2023. március

Böjt kezdetén

Szünder Dezső

Szinte még csak most álltunk fel a karácsonyi asztal mellől, ünnepeltük 50. születésnapomat, farsangi bálra mentünk, vasárnaponként pedig fánkokat sütöttünk, és máris itt a február és – reményeim szerint – a téli, sötét időszak vége.

A hamvazószerda (a farsang zárása) valaminek a kezdete is: a húsvétig tartó, 40 napos, nagypéntekkel záruló böjti időszaké. Ennek elsősorban katolikus vallásgyakorlók közt van nagy jelentősége, de alighanem mindenki hallott már róla: a lényege a bűnbánat és a húsvétra való előkészület. Azért épp 40 napos, mert a számnak a Szentírásban több helyen is nagy a jelentősége (a zsidók 40 napig vándoroltak a pusztában, 40 napig tartott a vízözön stb.)

Az ilyen szokásokat 40-50 évvel ezelőtt még szinte bűnnek számított megszegni. Modern, felgyorsult világunk, megváltozott munkatempónk és -rendünk sem minden esetben támogatja a hagyománytisztelet különféle formáit. Aki azonban szeretné, valamiképp minden bizonnyal ma is megtalálja a módját.

30-40 évvel a böjt szó a húsos ételek kerülését jelentette egy adott napon, esetleg a hét egy napján (leginkább pénteken). Azóta nagyot fordult a világ, és bármennyire is hihetetlen, a sokszor vaskalaposnak bélyegzett katolikus egyház is átszabta a „böjti kabátot”. A felvilágosult, modern ember is böjtöl, legfeljebb nem ilyen módon fejezi ki – már ha egyáltalán nevezi valahogy. A modern táplálkozástudomány azt hirdeti, hogy időszakosan nem árthat egy-egy olyan nap, amikor az ember kevesebbet eszik, nem fogyaszt húst, és lemond a nap mint nap használt élvezeti cikkekről. A szervezetnek is kell a pihenés, regenerálódás. Manapság, amikor minden tizedik ember vegetáriánus, ilyen-olyan érzékenységgel küzd, érdekes is lenne azt állítani, hogy csak az a böjt, ha az ember nem eszik húst. Ebben az esetben egy vegetáriánusnak ugyanis soha nem kellene lemondania semmiről – ugye, ennek így semmi értelme nem lenne?

Én ma a böjt értelmét abban látom, hogy bizonyos napon (vagy a 40 napos böjt idején akár minden nap) mondjunk le valamiről, ami nagy áldozatot jelent. Ha a hét minden napján húst eszem, akkor arról; ha szeretem az édességet, akkor pedig arról – mindenki találja meg azt az időszakban, ami számára a legmegfelelőbb. Böjtölni (önmegtartóztatni) sem csupán étellel, itallal lehet. A lényeg, hogy az ember egy, számára kedves dologra tudjon nemet mondani. (Például nem megyek el ebben az időszakban a haverokkal szórakozni.)

No, de vissza a tányérhoz… Volt az életemnek olyan fél éve, amikor kényszerűen nemet kellett mondanom a húsra. Akkor megtapasztalhattam, amit soha nem gondoltam volna: bizony hús nélkül is lehet élni, főzni, nem is akárhogy! Minden csak lelemény, kreativitás kérdése. Vegetáriánus persze nem lettem, valószínűleg nem is tudnék: a kiegyensúlyozott táplálkozáshoz szerintem a megfelelő mennyiségű és minőségű hús éppúgy hozzátartozik, mint a rendszeres zöldségfogyasztás.

E havi receptünk a kétkedőknek szól: akiknek meggyőződése, hogy a hús nélküli ételt köretnek hívják; akik nem tudnak meglenni hús nélkül, illetve azoknak is, akiknek már csak egy utolsó lökés kell ahhoz, hogy – a ha nem is minden nap – el tudják képzelni az étkezésüket és az életüket hús nélkül. Bár cikkünk megjelenése épp a nagyböjt időszakára esik, az étel egyáltalán nem böjti, nem is szegényes – csak épp húst nem tartalmaz. Színt, illatot, ízt, kreativitást, ötletességet viszont annál többet! Én nagyon szerettem, remélem, nem leszek vele egyedül.

Mielőtt belemerülnénk a receptbe, essék néhány szó a curryről. A szót e formában írva a briteknek köszönhetjük, akik két egymástól független indiai kifejezésből „honosították”. A kari Dél-Indiában népszerű fűszernövény, míg a karhí édes-savanyú szósszal készült nyugat-indiai étel. A curry a „kari” tamil eredetű szó a egyszerűsített változata, de napjainkban gyűjtőfogalommá vált: minden keleti fűszerezésű, szószos ételt így hívunk, bár ilyen nevű fűszer is létezik. Viszont a nálunk kapható sárga színű, jellegzetes illatú fűszerkeverék Indiában nem létezik. (Európában a curry szó leginkább keveréket jelöl.) A napjainkban a boltban kapható keveréket brit gyarmatosítók fejlesztették ki, hogy segítségével utánozhassák az indiai ízt; karilevelet viszont nem is tartalmaz. Legfőbb alkotóelemei a római kömény, kurkuma, és a csilipaprika. A három fő alkotóelem mellett a curry az alábbi fűszereket tartalmazhatja: édeskömény, fahéj, különféle borsok keverékei, kömény, paprikafajták, gyömbér, kardamon, koriander, sáfrány, mák, szegfűbors, szegfűszeg, szerecsendió – és ez csak az általunk ismert currykeverék. Az indiaiak 25–30-féle fűszerből állítják elő a hamisítatlan curryaromát, a fűszereket pedig nem a boltból, zacskóból veszik elő, hanem frissen, ételkészítés előtt őrlik, majd adagolják az ételbe.

Fűszeres, vegán curry

Hozzávalók: 4 db közepes krumpli meghámozva, darabolva, sós vízben félpuhára főzve, 2 evőkanál olívaolaj, 1 közepes vöröshagyma apróra vágva, 3 gerezd fokhagyma apróra vágva, vagy reszelve, 1 evőkanál római kömény, só és Cayenne-bors ízlés szerint (utóbbival óvatosan, nagyon erős!), 4 teáskanál currypor, 4 teáskanál garam masala (illatos fűszereket is tartalmazó curry), 2 teáskanál reszelt gyömbér, 1 evőkanál só, 400-400 g konzerv aprított paradicsom, csicseriborsó konzerv, fagyasztott zöldborsó, kókusztej.

Edényben olajat melegítünk, lassú tűzön megdinszteljük benne a vöröshagymát, megszórjuk római köménnyel, borssal, Cayenne-borssal és a curryporral. Ezután hozzáadjuk a fokhagymát és a gyömbért. Utána sorban jöhet bele a többi hozzávaló: paradicsom, csicseriborsó, zöldborsó, krumpli. Sózzuk, hozzáadjuk a garam masalát és legvégül a kókusztejet. 10 perc lassú főzés, rotyogtatás után kész is vagyunk. Tálaljuk rizzsel, barnarizzsel vagy bulgurral – én most utóbbit választottam. Italként pedig bátran válasszunk hozzá egy pohárka édes fehérbort, a keleti ételekkel nagyon szép harmóniát alkot. Jó étvágyat!

