Az étel íze

Szünder Dezső

E havi írásom már régóta időszerű lett volna, de ismerjük az örök érvényű mondást: jobb későn, mint soha! Mindennapjaikban ugyanis sokan úgy látják, hogy nem fér bele életükbe a főzés, sütés, a tisztességes, adalékanyagoktól mentes alapanyagokkal való ételkészítés. Ezért mutatkozik igény a nagyvilág élelmiszergyártói felé, hogy minél ízletesebb, bizonyos függőséget okozó ételeket kínáljanak nekünk. Igaz ez az éttermekre, gyorséttermekre de a hipermarketek, egyéb nagy bevásárlóközpontok polcaira is. Az, aki meg sem próbál tudatosan élni és enni, az minden bizonnyal ezen „intézmények” ölelő karjaiban végzi. Olyan szekeret tol maga előtt, melynek feladata a mai fogyasztói társadalom fenntartása: a fogyassz minél többet, de azt edd, amit eléd teszünk, amit tálcán, számodra könnyen elérhetően kínálunk. A dolog pedig működik: az üzletek tele vannak áruval, és bár beszélhetünk ínséges, válságos gazdasági környezetről, amíg ezt a rengeteg igénytelen árut meg is vásároljuk, mindez nehezen hihető.

A Honpolgárban sokat írtam már a tudatos táplálkozásról. Bízom benne, hogy aki rendszeres olvasója lapunknak, esetleg ennek a rovatnak, már tudja, hogy mindez mennyire fontos. Hiszem, hogy ezzel a fajta táplálkozással, tudatos vásárlással nemcsak a körülöttünk lévő szűkebb és tágabb környezetünk lesz jobb, hanem mi magunk is. Hiszen ki szeretne gyakran orvost látogatni azért, mert nem figyelt oda arra, amit csinál, amit és amennyit eszik? Ezek a dolgok igenis összefüggnek! Aki nem hiszi, bátran próbálja csak ki: egészséges, megbízható alapanyagokból, saját magunk által készített ételből a jóllakottság érzéséhez kevesebb is elég. Biztos vagyok benne, hogy egy hónapnyi próba után érezhető a különbség! Ehhez kapcsolódóan van még egy jó hírem: semmivel nem kerül többe, csupán odafigyelés, tudatosság kérdése az egész. Ha pedig valaki egyszer-egyszer mégis azt tapasztalja, hogy ez itthoni is, meg finom, is de aránytalanul drága, szeretném emlékeztetni: az olcsó később mindig drága lesz!

A korábbiakhoz hasonlóan ezúttal is kis időutazásra hívom a Kedves Olvasót! Valamikor régen, abban a bizonyos, sokat szidott 40 évben létezett egy Jugoszláviának nevezett ország – a mostani Horvátország, Szerbia, Szlovénia, Bosznia-Hercegovina és még Isten tudja, hány kisállam elődje. Abban az időben, oda azért könnyebben eljutott az ember, mint, mondjuk, Ausztriába. Gyerekkoromban még nem foglalkoztatott ennyire a gasztronómia világa, de arra élénken emlékszem, hogy milyen nagy dolog volt, ha valaki 1 kg Vegetát tudott hozni onnan, amelyet aztán boldog-boldogtalannak osztogatott. Persze nem kellett hasonló termékért abban az időben sem külföldre menni, volt nekünk – talán még most is van – Delikát nevű termékünk, mely ételízesítő funkcióját tekintve hasonló volt délvidéki rokonához. Csak hát előbbit mégiscsak nagyobb durranásnak gondoltuk, hiszen ami külföldi, biztosan sokkal jobb is… Reálisan nézve az akkori és mai ételízesítő-kínálatot, ugyanaz mondható el: mindkét kor terméke hemzseg az adalékanyagoktól, tele van sóval – az ugyanis mindig jóval olcsóbb volt a zöldségeknél. Nagyanyáink, anyáink ezzel ízesítették a levest (a húslevest különösen), szórták rizsbe, sült krumplira és még számtalan olyan helyre is, ahol semmi szükség nem volt rá. Én aztán emiatt hosszú ideig kerültem is a mesterséges ízesítőket, és őszintén szólva túl nagy hiányukat nem is éreztem. Aztán bajai életem alatt megismerkedtem egy lelkes kistermelővel, aki olyan ételízesítőt mutatott nekem, amelytől sok mindent azonnal átértékeltem. A termék nem tartalmazott sót, ízfokozót, csak a zöldség természetes ízét. Amióta nem Baján élek, nem találkoztam ilyesmivel – persze jobb-rosszabb termékekkel igen, de olyat, amilyet én elképzeltem, nem találtam. Mit tehet ilyenkor az emberfia? Hát megpróbálja elkészíteni mindezt otthon! Ilyen módon lett a háztartásom része a magam készítette ételízesítő, amelynek leírását az alábbiakban osztom meg a nagyérdeművel.

