színpadi változat előzménye a rendkívül szerencsétlen magyar címmel (Fejbenjáró bűn) vetített, eredetileg Ruby Sparks című játékfilm volt. Nem ez az első eset a színtársulat történetében, hogy filmet adaptálnak, többek között a Felettünk a Föld és A kötél c. előadásuk is filmalkotást dolgozott fel, gondolt újra. A társulat vezetője, Dely Géza jó érzékkel választ a mainstreamtől távol álló – vagy legalábbis a Hitchcock-előadás esetében a fiatalabb generáció számára már ismeretlen –, ugyanakkor értékes filmeket.

A „rebootok” ritkán szokták megközelíteni az eredeti mozgóképek minőségét, ezúttal a Ruby úgy nyújtott megsüvegelendő teljesítményt, hogy megtartotta, bizonyos részletekben felül is múlta az alapanyag minőségét.

A történet – dióhéjban összefoglalva – egy befutott, ám magánéletében szerencsétlen íróról és szerelméről szól. A csavar a történetben, hogy a barátnő, Ruby Sparks az író kéziratából bukkant elő egyik pillanatról a másikra – akárcsak Pallasz Athéné pattant ki szikraként Zeusz fejéből (a ’spark’ szó magyarul szikrát jelent). Az író tehát teremtővé vált, de a teremtő viszonya művéhez több mint ambivalens. Calvin a saját nőideálját segítette világra előző és egyetlen barátnőjétől kapott írógépén gépelve. Ha novellai terjedelemben gondolkodnánk, itt akár le is zárhatnánk a történetet: csoda történt; elkönyvelhetnénk, hogy az irodalom hatalmát kívánjuk kifejezni, ám a Ruby ennél sokkal összetettebb mondanivalóval bír.

Calvin olyan férfi, akiről nemigen álmodnak a nők. Öntudata ugyan az egekben – állítása szerint nem kedveli, ha zseninek szólítják, és ennek még lesz jelentősége a műben –, de önbecsülése éppolyan kaotikus, mint külső megjelenése. Layla – első és egyetlen barátnője – szembesítette nárcisztikus jellemével, de azt Calvin a személye elleni támadásként értelmezte; igaz, még így is a lány kezdeményezte a szakítást.

Sokan még a templomba járók közül is úgy tartják, a világ teremtése az ember megalkotásával véget ért. A teológiában ennél járatosabbak viszont tudják, hogy Isten az embert nemcsak szabad akarattal bíró lényként hozta létre, hanem a teremtés tökéletesítésében és beteljesítésében partnereként is. Calvin teremtőt játszik, de ez nem sikerül neki sem jobban, mint Goethe varázsinasának. Persze a darabban ábrázolt írónak több „rokona” is van a világirodalomban, Goethénél maradva (és Thomas Mannra is kitekintve) Faust is létrehozza a homunculust, Viktor Frankenstein pedig – legalábbis az eredeti Mary Shelley-műben – a professzora alapján mintázza meg teremtményét.

Az imént említett példák mind tökéletlen alkotásokat mutatnak be, Ruby viszont tökéletes. Vagy mégsem? Lehet, hogy Laylának igaza van, és a Calvinben élő nőkép csak önmaga tükörképe? Akár igennel, akár nemmel válaszolunk ezekre a kérdésekre, a platói ideáknál kötünk ki – nem véletlen az előadás során egy félmondatban elrejtett utalás.