A hópehely

Emlékképek Gergely Józsefné Békei Irén hagyatékából 9.

Közzéteszi: Marosvásárhelyiné Gergely Anna

December, január, február – ezek a téli hónapok, még akkor is, ha a XXI. századi időjárás meg is tréfál bennünket. Ha ritkábban is, de időnként nagy pelyhekben hull a hó, kedves emlék idéződik fel bennem 1935-ből.

Harmadikos elemista voltam a Zárdában. Tisztelendő Mária Violanta nővér természetismeret órát tartott. Egyszer csak azt vettük észre, hogy nagy pelyhekben szállingózni kezdett a hó. Mi mindannyian ujjongani kezdtünk, s az óra felbomlott rendjét csak nagy nehezen lehetett visszaállítani. Tízpercben szellőztettünk, hogy friss levegőt engedjünk be, de az egyre erősödő szél a hópihéket befújta a terembe. Violanta nővér figyelte örömünket, amikor egy-egy hópelyhet a tenyerünkbe zártunk. Az apácanővér egyszer csak hozzám fordult:

– Irénke! Menj át édesapádhoz az üzletbe, és kérjél tőle egy nagyítólencsét!

Gyorsan magamra kaptam a kabátomat, és átszaladtam a Békei Optika feliratú boltba, amely a mai Erste Bank bejárata mellett volt. (Időközben a bank is elköltözött a Tóth Kálmán térről – a szerk.) Apám, Békei Sándor optikus nemcsak szemüvegekkel foglalkozott, hanem orvosi műszereket és fényképészeti anyagokat is árult, természetesen voltak nagyító lencsék is. Gyorsan elhadartam, hogy mi a jövetelem célja, mert mondanom sem kell, apám nagyon meglepődött, hogy tanítási időben én nem az iskolában vagyok.

– Csak egyet kér? Hányan vagytok az osztályban? – kérdezte apám, hiszen ő mindenféle nagyítót tartott: kicsit, nyeleset, még szálolvasót is, amelyen a legkisebb dolgokat is látni lehetett.

Apa elővett egy dobozt és belerakott többfélét, hiszen mi húsznál is többen voltunk.

A ropogós havat örömmel taposva szaladtam vissza a Zárdába. Féltem, hogy mire odaérek, eláll a hóesés. Tisztelendő Mária Violanta nővér meglepődött, amikor felnyitotta a dobozt és mindannyiunknak adott egy-egy nagyítót.

– Gyerekek! Nyissátok ki az ablakokat, fogjatok egy-egy hópihét és vizsgáljátok meg a lencsék alatt. Mialatt mi boldogan nézegettük a kis hópehely kristályos szerkezetét, az apácanővér felrajzolta a táblára és bennünket is arra biztatott, hogy amit láttunk, azt rajzoljuk le a füzetünkbe.

Nagyon boldog voltam, amikor láttam osztálytársaim arcán az örömöt és az ámulatot, amit egy kicsi kis, könnyen olvadó csoda jelentett. Az óra végén visszaraktuk a nagyítókat a dobozba és diadalittasan vittem vissza az üzletbe.

Mária Violanta nővér egy kis papírra ráírta: „Békei Úr, köszönöm! Nagyon sokat segített nekem a kislányok tanításában, hiszen ők maguk tapasztalhatták meg az élővilág hihetetlen szépségeit!”

Nekem azóta is ez a történet jut eszembe, amikor az ablakon át meglátom, milyen nagy pelyhekben hull a hó és beborítja a tájat.

A bácskai kopó újra szimatol

Mayer János

Valószínűleg maga Hász Róbert sem gondolta volna, milyen (siker)sorozatot indított el, amikor 2017-ben megjelent regényében megteremtette Fábián Marcell pandúrdetektív alakját. Az előző századelő ifjú zombori nyomozója az akkori megyeszékhelyen és Bács-Bodrog vármegye különböző településein kutat rejtélyes gyilkosságok, eltűnések után, egyben saját származásának titkait is igyekszik felderíteni. Sikeres debütálása (Fábián Marcell pandúrdetektív tizenhárom napja) után hamar elkészült a történelmi krimi folytatása (Fábián Marcell és a táncoló halál, 2019), nemrégiben pedig az olvasóközönség elé került a széria legújabb része, a Fábián Marcell és a Hét Nővér is, amelyet az író egy interjúja tanúsága szerint záró darabnak szánt. E könyv befejezése ezt valóban lehetővé teszi, de azért arra se vegyünk mérget, hogy a bácskai kopóval sosem találkozunk többet.

Aki olvasta az előző két kötetet, annak ez a könyv is tetszeni fog, mert ami az első két kiadványt szerethetővé tette (finom humor, ízléses kor- és környezetrajz a századforduló Bácskájáról, visszatérő zsánerfigurák), az nagyrészt itt is megtalálható, bár a megközelítésmód több újítást is tartalmaz, jelentősen tágítja is a zsáner lehetőségeit.

Az eddigiektől eltérően a harmadik darabnak a főszereplő egyes szám első személyű elbeszélőjévé válik, egyfajta levélregény-memoárként meséli el legutóbbi kalandját (egykori) kollégájának, Milorádnak, aki e regény cselekményében a korábbiaknál kevesebb szerepet kap. Változás az is, hogy a cselekmény fő színtere ezúttal nem Zombor, még csak nem is a saját vármegyéje, hanem a szomszédos Torontál vármegyében található Beodra kastélya, amely egyébként a valóságban is létezik. Az is új elem, hogy míg az első két regényben a szerző módszerei inkább a magyar történelmi krimikkel (pl. Kondor Vilmos művei), más szempontból pedig a skandináv vonallal (pl. Henning Mankell) mutattak rokonságot, ebben a könyvben inkább a bűnügyi regény két nagy klasszikusához, Agatha Christie-hez és Arthur Conan Doyle-hoz nyúlt vissza.