A folyamat tulajdonképpen nem túl bonyolult, csupán kissé időigényes. Vegyünk az őszi piacon annyi zöldséget, amennyit pénztárcánk és időnk enged. Én kb. 5-6 kg alapanyagot használtam fel, ebből befőttesüvegnyi mennyiségű ételízesítő készült. A zöldségek aránya nincs kőbe vésve, nagyrészt szabadon lehet alakíthatjuk. Ami fontos, hogy az összes mennyiség legalább 40%-a sárgarépa legyen. Vegyünk mellé 2-3 db fehérrépát, 1 db nagy hagymát, 1-1 db paradicsomot és paprikát, 1-1 nagyobbacska zellert és karalábét, egy negyed fej káposztát, esetleg 20-30 dkg kelbimbót. Végül szerezzünk be 1-1 nagy csokor zeller- és petrezselyemzöldet. Ha minden megvan, hámozzuk meg a zöldségeket, mossuk meg őket alaposan, és vágjuk olyan apró darabokra, amilyenekre csak tudjuk. (Nem rövid munka, de fontos része a folyamatnak.) Ha mindennel végeztünk, vékonyan terítsük szét 1-2-3 gáztepsi aljába a zöldségeket, szárítsuk sütőben légkeveréssel 60 ºC-on 30-40 órát, közben 3-4 óránként kevergessük át, hogy egyenletesen száradjanak. Nem szükséges 40 órára lefoglalni a sütőt ezzel, a folyamat megszakítható, majd később folytatható. Akkor jó, ha a tepsit megrázva már zörgő hangot hallunk. Ekkor vegyük ki a sütőből, és 1-2 napon át száraz helyen szárítsuk tovább. Az így kapott szárítottzöldség-keveréket tegyük kávédarálóba, és őröljük rusztikusra – legyenek benne kis és nagy darabok is. Az 5-6 kg alapanyagból készülő keverékhez tegyünk a legvégén 2 evőkanál sót, majd ezzel is alaposan keverjük össze, aztán töltsük jól záródó tárolóedénybe, és lehetőség szerint csak felhasználáskor nyissuk ki, utána azonnal zárjuk is vissza. Ha rajtam múlik, bevallom őszintén, sót nem szívesen tettem volna bele, de lévén ez házi környezetben, nem professzionális szárítógéppel készült termék, az esetleg megbúvó kis nedvesség is problémát, penészedést okozhatna a keverékben, akkor pedig az egészet ki lehetne dobni. Így aztán a 2 evőkanál só hozzáadását magam is szükségesnek éreztem, de még ez is távol van ipari ételízesítők sókoncentrációjától.

Jó munkát kívánok hozzá!

 

Az 1903-as Rákóczi-emlékév

Sarlós István

II. Rákóczi Ferenc a magyar történelem egyik meghatározó egyénisége. Az általa vezetett, 1703-11 között zajló szabadságharca elbukott ugyan, de az „uralkodása” alatt létrejött nemzeti összefogás egyértelműen jelezte a Habsburg-ház számára, hogy a dunai monarchiájuk megtartásához mindenképpen egyensúlyra kell törekedniük a magyarokkal.