Visszautalva a vallási párhuzamokra: a vallási gondolkodók és a filozófusok között megoszlanak a vélemények arról, hogy Isten magára hagyta-e a világot. A katolikus dogma szerint a Gondviselés formájában továbbra is köztünk van, de nem ez az egyedüli felfogás, elég Giordano Brunóra vagy Nietzschére gondolni. Calvin olyannyira nem hagyta magára teremtményét, hogy az már beteges. A betegség a darab visszatérő motívuma. Az író korábban is pszichiáter kliense volt, és Ruby materializálódásával maga is kétségbe vonja saját épelméjűségét. Ez a labilis psziché csak fokozódik, ahogy haladunk előre a cselekményben. A Calvin által szó szerint megálmodott Ruby lehetne egy szkizofrén hallucinációja is – de nem az. Igaz, a színpadon sosem látunk kettejükön kívül más szereplőt – még Scottie kutya csaholását is csak a távolból halljuk –, és a rendező az utolsó pillanatig lebegteti a kérdést, mégis beigazolódik, hogy Calvin valódi teremtő. De az istenekkel egyenlőnek tartani magunkat a görög szóhasználattal élve hübrisz, a legszörnyűbb bűnök egyike, amely kemény büntetést érdemel. A színdarab Calvinja esetében ez különböző addikciókban jelenik meg: elsősorban az (újra)alkotás, Ruby „tökéletesítése” válik szenvedélyévé, de a Bajzák Valentin által kiválóan megformálta figura társfüggő is lesz: képtelen elengedni szerelmét, akár csak rövid időre is.

A kezdeti, teremtményétől való félelmet a felhőtlen szerelmi kapcsolat után valóságos téboly váltja fel, amely természetesen a Ruby-val való kapcsolatot is megmérgezi. Bár Ruby Calvin valóságos „szellemi terméke”, nem afféle gólem, hanem önálló, autonóm emberi lény, akinek érzései és gondolatai vannak. Az író ezzel szinte a darab zárásáig nincs tisztában, az újabb és újabb sorok gépelésével mintegy a rabszolgájává teszi a lányt.

Az Éber Kata alakította lány egy tünemény. Fiatal, kedves, szépen rajzol, és nem mellesleg első látásra beleszeret Calvinba. Tökéletes? Igen, amennyire egy vers, egy regény, egy film vagy egy színdarab az lehet. Szinte minden munkakörhöz kaphatunk „Senki sem tökéletes, de a …-ok átkozottul közel állnak hozzá”. Tudjuk, hogy Calvin remek író, de Rubyval való viselkedése nyilvánvalóvá teszi, hogy nem annyira remek ember. És akkor felmerül a kérdés: ha Ruby teremtmény, Calvin szellemi terméke, vajon ki vagy mi inspirálta Calvint. Ahol Calvin Ádám, ott Ruby az ő oldalbordájából megalkotott Éva. Ebben a Paradicsomban is jelen van a jó és rossz tudásának fája: Calvin kézirata. Ruby jó néhányszor igyekszik megközelíteni azt, de az újdonsült teremtő féltve őrzi titkait, nem akarja, nem meri elveszteni szerelmét. Ismerjük a bibliai történetet: Ádám és Éva végül megkóstolja a gyümölcsöt, és kiűzetik az Édenből. Persze a hasonlat sántít, hiszen a drámában a kísértő nem kap szerepet, és Calvin már eleve birtokosa a tudásnak.

Jogosnak tűnik a kérdés: mi a teremtmények sorsa? Calvin és Ruby esetében csaknem a darab végéig azt látjuk, hogy megalkotója marionettbábuként rángatja a lányt. Végül Ruby fellázad (engedtessék meg egy újabb kikacsintás Mary Shelley regénye felé), Calvin pedig önimádatában letöri a lázadást – hiszen ki képes szembeszállni egy istennel? És Calvin kimondatja Rubyval a darab csúcspontján a tiltott mondatot: „Zseni vagy!”

Calvint maga alá temeti a szégyen, Ruby önszántából távozik, a vígjáték tragédiába fordul, a kézirat elkészül. E ponton (értsd: a kézirat befejezésében) elválik egymástól a film és a színpadi adaptáció. Nem kívánom lelőni a poént, inkább azt javaslom: nézzék meg a darabot és a filmet is! Nézőként kicsit aggódtam, hogy a két – minden hibájával és erényeivel együtt – szimpatikus szereplő története szomorú lesz, de a feloldás mesteri.