A fő helyszín és alapszituáció talán nem véletlenül emlékeztet a Tíz kicsi négerére vagy valamely Poirot-regényére: a jelenlevők közül szinte mindenkinek van valami a füle mögött, a nyomozó „véletlenül” kerül az események közepébe (bár mint tudjuk, véletlenek nincsenek), és a látszólag egyszerű bűnténysorozatnak egészen messzire vivő szálai is vannak, amelyek fokozatosan tárulnak fel a detektív (és az olvasó) előtt. Fábián Marcellnek ezúttal saját működési területén kívül, a Bánátban kell felderítenie egy rejtélyes ügyet, amelynek középpontjában a Hét Nővér, azaz a török szultán birtokából eltűnt drágakövek állnak, amelyek értékesítéséből sokan komoly hasznot remélnek. A Sherlock Holmes-történetekhez a nyomozó lenyűgöző magabiztosságán kívül az is hasonlatossá teszi a sztorit, hogy a nyomozónak egy talpraesett, bár egy darabig megtéveszthető segítője is akad egy ifjú hölgy (Adri kisasszony) személyében, akinek tévedései olykor éppúgy közelebb viszik a megoldáshoz a bácskai detektívet, mint Watson doktor elméletei a Baker Street kopóját, és nélküle talán a fogát is otthagyná a kaland végén. Ahogyan a korábbi regényekben, úgy ebben is feltűnik a kor némely ismert személyisége; a szövevényes bűnügy egyik fontosnak látszó figurája Szemző Gyula, korának ismert szélhámosa. (Mikszáth róla mintázta a Noszty-fiú alakját, de házasságszédelgéseiről, felelőtlen pénzszórásáról még a fiatal Ady Endre is újságcikket írt.) A legendás nőcsábász ebben a regényben sem bújik ki a bőréből, még ha a végére az is kiderül, hogy nála sokkal elvetemültebb és képmutatóbb figurák állnak a kettős gyilkossággal fűszerezett ügy hátterében. Ugyancsak létező személy volt Vértesi Károly jogász, aki korának viszonylag ismert írója, Zombor kulturális életének jeles, de nem kiemelkedő képviselője volt, akit főleg útleírásai tettek népszerűvé. Miután járt „a keleti ég alatt” is, akár részese is lehetett volna egy olyan, a hanyatló oszmán birodalom válságához kötődő sztorinak, amelyből a fő bonyodalom kibontakozik, bár ez utóbbi természetesen az írói fantázia része. Az viszont szintén igaz, hogy nevét Virterből magyarosította, ami a könyvben abból derül ki, hogy szerepet kap ilyen néven szereplő unokaöccse is. Mindebből látszik, hogy bár a bűnügyi alaptörténet teljesen fiktív, a szerző ebbe a regénybe is komoly kutatómunkát fektetett, még ha ez a mezei olvasó számára talán nem is nyilvánvaló. (Egyébként a beodrai Karátsony-kastély történetéről is sok hiteles információt meg lehet tudni a regényből.) Az információkat óvatosan, főképp párbeszédekbe építve adagolja, egy percig sincs az az érzésünk, hogy fitogtatja a műveltségét.

Eleinte úgy tűnik, hogy ebben a könyvben elmarad a magánéleti szál, de aztán a vége felé kiderül, hogy nincs az a bűnügy, amely ne fenyegethetné a nyomozó családi boldogságát. E ponton történik kapcsolódás az első két kötethez, de nem annyira, hogy önálló munkaként ne lenne olvasható. Miután a fő helyszín máshol van, a korabeli Zombor rajza ezúttal kevesebb figyelmet kap benne, bár azért néhány, a korábbi olvasmányokban szereplő épület itt is megjelenik. És persze van a könyvben szerelem, intrika, nyereségvágy, hatalmi túlkapás, zsarolás – mintha csak ma játszódna… Mindezeknek a kor társadalmának csaknem minden rétegének képviselője (arisztokrata, pap, cseléd, paraszt, kocsmárosné, városi hivatalnok, rendőrtiszt stb.) részesévé válik; nem csoda, hogy a főszereplő elbeszélő azt írja: a világom darabokra tört. És ki tudja, talán az a monarchiabeli, félig úri, félig polgári világ csakugyan halálra volt ítélve, bár a benne élők többsége ezt még nem érzékelte.

A regény lezárása némileg sötétebb az előzőeknél; bár természetesen a bűnügyeket és azok szövevényes hátterét ezúttal is sikerül felgöngyölíteni, a happy end mégsem teljes. Kiderül, hogy az ügyben olyan „érinthetetlen” hatalmasságok is érintettek, akiket olyan egyszerűen nem érhet utol az igazságszolgáltatás, sőt az igazság felderítője került kellemetlen helyzetbe. Ezért van az, hogy visszaemlékezését az elbeszélő Fábián Marcell már Amerikából írja, ahová családjával együtt kivándorolt. Hogy ez aztán azt jelenti-e, hogy nyomozói pályafutása véget ért, vagy csak új szakasza kezdődik, annak a lehetőségét a könyv lezárása nyitva hagyja.

Ha itt véget ért Hász Róbert kirándulása a krimi világába, azt is meg lehet érteni, elvégre – mint azt tavalyi bajai fellépésén is elmondta – más írói tervei is vannak. Mindenesetre könyveivel bebizonyította, hogy ezt a „könnyű” műfajt is lehet szépírói szinten művelni, és úgy szórakoztatni, hogy az edukáció és a nyelvi élvezet se lássa ennek kárát. Ha viszont egyszer úgy dönt, hogy van még potenciál Fábián Marcell alakjában (elvégre még ereje teljében hagytuk el), akkor szerintem sokan kíváncsian várjuk, mire megy az amerikai gengszterek ellen, vagy épp lesz-e számára visszaút a bomladozó Monarchiába, netán a Trianon utáni Magyarországra vagy Jugoszláviába. Mindegyik forgatókönyvből izgalmas történetek születhetnek. (Hász Róbert: Fábián Marcell és a Hét Nővér. Kortárs Kiadó, Bp., 2022. 394 oldal)

Ufók, meteoritok, aszteroidák és azok földi becsapódása

Dr. Szederkényi Tibor

Az UFO-k (’Unidentified Flying Objects’, magyarul: azonosítatlan repülő tárgyak) létükkel, vagy nemlétükkel már sok évtizede borzolják az emberiség kedélyét. Sokan hisznek bennük úgyannyira, hogy űrjárműveknek tartják ezeket, amelyekben űrlények tesznek földi látogatásokat. Még többen kételkednek ebben, és vannak, akik eleve tagadják az ilyen lények meglétének lehetőségét a Naprendszerben. Persze, bizonyos körök mesterségesen is szítják a bizonytalanságot ebben a kérdésben (is), mert nagy üzlet van mögötte. És most jöhet a jogosnak tűnő kérdés: nekem, „földhözragadt” geológusnak mi közöm van mindehhez? Kb. annyi, mint bárkinek! Nekem is lehet véleményem bármilyen, a természetben lejátszódó folyamatról. A Földdel találkozó vagy a múltban találkozott, összefoglaló néven űrobjektumok (meteoritok, üstökösök, aszteroidák) hatásának vizsgálata a földfelszínre és a Föld mélyebb rétegeire pedig kifejezetten geológiai feladat, lassan külön „résztudomány” a földtanon belül. Hosszúra nyúlt kutatói életem alatt pedig nem egyszer volt szerencsém terepen találkozni és vizsgálat tárgyává tenni a „kozmikus hatásokat” a földkéregre.