Rákóczi 1711-ben elhagyta Magyarországot, és sohasem térhetett haza, az Oszmán Birodalomban, Rodostóban halt meg 1735-ben, Isztambulban temették el bujdosó társaival együtt. A fejedelem sírhelye, az isztambuli Szent Benedek templom a 19. század második felében zarándokhellyé vált. Az 1848-49-es szabadságharc emigránsainak híradásai, majd tudományos kutatások indultak Rákóczi Ferenc, Zrínyi Ilona, Bercsényi Miklós és felesége földi maradványaihoz. 1903-ban a szabadságharc kitörésének 200. évfordulóját a Rákóczi-megemlékezéseknek szentelték, elsősorban a Felvidéken, mivel ott volt a szabadságharc központja és a család birtokainak jelentős része is. Szinte mindegyik felvidéki magyar város tartott ünnepséget, megemlékezést, szervezett kiállítást, állított valamilyen szabadságharcos emlékművet – nem feltétlenül II. Rákóczi Ferenc-szobrot –, amellyel tisztelgett a fejedelem emléke előtt.

A cikk további része csak online előfizetőink számára hozzáférhető!

Petőfi apakomplexusa(i)

Milbacher Róbert

Sárkány János 1857-ben a következőképpen emlékezik meg Petőfivel való találkozására: „Pesten találkozván vele, midőn őt Petrovics néven szólítám, egész komolyan válaszolá: ‘Csalódik ön, én nem vagyok Petrovics.’ Én kissé megütközve mondám: ‘Ne tréfálj Sándor, hisz fogad is elárul.’ Mire ő félig komolyan, félig tréfásan válaszolá: ‘De úgy van, barátom, én nem vagyok többé Petrovics, hanem Petőfi. Atyámmal keményen meghasonlottunk, – kitagadtuk egymást.’

Ez az egyetlen olyan emlékezés, amely Petrovics-Petőfi névváltás okára enged következtetni. Mintha arról lenne szó, hogy az 1844-ben már Petőfiként ismert költő (persze számos álnevet használt a Becskerekitől az Örömfy Vidoron át a Pönögei Kis Pálig) az apjával való szakítás miatt váltott volna nevet, és vele egy új identitást vett volna föl. Ez az új identitás egyben egy új, szimbolikus apa megjelölésével is járt, ugyanis Petőfi 1847-es Úti levelében Vörösmartyt nevezi meg az új élet adójaként, aki immár a szellemi térben költőként „nemzi újjá”: „E férfi, kinek én életemet köszönöm, s kinek köszönheti a haza, ha neki valamit használtam vagy használni fogok, e férfi: Vörösmarty.

A cikk további része csak online előfizetőink számára hozzáférhető!

(A szerző irodalomtörténész, író, a PTE Klasszikus Irodalomtörténeti és Összehasonlító Irodalomtudományi Tanszékének egyetemi docense; írása Bajai Honpolgár-estek keretében 2022. december 8-án elhangzott előadásának rövid, szerkesztett változata)

 

Jánosi László (1968 – 2023) emlékére

Szomorúan értesültünk arról, hogy életének 55. évében, rövid, súlyos betegség után 2023. szeptember 14-én elhunyt JÁNOSI LÁSZLÓ, a bajai Szent László ÁMK Lukin László ÉZI AMI pedagógusa. A mindig vidám természetű, segítőkész tanító éveken át gardírozta az iskola sportolóit, néptáncosait és általában a rá bízott kisdiákokat, akiknek körében rendkívül népszerű volt. Mindezek mellett rendszeresen énekelt a Liszt Ferenc kórusban, szervezte a diákok iskolán kívüli programjait is. A csupaszív pedagógustól rokonai, kollégái, barátai és tanítványai szeptember 22-én vettek végső búcsút az érsekcsanádi temetőben. Szerkesztőségünk ezúton fejezi ki őszinte részvétét az elhunyt családjának, nyugodjék békében! Az alábbiakban kollégája szavait olvashatják, aki a munkatársak nevében a gyászszertartáson is búcsúzott tőle.

Radváné Bartos Erzsébet

Búcsúzunk. Hetek óta nem tudjuk megérteni, hogy nincs közöttünk Jánosi László kollégánk. Nehéz elfogadnunk, hogy amikor megérkezünk, üres a helye a tanáriban, nem áll az udvaron, nem halljuk a hangját a tornateremből.