A Szent László ÁMK könyvtárterme – amely ezúttal kényszerből adott ismét otthont az előadásnak – bensőséges hangulatot teremtett a kamaradráma élvezetéhez. A minimális díszlet illett Calvin magába forduló jelleméhez, a félhomályt a hófehér ruhában megjelenő Ruby oszlatta szét a helyiségben. Komoly szerepet kapott a világítás: ez mutatta meg, hogy a valóságban, vagy Calvin képzeletvilágában járunk-e éppen. A díszlet puritanizmusát jól egészítette ki a színjátszók öltözéke, amely a helyzetnek megfelelően gyakran cserélődött, Calvin tréningruhájától (a futástól biztosan buknak majd rá a lányok) egészen Ruby izgató kosztümjéig. Bajzák Valentin érzékletesen mutatta be Calvin őrületbe fordulását, de talán még nehezebb feladata volt Éber Katának, akinek viselkedésminták egész sorát kellett prezentálnia, akár egyik pillanatról a másikra váltva is. Mindkettőjük produkcióját elismerés illeti ezért, akárcsak Dely Géza rendezését, amely szolgai másolás helyett úgy tett hozzá az eredeti történethez, hogy annak minden erényét megőrizte. (Ruby. Kamaradarab Valerie Faris, Jonathan Dayton és Zoe Kazan filmje alapján. Szent László ÁMK könyvtárterme, 2023. április 14. Rendezte: Dely Géza)

Bácsborsód község története

Nebojszki László

Dr. Rauzs József gazdag és termékeny szerző lévén korábbi kiadványaival számos témában tette ismertebbé Mélykút város életét, történelmét, az ott élők és születtek munkásságát. A közelmúltban megjelent újabb kiadványában szerteágazó levéltári és irodalmi kutatások, valamint visszaemlékezők adatainak felhasználásával szülőfalujáról – Bácsborsódról – foglalja össze mindazt, amit tudni érdemes. Munkájának fontosságát a szerző Szapáry Györgytől vett idézettel nyomatékosítja: „Amit nem örökítenek meg valamilyen formában, az örökre elvész.”

A kötet első részében megjelenés szerint időrendben jelennek meg a különböző monografikus jellegű munkák Bácsborsódról szóló leírásai, majd kiegészítésként képanyaggal kísérve a község katonai felmérések térképeiről leolvasható jellemzői. Mindezek alapján a gyéren lakott pusztától a mai településig, valamint a határrészekről fejlődéstörténeti áttekintést kapunk. A folytatásban a vidék középkori történelmében fontos szerepet játszó Becsei Töttös családról és a török uralom alatti időszakról fellelhető információkat közöl a szerző. A török idők után 1726-ban a néhány évvel korábban nemességet szerző Latinovitsok vásárolták meg Borsód és Legyen birtokokat, majd a későbbiekben Kunbaja egy részét, Madarast, végül Katymárt is. Ezután a vármegye közéletében is jelentős szerepet játszó család ismertebb-jelesebb tagjai életútjainak portréfotókkal illusztrált összefoglalása következik, külön kitérve az 1848-49-es forradalom és szabadságharcban szerepet vállalókra.

A folytatás a település gazdasági életének mutatja be a törökök kiűzése utáni időszaktól napjainkig. Láthatjuk a Latinovits-uradalom aprózódása nyomán a földbirtokviszonyok változását (az új tulajdonosok rövid bemutatásával), képet kapunk a 2. világháborút, majd a rendszerváltást követő időszak jellemzőiről. A különböző összeírások adatai alapján a kötet áttekinti a határbeosztást, az állatállományt, a mezőgazdasági terményeket stb., és bemutatja az itt élők helyi társadalmi rétegződését és a családszervezetet is.