Konkrét adatokkal dolgozó kutatóként az előbbi űrobjektum-csoportosításban az ufók létét tagadók csoportjába sorolom önmagamat mindaddig, amíg hiteles adatok nem győznek meg arról, hogy rossz oldalon állok. Maga az UFO megnevezés egyébként tisztességes, mert csak annyit fejez ki, hogy nem tudjuk, mi az! De nem több ennél! Csak az írói fantázia rendel melléjük űrhajókat, űrlényeket, vagy egyebeket. Ez a scfi-fi íróknak, filmeseknek nagy üzlet! Számomra ez az egész teljesen fantazmagória, ami előttem valahogyan a Loch Ness-i Szörny, (Nessie) „égi” megfelelőjének tűnik. A természettel foglalkozó minden kutatónak, így nekem is, a hiteles bizonyítékok hiánya ellenére mégiscsak illik megindokolnia (akár tételesen is) azt, hogy miért tartja elfogadhatatlannak a nem földi eredetű „űrjármű” és az „űrlény” hipotézist. Nos, íme, a saját okfejtésem:

A földi típusú szerves anyag és élet meglétének valószínűségére a Földön kívül, de még a Naprendszeren belül máig már éppen elég bizonyítékot szolgáltattak a különböző űrszondák, a bolygókra juttatott kutatóegységek. Ezek azt is igazolták (amit a csillagászok már régóta gyanítottak), hogy a Naprendszeren belül legfeljebb a Marson vannak olyan fizikai adottságok, amelyek valamiféle speciális, a földire azonban aligha hasonlító, primitív élet meglétét lehetségessé tennék. Ugyan a Mars felületére juttatott kutató egységek eddig semmiféle ilyent nem találtak, de ezek a szondák csak a bolygó felületét és a felszín alatti részek elhanyagolható hányadát voltak képesek vizsgálni. Fontos lenne tudni, hogy mi van a mélyebb övezetekben. A Merkúr és a Vénusz magas hőmérséklete és mág egyéb, kedvezőtlen tulajdonságai eleve kizárják ott a földi típusú élet meglétét. Mostanság a Naprendszer külső, óriásbolygóinak holdjai lettek ilyen szempontból „gyanúsak” (lásd: Cassini űrszonda eredményei). Visszatérve az ufókra, biztosnak vehető: ha lennének is valamiféle űrlények, azok csakis a Naprendszerből származhatnának, ugyanis a bolygórendszerekkel rendelkező (Nap-szerű) csillagok, amelyeknek (akár Föld típusú) bolygói is lehetnek, legalább 200 fényévre vannak tőlünk. Einstein óta tudjuk, hogy az anyag fénysebességgel nem mozoghat, hanem annál csak lassabban. Az onnan ide érkezés valószínűsége ma még úgyszólván a nullának vehető. Némileg más a helyzet azonban a meteoritokkal és az azoknál nagyobb, azonosítható űrbeli testekkel (üstökösökkel, aszteroidákkal). A Földön kívüli élet szempontjából ezek egy része, ma már ugyancsak bizonyos mértékig „gyanús”.

Már az ó-egyiptomiak, a mezopotámiaiak és a keleti (kínai, japán) népek is ismertek „égből hullott köveket és vasdarabokat”, amelyeket rendszerint kultikus tisztelet övezett, vagy övez ma is (pl. a mekkai Kába-kő). Az emberiség története tele van kapcsolódó regékkel, szájhagyományokkal, majd későbbről feljegyzésekkel. Még a magyar népi kiszólás, a „ménkű” is valójában erről szól!

Galilei óta tudjuk, hogy a Hold tele van gyűrűs hegységekkel, de nem sokban más a Merkúr és a Mars felülete sem. Viszont a Vénuszon és a Földön (ezekhez képest) alig vannak ilyenek. A tudomány hamar rájött arra, hogy ezeket a körkörös alakzatokat valamikor becsapódott, kisebb-nagyobb méretű meteoritok, üstökösök, aszteroidák hozták létre. Arra is rájött, hogy egyrészt a Vénuszon vagy a Földön azért van sokkal kevesebb ezekből, mert vastag légkörük van, amely mintegy pajzsként védi a felszínüket (csak a legnagyobb testek hatolhatnak át rajta), másrészt éppen a légkör okozza a felszín nagyfokú erózióját is, amely az esetleges régebbi becsapódások nyomait általában eltüntette. Mindezek ellenére a Földön a geológiai-geofizikai kutatások, máig több-száz ilyen „becsapódási” esemény nyomait mutatták ki. Az elvont tudóskodás számomra itt véget is ér. Jöjjenek a saját konkrét megfigyeléseim, azaz: jómagam, különböző terepi kutatómunkáimban (főleg geológiai térképező expedíciók résztvevőjeként) hol és mikor, milyen módon találkoztam ilyen becsapódásokkal, és azok ténylegesen milyenek? Európában egyetlenegyet, Ausztráliában is egyet, Kanadában négyet és az USA-ban egyet tanulmányozhattam. Ezek – kevés kivétellel – olyan megjelenésűek, hogy még a nem szakember is, ha valamit tud a holdbéli gyűrűs hegységek keletkezési módjáról, azonnal rájön, hogy földi „testvérkéiről” lehet szó.

Az egyetlen ilyen, amelyet Európában tanulmányozhattam (1966-ban), a „Ries-kráter” Németországban, Nördlingen város tágabb területén. Ez az alakzat a földtörténet 15 millió évvel ezelőtti (miocén) korszakában keletkezett, az erózió által mára úgyszólván teljesen eltüntetett, mintegy 24 km átmérőjű becsapódási körzet mértani középpontjában van. A kráter maradványában települt a város. Mindezt geofizikai mérések és mélyfúrások pontosan igazolták. Az enyhén dombos felszínen néhány felhagyott kőfejtő található, amelyből már a középkorban olyan kőzetet bányásztak, amely földi folyamatok által bizonyíthatóan nem jöhetett létre. Ezt a kőzettani megfigyeléseken túl olyan ásványok jelenléte is bizonyítja, amelyek rácsszerkezete a földkéregben lejátszódó geológiai folyamatok által nem keletkezhetett (pl. a coesit és a stishovit nevű kvarcfajták). Nördlingen városába főleg székesegyháza miatt érdemes elmenni, amely építészetileg is elismerésre méltó alkotás, építőanyagát tekintve pedig egyedülálló a világon! Építőköve ugyanis olyan breccsa (törmelékkő), amely a város környéki egykori földfelszín eredeti, összezúzott kőzetanyagából és az abba csapódott, 100 m-nél nagyobb aszteroida törmelékanyagának keverékéből, természetes úton összecementálódva keletkezett. A templom falai, tornya, sőt a középkori városfal is ebből az igen dekoratív „kozmikus breccsából” (a suevitból) épültek, és a vakolatlan falakon ennek a különleges kőzetnek minden szépsége és különlegessége látható.

Ausztráliában (ahol pedig számos meteorkráter található) mindössze egyet, de a legnagyobbat és a legkarakteresebbet sikerült látnom 1973-ban. (Sajnos, más feladat miatt, így ennek részletes tanulmányozására nem maradt elegendő időm.) Ez a Gosses Bluff nevű, kozmikus eredetű képződmény, Alice Springstől Nyugatra, 175 km távolságban, a Macdonnel-hegység északi előterében, majdnem sík terepen található. Ez a Föld egyik leglátványosabb ilyen alakzata. Izotóp kormeghatározások szerint a kozmikus test becsapódása 142 millió éve, a földtörténeti középkor triász időszakában történt, nyomai a sok millió év óta tartó, állandó sivatagi klíma ellenére máig eléggé jól megőrződtek. Ez a kráter is 24 km átmérőjű, mint a nördlingeni, és az ottanihoz hasonló méretű aszteroida hozta létre. Felépítésében olyan, mint egy gyűrűs szerkezetű „holdhegység”, amelynek a külső-gyűrűjét a sivatagi klíma annyira lekoptatta, hogy azt ma már csak a földtudománnyal foglalkozó szakemberek veszik észre. A megmaradt, igazán látványos alakzat, valójában csak az aszteroida becsapódásakor létrejött gyűrűs hegység központi csúcsának kipreparálódott romja. Ez a látványos forma 4 km-nél nem nagyobb méretű. A 24 km átmérőjű, teljes becsapódási szerkezet lekoptatott, külső részét és a felszín alatti szakaszát geofizikai mérésekkel és mélyfúrásokkal, részletesen kutatták. A nördlingenihez hasonló törmelékkövet (suevitet) 600 m-nél nagyobb vastagságban tárták fel a fúrások! A Gosses Bluff-ról az interneten kiváló képeket találhatunk!