Sok embert ismerünk meg az életünk során, de kevés olyan van közöttük, aki Lacihoz fogható lenne. Vidámsága, közvetlensége, kedvessége, barátságos személyisége, a mindenkivel szemben nyitott, elfogadó, segítőkész odafordulása és figyelme példaértékű mindannyiunknak. Neki az adott örömet, ha törődhetett másokkal, és ez jobb kedvre derített mindenkit maga körül.

Nincs az iskolai életnek olyan területe, amelyben ne vett volna részt és amelyből ne hiányozna. Derűs egyéniségével lelke volt az összes rendezvényünknek. Ha kellett, DJ-ként emelte a hangulatot a farsangi bálokon, kezelte a hangosítást, vállalta a tombolasorsoló szerepét, de a pakolásban, a papírgyűjtésben is számíthattunk rá csakúgy, mint a fuvarozásban, versenyek megrendezésekor, osztálykirándulások alkalmával vagy épp a diákok táboroztatásában.

A gyerekek mindig felnéztek rá, szerették Lacit, hiszen mindig bátorította őket, őszintén örült a sikereiknek, eredményeiknek a versenyeken, amelyekre mindig lelkesen vitte őket. Szerette, ha közösséget tudott építeni a kirándulások, a foci vagy a táncprodukciók által, ezekért tanítványai örökké hálásak lesznek neki.

Nem szabad elfeledkezni az énekkarról sem. Nemcsak jelenlétével, hanem hangjával és a zene iránti örök lelkesedésével is segítette és támogatta az iskola kórusának munkáját. Kérés nélkül is jelen volt a fellépéseken, s nagyban hozzájárult a szereplések sikeréhez. Az egyik kis tanítványa azt mondta róla: Laci bácsi olyan volt, aki megy a nagy szürkeségben, és az, amihez hozzáér, nyomban szivárvánnyá változik. Azt hisszük, ennél jobban nem lehet megfogalmazni Laci emberségének lényegét.

Ez az odafordulás, segítőkészség jellemezte a velünk, kollégáival való kapcsolatát is. Milyen jólestek a reggeli kis szendvicsek vagy péksütemények, amelyeket hozott nekünk a zsúfolt vagy kirándulós napokon, hogy ne kelljen még ezzel is bajlódnunk! Cserében főztünk neki teát, és minden rendben volt. Kirándulni vitt bennünket Siófokra, mindig számíthattunk nőnapi meglepetésre, főzött nekünk a rendezvényeken és karácsonykor, s a tanév végén figyelmessége és kedvessége jeleként a somlói galuska sem maradhatott el.

Ha telefonáltunk Lacinak, mindig azt mondta a telefonba: „Szia! Miben segíthetek?” Bizony, most is kellene a segítség, mert betölthetetlen űrt hagyott az ÉZI-ben, a gyerekekben és bennünk egyaránt. Bízunk benne, hogy lelkesedését, derűjét, segítőkészségét, szeretetét tovább tudjuk vinni, s ezáltal és az együtt megszerzett emlékekkel örökre része marad az életünknek.

Biztosak vagyunk benne, hogy az angyalok Laci körül már énekelnek, táncolnak vagy fociznak, miközben főzi nekik a mennyei mannapaprikást. Egyetlen vigaszunk az lehet, hogy nagyon gazdag, sokszínű életet élt egy szerető, támogató család körében.

Nyugodj békében, Kollégánk és Barátunk!