A következő rész Borsód településtörténetét tárgyalja: szó esik szarmata leletekről, az Árpád-korról, az oklevelekben a helység határában elpusztult falvakról, a kunokról, a török megszállásról, az újratelepülésről, a népszámlálások adatainak felhasználásával a Trianon utáni időszakról, a szocializmus korszakáról és napjaink jellemzőiről. Ugyanitt ismerteti a szerző a Latinovitsok Borsódon épített kastélyait és kúriáit. Áttekinti a helyi postaszolgálat fejlődését, szól a kultúrházról, a moziról a sportéletről, a Kígyós-patakról, a falu északi részén álló több száz éves tölgyfákról és a közlekedési viszonyok fejlődéséről is.

Bácsborsód délen több kilométer hosszan határos Szerbiával, a korábbi Jugoszlávia egyik utódállamával. Mivel a Tito vezette ország a 2. világháború után különutas politikát folytatott, rendkívül megromlottak kapcsolatai a Szovjetunióval és Magyarországgal is. A település hamarosan az 1950-ben létrehozott, 15 kilométeres határsávban találta magát: az erre vonatkozó szabályok jelentősen korlátozták a helyiek életét. Többek között ezért is foglalkozik a könyvben külön rész a Rákosi-korral.

A továbbiakban a könyv források alapján a település egyháztörténetét, vallási életét dolgozza fel: ír az érdekesebb-jelentősebb plébánosokról, a templomról, a plébánia épületéről, a Latinovits család 1880-ban épült, a közelmúltban felújított kápolnájáról, a helység szakrális kisemlékeiről, a temetőről. A következő részek hasonló tagolással foglalkoznak az iskolai oktatással és az egészségüggyel. Előbbiben tanügy- és iskolatörténetről, a külterületi iskolákról, tanítókról, végül az óvodáról esik szó; utóbbiban az egészségügyi ellátás történeti áttekintése, a helyben praktizáló orvosok bemutatása történik. Röviden ismerteti a helyi néphagyományokat is.

Bácsborsód nevezetes szülötte Moholy-Nagy László, aki Magyarországot elhagyva öt, tőlünk nyugatabbra fekvő országban, igazi kozmopolitaként vált munkásságával és tehetségével világhírűvé. A könyv az ő életútját is ismerteti.

Az anyakönyvek a családtörténeti kutatások fontos forrásai. A magyarországi anyakönyvezés rövid ismertetése után dr. Rauzs József megemlíti, hogy 1977-ben alkalma volt áttekinteni a bácsborsódi plébánia akkori iratanyagát és arról jegyzeteket készíteni. A plébánia 1991 óta üresen áll, a települést Bácsbokodról „oldallagosan” látják el, oda csupán az anyakönyveket vitték át, a többi irat hiányzik. Jó lenne, ha ezek is előkerülnének, hiszen kiegészíthetnék a községre vonatkozó ismereteket. Érdekességeket tartalmaznak a keresztelési, a házassági és a halotti anyakönyvekből kigyűjtött adatok.

A kötet utolsó része a gasztronómiával foglalkozik. A Temesvárról elrendelt 1859-60-as összeírás talán elsőként ad meg – a szomszédos települések beszámolóival együtt – adatokat Bácsborsód és pusztái étkezési szokásairól és ételeiről. Mindezeket kiegészítik a jeles napokon – karácsony, húsvét, templombúcsú, családi ünnepek stb. – felszolgált ételekre, az étkezési rendre és a különböző évek élelmiszer-fogyasztási statisztikáira vonatkozó közlések. A mindezekkel kapcsolatban leírtakat a szerző pesszimista végszava zárja. A könyv igencsak érdekes része a nagyon alapos és részletes irodalomjegyzék, amely lehetőséget ad az egyes témákban történő elmélyülésre, és irányt mutat a további kutatások tekintetében.

Dr. Rauzs József hiánypótló munkáját ajánlom mindazoknak, akiket érdekel Bácsborsód és vidéke múltja. A könyv megvásárolható Bácsborsód Községi Önkormányzatnál (6454 Bácsborsód, Petőfi Sándor utca 3. Telefon: 06/79/451-501), ára 2 800,- Ft. (Dr. Rauzs József: Bácsborsód község története. Szeged, 2022. 420 oldal)