A Kanadai Pajzs belföldi jégtakaró által legyalult felszínén számos, jól felismerhető, kozmikus eredetű becsapódási szerkezet ismeretes. Ezek közül 1986-ban négyet részletesen is tanulmányozhattam. Közülük három a Labrador-félszigeten, az általam is térképezett területen van. Talán itt őrződtek meg a Földön található, legnagyobb méretű kozmikus becsapódások nyomai. (A Yucatán-félsziget gyakran idézett, 64 millió éves, de felszínen láthatatlan becsapódása, a Chicxulub, amelyhez kötik pl. a dinoszauruszok kihalását, talán a labradoriaknál nagyobb méretű lehetett, de ennek kráterét manapság 600 m mélyen, miocén rétegek fedésében találjuk. Kőolajkutató fúrásokkal, véletlenül találtak rá erre a szerkezetre, és a geofizikai kutatások szerint átmérője 170 km lehet.)

Két olyan, kozmikus eredetű kráter van Kanadában, amelynek átmérője a 100 km-t is meghaladja. Az egyik Sudbury városa mellett a Huron-tónál, a másik a Szent Lőrinc-folyó torkolatánál, Québec városától keletre, nem nagy távolságban található. Ez az utóbbi az igen látványos Manicouagan kaldera, amely az egyetlen olyan kozmikus eredetű földi alakzat, amelyet Armstrongék a Holdról, szabad szemmel is felismertek.

A Sudbury-becsapódás 1,8 milliárd évvel ezelőtt keletkezett. 1986-ban, a Laurentian University-n tett látogatásom keretében láthattam egy részét. Mai megjelenéséből, az eltelt iszonyú hosszú lepusztulási idő miatt, amelybe két jégkorszak is beletartozott, a nem szakember semmit sem ismerne fel. Manapság nem túl magas dombvidék az egész. Hogy mégis kozmikus becsapódásról van szó, azt különleges geológiai szerkezete, hatalmas, színes-érc telepei és jellegzetes kőzetei bizonyítják. Üstökös eredetűnek tartják. A földfelszínen ez egy ÉK-DNY irányban elnyúlt elliptikus alakzat, amelynek érctelepei és kőzettípusai, ezen belül külön-külön is, önmagukba visszatérő, „egymásba helyezett” ellipsziseket mutatnak, amelynek nagytengelye 250 km, a kistengelye a 100 km-t is meghaladja. Ennek a szerkezetnek az eredeti alakja kör volt, mint a többi becsapódásé, a hosszú földtörténeti idő alatt lejátszódott kéregmozgások azonban ellipszis formájúra torzították. Ez a világ legnagyobb nikkelérc előfordulása, de hatalmas rézérctelepek is kísérik. Szerkezetileg leginkább Dél-Afrika országnyi méretű, Bushveld-masszívumához hasonlítható, amelynek nagytengelye 600 km, keletkezési módja máig viták tárgya.

A Manicouagan „kaldera”. Ugyancsak 1986-ban tanulmányozhattam a további három Labrador-félszigeti kráterrel együtt Québec állam „St. George-river 8000. sz., 1:50.000 méretarányú Földtani Térképfelvételezési Projektje keretében vizsgálhattam meg. A Manicouagan-szerkezetet eredetileg tévesen kalderának, azaz vulkáni beszakadásnak nézték. Mára nyilvánvalóvá vált, hogy valójában kozmikus eredetű szerkezet, amit ásványtanilag, kőzettanilag, geofizikailag, továbbá mélyfúrásokkal is igazoltak. Itt, mind a 100 km-nél nagyobb átmérőjű gyűrűshegység, mind a jól fejlett központi csúcs is megmaradt. Keletkezési kora 214 millió év, tehát a földtörténet triász időszakában jött létre. Csoda, hogy a pleisztocén kori belföldi jégtakaró erőteljes, legyaluló hatása ellenére, a jellegzetes alakzatok és a kozmikus becsapódás tényét igazoló kőzetek (suevit, kőzetüveg stb.), ásványok (coesit, stishovit stb.) máig megmaradtak. A gyűrűs perem és a központi csúcs közti igen széles, hibátlan körgyűrű alakú völgyben, a Manicouagan-folyó felduzzasztásával, hatalmas „tógyűrű” jött létre, amely a maga nemében egyedülálló a Földön. Ezt vették észre a Holdról (szabad szemmel) az első holdutazás asztronautái. A számítások szerint 1 km körüli nagyságú aszteroida becsapódása hozta létre. Az interneten kiváló felvételek láthatók róla.

A Clearwater-tavak. A Labrador-félsziget középső részén, gneisz kőzetben elhelyezkedő, tökéletesen kör alakú, egymással érintkező, kb. 26 és 10 km átmérőjű ikertavak. Mindkettő mértani középpontjában egy-egy 100 m-es magasságú, meredeken kiálló, hegyes csúcsban végződő sziklasziget található. Ezek a kozmikus szerkezet központi csúcsai, amelyek coesit és stishovit ásványtartalmú suevitből állnak, bizonyítva ezzel a tavak és a két központi helyzetű sziget kozmikus becsapódási eredetét. Izotóp kora 290 millió év. Kb. 200 m átmérőjű aszteroida becsapódásából keletkeztek, amely aszteroida közvetlenül a Földet-érés előtt kettévált és így két krátert hozott létre. Az interneten jól láthatók.

Mistastin-tó. Észak-Labradorban, New-Québec és New-Foundland nehezen megközelíthető közigazgatási határán van. Kb. 28 km átmérőjű, kozmikus eredetű krátertó, amelynek medencéje kb. 200 m méretű égitest becsapódása útján, 36 millió évvel ezelőtt keletkezett. Jól fejlett központi csúcsa, valamint a parttal párhuzamos, több száz méter szélességű törmelékgyűrűje van. A gneisz kőzet, amelybe az aszteroida becsapódott, olyan egyedi jellegű, palás szerkezetűvé alakult, amilyen csakis kozmikus eredetű, ún. sújtó hatásra keletkezhetett (shatter-cone csomók) és benne elszórtan suevit kőzet (coesit ásvánnyal) is előfordul. Az interneten jól tanulmányozható.

A Barringer-kráter az USA-ban, Arizonában. A Földön a legismertebb meteorkráter, amelynek fényképe minden iskolás könyvben, vagy amerikai idegenforgalmi reklám-anyagban megtalálható. Jól kiépített műutak vezetnek oda, és a „nagy gödröt” rengetegen látogatják. Magam 1989-ben, a Washingtonban rendezett Geológiai Világkongresszus egyik rendezvényének keretében kerültem oda. Az „agyonkutatott”, 1,2 km átmérőjű, 170 m mélységű, meredek oldalú kráter kör alakú, és 49 000 évvel ezelőtt keletkezett. Peremét tekintélyes méretű, 45 m magasságú, kőzettörmelékből álló sánc alkotja, amely a becsapódás által kidobott gneisztörmelékből és magának a becsapódott, 45 m átmérőjű vasmeteoritnak a törmelékéből, továbbá kőzetüveg-törmelékből jött létre. Ez utóbbi mutatja, hogy a folyamat milyen hatalmas hő felszabadulásával járt. Az interneten rengeteg fénykép található róla.