 

Elment a bajai motoros legenda

Bálind Mátyás (1927 – 2023) emlékére

Nagy veszteség érte a bajai és az egyetemes magyar motoros közösséget: 2023. október 6-án, 96 éves korában elhunyt BÁLIND MÁTYÁS, a magyar motorsport korszakos alakja, akit haláláig az ország legidősebb sportmotorosaként tartottak számon. Motoros pályafutása még az 1930-as évek legvégén indult el, hazai versenyeken 1957-ig vett részt, majd – ötévnyi ausztráliai kitérőt követően – folytatta sportpályafutását, egyben a robbanómotorok szerelését is. A motorozástól nyugdíjasként sem szakadt el, rendszeres résztvevője volt motorostalálkozóknak, páratlan élményeit szívesen osztotta meg a fiatalabbakkal. A barátai és tisztelői által Matyipapaként is ismert sportember az 1980-as évek elején szeretett be halálosan egy tűzpiros Ducatiba, s azóta ehhez a márkához ragaszkodott. Bálind Mátyást október 14-én több ezer motoros társa és tisztelője kísérte el utolsó útjára a bajai köztemetőbe, és stílszerűen motorzúgással köszöntek el a technikai sport bajai legendájától. Nyugodjék békében!

Tölgyesi Márk

Ismét elment egy legenda, ugyanis 96 éves korában elhunyt Bálind Mátyás, vagy ahogy mindenki ismerte, a bajai Ducatis Matyi bácsi. Nekem egy Baja környéki kisváros, Bátaszék szülöttjeként megadatott a lehetőség arra, hogy személyesen is megismerjem, és néha csak egy integetés erejéig számtalanszor találkozzam Baja város macskakövekkel ékesített főterén átutazva Matyi bácsival. Eleinte ezt egy Simson s51 nyergében ülve tehettem meg, később egy egy 150-es ETZ, aztán egy japán belpiacos, sokat látott Honda Cbr400, majd egy egyedi építésű Honda Dominator 650-ből készült Supermoto, végezetül pedig egy Matyi bácsi olasz szeretetéből ihletett Ducati St2 túrasportmotorral.

Igen, Matyi bácsi volt az, aki engem is az olasz motorok szerelmesévé tett, mert olyan szeretettel és hitelesen beszélt a motorozásról, mint számomra senki más. Azóta megtapasztaltam azt, amit a Ducati motorgyártó maga is több fórumán hirdet, hogy egy Ducatit birtokolni és használni egyszerre lehet praktikum és szertartás, hiszen egyesíti magában a szenvedélyt, a legfejlettebb technológiát, a divatot, a fényes motorsport diadalokat, az olasz temperamentumot és a művészi formatervezést. Élmény volt vele minden pillanat, rengeteg túrán volt hű társam ez a Ducati egészen két évvel ezelőttig, amikor úgy döntöttem, hogy egészségügyi és családi okok miatt megválok tőle, ám az érzés örök: lehet, hogy eljön még az idő, amikor újra motorral szelem az utakat. De ennyit rólam, ez a történet másról szól.

Igaz, egyetlen hosszabb beszélgetés jutott csak számomra Matyi bácsival, mégis szeretném ezen keresztül megvilágítani a személyiségét, az ős-motoros lélek rejtelmeit. Miután a motorozás életem részévé vált, Matyi bácsival több helyszínen sodort össze az élet, a legtöbbször a barátaival a bajai Szentháromság téren – szigorúan a Ducati mellett – kedvenc padján üldögélve szórakoztatta az éppen köré gyűlő kis közönséget, illetve éppen az első budapesti Ducati-szalon megnyitóünnepségén, 18 éve szintén találkozhattunk. Talán épp akkor rendelte meg az újabb modellt, amikor én még legfeljebb reménykedhettem abban, hogy valaha ilyen motor nyergébe ülhetek.

Végül a nagy beszélgetés ezen eseményt követően, egy bátaszéki ún. iparos napon zajlott le köztünk, több mint egy évtizeddel ezelőtt. A találkozón bátaszékiek mellett a bajai motorosok kis csapata is részt vett. Ezen a rendezvényen akkor még a Hondámmal jelentem meg, és spontán ötlettől vezérelve szólítottam meg Matyi bácsit, aki az „álom Ducati” nyergében ülve beszélgetett a helyi motorosokkal. Igazi „benzinvérű” motorost ismertem meg benne, akinek végig csillogott a szeme a járművek láttán, egyetlen szóval nem bántotta sem a japán motorokat, sem az amerikai, német vagy épp osztrák gyöngyszemeket, ám mégis a Ducatikat emlegetve simult el a hangja: a számára világbékét hozó tüzes olasz életérzés hatását éreztette: ez egy másik dimenzió.