Ezekből is láthatjuk, hogy a Föld keletkezése óta a légkör, mint védőpajzs ellenére a legkülönbözőbb földtörténeti korokban (valójában nem nagy számban) történhettek akár nagy méretű kozmikus becsapódások is. Ezek ugyan óriási energia-felszabadulással jártak, ezáltal döntő hatást gyakorolhattak a földfelszín bizonyos részeire és a mindenkori élővilágra, mindazonáltal csak helyi jelentőségűeknek tekinthetjük ahhoz az egész Földre, mint égitestre nézve globális hatást kifejtő, óriási meteorit- és aszteroidatömeghez képest, amelyek becsapódása történetének 3900-4300 millió éves időszakaszában történt.(Ez egyötödével növelte meg az Ősföld tömegét!) E kozmikus tömeg, többszáz millió éven át, szakadatlanul „bombázta” az akkori földfelszínt. Ennek hatására az addig hideg és szilárd halmazállapotú, csak nagyon vékony légkörrel rendelkező Ősföld külső, 1000 km vastagságú szakasza megolvadt. A becsapódási időszak befejeződésével az eddigi energiaközlés a Földdel megszűnt, és ennek az olvadék övnek a legkülsőbb szakasza kezdett kihűlni és megdermedni. Az így kialakult vékony héj (a legősibb földkéreg) egyre vastagodott, végül a földtörténet 2500 millió évében, az eredetileg 1000 km vastagságú olvadéköv teljesen eltűnt, megszilárdult.

Honnan tudjuk mindezt? Egyrészt az asztronauták által a Holdról hozott kőzetminták abszolút korának meghatározásából. (A Hold anyaga víz és légkör hiányában ugyanis abban a drasztikus eseményben sem olvadt meg, hanem szilárd maradt. Tehát a célzott Holdra szállással és kőzetmintagyűjtéssel ugyanannak a „meteorit esőnek” az anyagát a Holdról gyűjthették be, amely a Föld külső övezeteit annak őskorában megolvasztotta.) Másrészt, ma már ennek az időszakasznak az egykori léte és hatásai a legrégebbi földi ásványból, a cirkonból (ZrSiO4) és bizonyos ős-kőzetekből izotóp kormeghatározásával is kimutathatók. (A Föld legkezdetibb fejlődéstörténetének ismertetett része számos hipotetikus elemet tartalmaz. Az izotóp kormeghatározások mai szintjén már sikerült 4500 millió éves ásványt is kimutatni. Ennek máig tartó megőrződése a Föld kőzet-övében, megköveteli a földfejlődés újraértelmezését a földtörténet első 150 millió évére. Ez a munka napjainkban is folyik.)

A földi élet legalább 3600 millió évvel ezelőtti meglétét kék alga-telepek maradványa igazolja. (Ny. Ausztrália Pilbara-blokkjában, a Hammersley-hegység Warrawoona-sorozatában, stromatolit- telepek előfordulása formájában.) Nyugat-ausztráliai kutatómunkám keretében, Marblebar bányavárostól nyugatra, ausztráliai mértékkel nem nagy távolságban ezzel a világhírű előfordulással is találkozhattam. Eme biztos korú, jól meghatározott kék alga-telepeken kívül bizonytalan életnyomok helyenként már a 3800-4000 millió éves kőzetekben is előfordulnak (Grönlandban, Isua környékén). A Marblebar melletti, ősi kovaalga-telep teljesen azonos felépítésű az Indiai-óceán ÉNy-ausztráliai árapály övezetében, helyenként tömegesen található stromatolit-telepekkel. Az őslénytan tudománya szerint ezek a kék alga-telepek a Föld legősibb olyan élőlényei, amelyek változatlan felépítéssel, máig folyamatosan élnek. Ettől az időtől számítható az élővilág fejlődéstörténetének kezdete, amely aztán egyáltalán nem volt olyan folytonos, mint amilyennek azt Darwin az evolúció elméletében feltételezte. Az őslénytan tudománya a hosszú fejlődési időszakok között olyan, viszonylag rövid szakaszokat mutatott ki, amikor az addigi élővilág nagy részének tömeges kihalása jelentkezett. (Pl. a földtörténeti ókor és középkor határán az addig élt fajok 90 százaléka, a földtörténeti középkor és újkor határán 64 százaléka halt ki. Az utóbbi eseménynél tűntek el a szárazföldekről a dinoszauruszok és a tengerekből az ammoniták.)

Darwin nem tudott igazán mit kezdeni az evolúciós elméletébe nem illeszthető ilyen földtörténeti eseményekkel, viszont a francia Cuvier ezek magyarázatára megalkotta, az ún. katasztrófaelméletet, amely szerint csakis valamilyen hirtelen fellépő, földi méretű katasztrófa rovására írhatók ezek a hirtelen kihalások. Megpróbálta elemezni azt is, hogy milyen globális esemény léphetett fel ennyire hirtelenül. Vulkanizmustól kezdve, egészen az általa mélyebben nem vizsgált csillagászati okokig mindent számításba vett, sőt azok egyidejű összeadódásának lehetőségét sem zárta ki. Darwinnal szemben azonban mindenki fantasztának tartotta őt, egészen addig, amíg rengeteg földtani adattal alátámasztva biztossá nem vált, hogy a földtörténeti középkor és újkor határán, 64 millió éve lejátszódott kihalás igenis kozmikus eredetű okra, aszteroida becsapódásra vezethető vissza. Ez a már említett Chicxulub nevű, eltemetett kráterű becsapódás a Yucatán-félszigeten. A kínai tudósok (azonnal reagálva erre a felismerésre) rögtön kijelentették, hogy az előzőekben említett, még ennél is nagyobb kihalás a földtörténeti ókor és középkor határán, szerintük biztosan egy még hatalmasabb kozmikus katasztrófa eredménye, és ők Kínában már meg is találták a becsapódás helyét! (Meggyőző adatokkal máig sem tudták ezt bizonyítani.)

Amerikai tudósok kiszámították, hogy egy nördlingeni méretű becsapódáskor felszabaduló energia kb. egy hidrogénbombáéval azonos. Ennek alapján nem nehéz megjósolni, hogy km-es nagyságrendbe sorolható átmérőjű aszteroida becsapódása, a szárazföldi életre nézve már okozhat akár olyan nagyságú tragédiát, mint ami a dinoszauruszok és más élőlények eltűnését okozta. Érthető tehát, hogy az amerikai filmesek azonnal lecsaptak a témára, és a mai korba helyezett, ilyen tárgyú filmek tömegével borzolják az emberek idegeit. Sőt, az ilyen ijesztgetés máig folyamatosan tart. A bulvársajtó és hasonló hitelességű rádióműsorok, mintha erre még rátennének néhány lapáttal a ma már sokkal könnyebben elérhető csillagászati jelenségek félremagyarázásával. Legfeljebb kérdőjelet tesznek a túlságosan meghökkentő, szakszerűtlen „magyarázatok” (jóslatok) után. Hadd törje a fejét a kedves olvasó, vagy hallgató, esetleg tévénéző!

No de mégis! Tényleg félnünk kell a közeljövőben bekövetkezhető, kozmikus eredetű földi katasztrófától? Az emberiség életében aligha. Rengeteg meteorit, üstökös és aszteroida pályaelemeinek statisztikus vizsgálatából Alvarez és Dietz, kiváló amerikai tudósok már a múlt század vége-felé megállapították, hogy a „méretes” aszteroidák közül legfeljebb hat olyan akad, amely Föld-közelbe juthat (a Hold és a Föld között száguld el), de egyik sem akkora, hogy esetleges becsapódása megközelítené egy hirosimai atombomba hatását. Tehát, ezek szerint nem valószínű, hogy kozmikus okokból, a közeljövőben kipusztulna az emberiség a Földön.

Teofánia

Mayer István

Amióta megépült az új egyetemi könyvtár, mindig arról álmodoztam, hogy itt fogok dolgozni. A hatalmas üvegablakoknak köszönhetően egész nap világos van, tele van minden korszerű számítógépekkel, no és a könyvállományra sincs panasz. Persze leginkább az informatikusok vagy a tájékoztatósok közé képzeltem magam, de ez nem kívánságműsor. Íme, két diplomával a zsebemben ruhatáros lettem. Innen, a földszint eldugott sarkából már egyáltalán nem olyan világos az épület, a szakmai kihívás meg… Nos, igen. De muszáj valamit csinálnom, mert az alacsony fizetés is fizetés.

A ruhatár – legalábbis az a része, ahol én dolgozom – a könyvtár leghagyományosabb része. Leadod a kabátod, kapsz érte egy bilétát, majd a bilétáért cserébe visszakapod a kabátod. Persze a forgalomnak már csak egy kisebb része tartozik hozzánk, mert az elektronikus csomagmegőrző “ládákat” is megszokták a látogatók, még ha néha bele is szorul a cuccuk. Az én ruhatári szakaszom általában a senki földje. A hátsó ruhatárig a legtöbben el sem jutnak, igaz, nem is mindig van nyitva. Én például csak délután 1-kor nyitok, igaz, attól kezdve zárásig dolgozok. Igazán csak rendezvényekkor vannak sokan, akkor viszont majd megszakadok, mert ide hátra ritkán küldenek erősítést.

Szeretem jól végezni a munkámat. Hogy mit lehet jól csinálni egy ruhatárosnak? Például a legtürelmetlenebb és legagresszívabb olvasónak is nyájas mosollyal nyújtom át a kabátját. Vagy akkor is odaadom, ha elvesztette a bilétáját, csak némi dorgálás kíséretében. Az eltűnt bilétákról precíz nyilvántartást vezettem. A legtöbbjük néhány napon belül megkerült, hiszen csak a könyvtáron belül hagyhatták el őket. Egy esti záráskor átlagosan nyolc-tíz biléta szokott hiányozni a rám bízott 600 fogasról.

2007. október 7-én a délutáni kezdéskor legalább tíz biléta hiányzott, noha este még csaknem teljes volt a létszám. Furcsa volt, hogy mind az utolsó polcokon lévő fogasokról hiányzott. Mindenesetre elkezdtem feljegyezni őket: 461, 467, 487, és így tovább egészen 599-ig. Pontosan 11 szám. De éreztem, hogy valami nem stimmel ezekkel a számokkal. Például mindegyik páratlan. Aztán előkaptam a telefonom, és a számológépén ellenőrizni kezdtem a számokat: mindegyik prímszám volt, vagy legalábbis annak tűnt. Elég sok sci-fit olvastam ahhoz, hogy ebben ne a véletlen művét lássam. Nyilvánvaló, hogy valaki így akar üzenni nekem.

Mivel matematikából nem vagyok túl erős, este beültem egy internetkávézóba, ahol letöltöttem egy több ezer prímszámból álló listát. Rajta volt mindegyik hiányzó biléta száma. Viszont ez az adott intervallumon belül csak minden második prímszám volt. De mit jelent ez. A legjobb ötleteim éjjel szoktak támadni. Hajnali háromkor arra ébredtem, hogy megvan a megoldás: nekem kell kiegészíteni a listát, és akkor az a valaki, aki a kapcsolatot keresi, tudni fogja, hogy veszem az adást. Kijegyzeteltem a hiányzó számokat, és vártam a munkát sajátos távírómmal.

Másnap 1-kor minden biléta a helyén volt. Kíváncsi lettem volna, hogy eddig hol voltak, és hogyan kerültek vissza a helyükre, de még kíváncsibb voltam, ki az, aki jelet adott nekem. Este 8 után szépen leakasztottam a 463-ast, a 479-est és társaikat, majd elmentem haza, és vártam a választ. Nem mintha lebecsültem volna a kollégáimat, de a legtöbbjükből nem néztem volna ki, hogy bármifajta kódolással múlatják idejüket, így igazából fogalmam sem volt, ki játszadozhatott a bilétákkal. Persze egy egyetemi könyvtárban sokféle ember megfordul, és némelyik matematikus srácról simán el tudtam volna képzelni, hogy bemegy az üres ruhatárba és matekfeladványokat kreál nekem. Nos, az első feladatot megfejtettem. Gondoltam, másnapra valami nehezebb feladvány jön. És így is lett.

Nem lehetett nem észrevenni a tudatosságot a biléták másnapi rendjében. Mintegy hatvan hiányzott, ráadásul mindegyik az első két oszlopból. Ha nem éreztem volna, hogy ez egy üzenet, bizonyára fel is jegyeztem volna a füzetembe, hogy új rekord, így viszont a pontos számokat írtam fel. Elgondolkodtam, hogyan lehetne ezt dekódolni. Kézenfekvőnek tűnt a számítógépek alkalmazta kódolások valamelyike. A hiányzó és a meglévő bilétákból 8 bites csoportokat képeztem úgy, hogy a meglévő biléta 1-et, a hiányzó 0-t jelentett. Ha például a számnyolcasból csak a bal szélső hiányzik, az 27 –t jelentene, azaz 128-at. Összesen 256 -féle karakter létezhet így, ami több mint elég a legtöbb üzenethez. Gyanús volt, hogy csak 78 fémdarab hiányzott: ugyan mit lehet 9 karakterben üzenni? És a kapott számok többsége túl nagy is volt: a betűkarakterek zöme 128-nál kisebb számnak felel meg.