Akkor és ott megtudhattam, hogy Bálind Mátyás 1927-ben született, majd a 30-as években ült először motoron, történetesen egy ismerősük 125-ös Sachs motorkerékpárján. Ezután nem volt megállás, a hobbijából versenyzés lett. Első trófeáját 1949-ben nyerte, majd egészen 1957-ig motorozott versenyszerűen. Ezt követően azonban követte bátyját, és feleségével Jugoszláviába szökött, hogy aztán Ausztráliába „disszidáljanak”. Hat éven át éltek külföldön, előfordult, hogy napi 15 órát dolgozott. Öt ausztráliai éve alatt éjt nappallá téve dolgozott szerelőként, sok pénzt keresett, ezzel megalapozta az itthoni életét. Autó- és motorszerelőként alaposan kiképezte magát a robbanómotorok működéséből, javításából és a versenygépek felkészítéséből. Miután a 60-as évek elején egy Honda versenymotor tulajdonosaként Ausztráliából visszatért Magyarországra, előbb állami cégeknél dolgozott, majd saját karosszérialakatos-műhelyt alapított, amelyet rengetegen látogattak. Ezzel párhuzamosan ismét elkezdett versenyezni, és visszavonulásáig (1983) rendre ott volt a magyar gyorsaságimotoros-bajnokság élmezőnyében.

Matyi bácsi 1983-ban nyugdíjba vonult. Sok-sok év kihagyás után először ő is egy négyhengeres japán motorral próbálkozott, majd egy szép napon egy csodásan mély, dübörgő motorhang csavarta el a fejét: igen, ez egy Ducati volt! Azonnal megrendelte magának az akkori csúcsmodellt, hiába kellett rá fél évet várnia. Azóta elkötelezett híve a tradicionális olasz márkának, többé nem is vett más motort, csakis tűzpiros L2-est. Műhelyét felesége 1992-ben bekövetkezett haláláig üzemeltette, de a motorozást utána sem hagyta abba. Beszélgetésünk közben feltűnt a csuklóján egy sérülés. Gyanakodva kérdeztem rá, hogy mi történt vele, netán háborús sérülés? Nevetve válaszolta erre: „Óh, aki motorozik, azzal előfordul az ilyen!” Jó néhány éve egyszer Kecel környékén hasított a csapattal, akkor egy kanyar nem „adta ki”, és úgy gondolta, tüzetesebben megvizsgálja a kukoricást… Ennek gyümölcsét hordozza a csuklóján, de mint tudjuk, ebcsont beforr, ez sem vette kedvét, azóta is boldogan szeli az utakat. Miután akkori baráti köröm is megjelent körülöttünk azon az estén, és ő is társasággal volt, megköszöntem a csevegést, és hagytam, hogy ő is nyugodtan élvezze a helyi iparosok által szervezett rendezvény zenei és gasztroélményeit is, így elköszöntünk egymástól.

Ezt követően a már említett törzshelyén, azaz Baja városának főterén találkoztam vele számtalanszor. Mindig boldogan integettem neki, főleg, amikor már magam is Ducatin ülve, közös hullámhosszon dübörögtem Matyi bácsival, aki mindig mosolyogva köszönt vissza. Bárki, aki motorosként éli életét a környéken, ismerte a nevét: Matyi bácsi még 90 év feletti kora ellenére is képes volt egy 200 lóerős olasz fenevadat megülni! Bármelyikünk csak álomként tekinthet egy ilyen életre, egy életvidám, igazi kitartó motorosra, aki mindannyiunk szívében mély nyomott hagyott. Most már odafenn húzza büszkén a gázt, mint egykor a keceli kukoricás felé, és onnan tekint le ránk mosolyogva.

Tisztelt Bálind Mátyás, kedves Matyi bácsi! Mély tisztelettel ezúttal csak annyit üzennék, hogy köszönjük az életérzést, amelyet átadtál a világnak! Mi, motorosok és minden szeretett ismerősöd emlékünkben örökké megőrzünk, és tovább meséljük a történetedet az utókornak. Motoros üdvözlettel:

dr. Tölgyesi Márk