Mindezeket a megállapításokat tettem fél háromig, amikor egy kisebbfajta invázió lepett meg. Nyilván valami népszerű általánosan művelő előadás kezdődött az egyik teremben. A pokolba kívántam a látogatókat, de hiába, várni kellett a feladattal. Persze vigyáztam, hogy az első két oszlopba ne kerüljön se kabát, se táska. Közben persze járt az eszem. Este 6 körül jöttem rá a helyes módszerre. Ismeretlen partnerem takarékos volt: csak a betűjegyeket jelölte, abból viszont az ékezeteseket is. Így 6 bitből megúszta az egészet: pokolba a szabványokkal! Magára az ábécére bőségesen elég a 64 variáció, legalábbis, ha lemondunk a kis- és nagybetűk közti különbségtételről. A szóközt láthatóan 0-val jelölte a feladó. 19:40-re, tehát majdnem zárásra kialakult az első üzenet:

AZ IDŐ BETELT1

Mint egy elmebeteg – igaz, addig se viselkedtem másképp – nekirohantam kódolni nyilvánvaló kérdésemet, amit az utolsó oszlopok bilétáinak megritkításával tettem közzé:

KI VAGY

Majd elhagytam a könyvtárat, beültem egy kocsmába és megittam három sört. Kicsit túl sok élmény volt ez egy napra. Hazafelé gyalog mentem, és a titokzatos üzenet értelmén gondolkodtam. Valahonnan ismerős volt a kifejezés, de nem jutott eszembe, honnan.

Éjjel 2-kor ébren fekve az ágyon a SETI kapcsolatfelvételi módszerein gondolkodtam. A földönkívüliek kutatói mindig abból indultak ki, hogy mi sem tudunk semmit az idegenekről, sem ők rólunk, és mindenféle általánosságokból próbálnak közös kódot kialakítani. Pedig lehet, hogy azok odakint már mindent tudnak rólunk, ismerik a nyelvünket, szokásainkat, és azt is tudják, hogy a “beszélgetőpartnerük” mennyire összetett kódot képes megfejteni.

Nem, ekkor nem gondoltam, hogy valami földöntúli hatalommal van dolgom, inkább valami TTK-s csínytevésére gondoltam, de mindenképpen érdekes személynek tűnik, aki így társalog valakivel.

Másnap persze kialvatlanul ébredtem, mire dolgozni mentem, ráadásul iszonyatosan fájt a fejem. Most viszont legalább aligha kell a kódfejtéssel foglalkoznom, hiszen ismerem az ábécénket. 102 biléta hiányzott az elejéről, tehát 17 karakteres üzenetre számíthattam. Szép hosszú neved van, barátom – gondoltam. Ahogy összeraktam a jeleket, az üzenet így szólt:

VAGYOK AKI VAGYOK2

És akkor beugrott “Az idő betelt” forrása is. Hát persze, a Bibliában van. Gyorsan leléptem a ruhatárból, bementem a könyvtárba és kezembe kaptam a Szentírást. “Az idő betelt”-re Márk evangéliumában bukkantam rá. Igaz, itt “beteljesedett az idő” szerepelt, de ez fordítás kérdése. A “Vagyok, aki vagyok”-ra emlékeztem: Mózesnek mutatkozik be így az égő csipkebokorból az Isten. Iszonyú mérges lettem. Nem vagyok templombajáró, de ha valaki Istent játszik, azért az már sok az én érzékenységemnek. Visszarohantam a ruhatárba – a kolleginák elég morcosnak tűntek a távozásom miatt -, és még a délután folyamán megfogalmaztam tömör válaszom vicces partneremnek:

ANYÁDDAL SZÓRAKOZZ

Aznap este jobban aludtam. Eddig valahogy mégis bennem volt az az érzés, hogy valami külső erő mozgatja a bilétákat, most nyilvánvalóvá vált, hogy valaki egy vaskos tréfát űz velem. Nem tudtam rájönni, ki lehet az, ismerőseim egy részéből az átverésre való hajlam hiányzik, mások viszont a kódot nem lennének képesek összehozni.

Arra számítottam, hogy másnap rendben találom a ruhatárat, de nem így volt. Úgy látszik, a barátom nem érti, hogy vége a műsornak. Nem akartam vele foglalkozni, de azért zárás előtt csak megnéztem, mit akar mondani nekem a társam. Lehet, hogy végül csak leleplezi magát, és megtudom, ki is ő. Ahogy leírogattam a betűket a lapomra, szép lassan elsápadtam, majd meghűlt bennem a vér. A lapomon ez volt leírva:

PERGAMON146 1ANGUS4 4521

Az első kettő egy-egy jelszó volt, amiket különböző internetes programokhoz használtam. A következő szám a bankkártyám PIN-kódja volt. Azt még el tudtam volna képzelni, hogy valaki ezekből egyet ellessen, de hogy mind a hármat, azt teljesen kizártnak tartottam. “Vagyok, aki vagyok.” Teljesen össze voltam zavarodva. Még egy gyors üzenetet kreáltam, mielőtt elmentem volna.

MIT TEGYEK

Otthon sem olvasni, sem tévézni nem voltam képes, de a zene is csak idegesített. Persze étvágyam se volt. Eleve beteg ötletnek tartottam, hogy Isten velem akarjon kapcsolatba lépni, de hogy egy ruhatár segítségével, azt meg aztán főleg. Vagy egy pszichopata áldozata lennék? Tegyek feljelentést a rendőrségen? Nem, nem, már az elején kiröhögnének. Előbb utalnának engem az elmeosztályra, mint állítólagos társamat. Végül bevettem három altatót, ettől sikerült kikapcsolnom az aggodalmakat.

A másnap reggel természetesen katasztrofális volt. Szerencsére pénteken még a szokásosnál is kevesebben járnak erre, így nem tűnt fel senkinek gyalázatos állapotom. Persze várt a minden eddiginél hosszabb üzenet. Nagyon nehezen tudtam koncentrálni, de azért sikerült dekódolni.

MENJ EL NINIVÉBE HIRDESD NEKI HOGY GONOSZSÁGA SZÍNEM ELÉ JUTOTT3

Na nem, próféta nem vagyok, nem csinálok hülyét magamból. Már így is hülyét csináltál magadból – mondta racionálisabbik felem. De egyáltalán, mi az, hogy Ninive? New York? Moszkva? Peking? Vagy csak Budapest? Úgy gondoltam, ennyi elég is volt ebből az őrült párbeszédből, aznap este válasz nélkül hagytam – kit is?

Mindig is úgy gondoltam, hogy az embernek van választása, így nemet mondhatok arra a feladatra, amit kapok. És én éltem ezzel a lehetőséggel. Ám úgy tűnik, ebben a dologban tévedtem.

Amikor aznap este az egyik sugárút sarkán – bevallom, kissé figyelmetlenül – leléptem a zebrára, hirtelen fékcsikorgást hallottam, majd egy csattanást, és aztán hasított belém a pokoli fájdalom. Aztán elájultam.

Csaknem egy hónapot töltöttem a kórházban combnyaktöréssel, meg persze a fejsérüléseimet is kezelni kellett. A vétkes sofőrt nem találták meg. Néhány kollégám meglátogatott, ők közölték, hogy míg én az ágyat nyomtam, a könyvtárban felszámolták a hátsó ruhatárat, és ahelyett is elektromos csomagmegőrzőt szereltek fel. Mire visszaérek, az első ruhatárba leszek beosztva én is, fele annyi munkaidőben, persze fele pénzért

Tehát az égi üzeneteknek vége. Lehet, hogy már minden elhangzott, amit tudnom kellett? Nincs más választásom. Bár nem érzem magam prófétának, meg fogom keresni Ninivét, bárhol legyen is, és el fogom mondani az üzenetet. Ámen.

1 Márk evangéliuma, 1,15

2 Kivonulás könyve 3,14

3 Jónás könyve 1,2